2019.07.26

   Albenai kora reggel - szívmelengetőérzés mindig, különösen, amikor a felkelő nap süt az ember mellkasára.
A kávéillat pediglen már az ember orrát melengeti, már ha szabad ezzel a képzavarral élni, hiszen ténylegesen nem verte bele senki az orromat a forró nedűbe. Bár szerintem az én Kedvesemnek eszébe jutott, miután elhúztam a függönyt, így az addig  keskeny csíkban besurranó napfény ímmáron áradt be kelet, a Fekete-tenger felől.
   Márpedig ma elindult a nap, és a szokásos ejtőzést a szokottnál rövidebbre kellett fogni. Hiszen míg máskor napok, sőt, hetek vártak ránk itt, addig ma kénytelenek voltunk egyetlen napba zanzásítani az élményeket. 
   Azért a reggeli kávézás nem maradhatott el, élvezve a napfényt, a kellemes tengeri fuvallatot, és a sirályok vijjogását. 

Első pont - reggeli

   Igen, a már oly sokszor elfogyasztott reggeli a Dobrudja Hotel éttermében. Az építésekor is a nagy méreteket a modernségnek elébe helyező mérnöki munka ma is megkapó látvány. Egykor magas rangú politikusok, művészek, sportolók, olykor egy raliverseny teljes stábja járt e falak között - ma úgyszintén a volt szocialista blokk vendégei, sportolók, diákok, és családok adják a közönség legnagyobb részét - orosz, belarusz, román szavak hangzanak el, miközben szerényen pakolgatjuk tányérjainkra a svédasztalos reggeli kínálatát.

   A reggelit követően, míg Teri összerakott egy-két dolgot, volt módom körülnézni a szálloda vendégek részére kevéssé fenntartott, el viszont egyáltalán el nem zárt területeit. Láthatóan az Úri Közönség csakis a lifttel volt hajlandó közlekedni. Eközben a kevéssé díszes lépcsőház felvezet a padlástéri fél emeletnyi géptérbe és más, leginkább borzongató filmek díszletére hajazó helyekre - mindezt méterekre a vendégek szobája és a kevéssé olcsó, ám annál drágább tetőpresszótól. Amit ellenben rejtélyes okból zárva és lepecsételve találtam. Ennek okát máig nem tudom, hiszen a bioszférikus utazásom a gombák világába hat évvel korábban, a wuhani piac tobzoska-kotlettje denevérszusival pedig csak fél év múlva volt esedékes... 
   Ha a helyi ÁNTSZ csak most olvasta akkori bejegyzésemet, és lépett, akkor csak annyit tudok mondani:
 - Bocs...

De most nincs idő érzelgősködni - vár minket a plázs!

  El is indultunk hát annak rendje-módja szerint, és alig harminc méterre szembesültünk azzal, hogy a torkunkat és fogazatunkat ma még nem fertőtlenítettük - pedig a wuhani szakácsok még hol voltak, ugyebár... - Szergo barátunk rakiájában ellenben nem voltunk biztosak, így legjobbnak láttuk belülni az egykori Garden Place teraszára, ahol most az elbontott (!) Ti Amo pizzéria működött - nos, igen, változnak az idők...
   Az emberek viszont kevésbé...
   Jól esik régi barátokkal koccintani, Burgaszko szőlőrakiával különösen, így, reggel...
   Innen utunk Szergo plázsára vezetett, ahol Snejanával úgy üdvözöltük egymást, mintha csak előző nap búcsúztunk volna el, holott egy év telt el azóta. A nagy öröm mellett az üzlet is fontos, ezért mindjárt vételeztünk a hűtőből két Shumensko sört, aztán irány a part! 
   Az emlékek szépek, de ha megnézem ezt a képet, valaki elárulhatná nekem, miért vágok ilyen keserves képet... Esküszöm, a sör kiváló hideg volt, a napsütér meleg, panaszra nem volt okom, csak simán vert az élet... :)

A vízben, a víz felett...

   S miután megmártóztunk és lehűsültünk kívül-belül, az épp egy éve dédelgetett álmunk érdekében léptünk... Igen, oda a vízisport-csoporthoz, ahol természetesen a megszokott nem-túl-kedves ám hatékony hölggyel lebeszéltük a felszállást: 11 óra, azaz fél óra múlva...
   A megbeszélt időben már csomagoltak minket befelé a mentőmellényekbe, amik szerintem a magasból leesés esetén csak a megtalálásunkban segítene... Merthogy szemben a vízbe borulással, ahol a placcsanást követi hosszas "hahó"-zás, míg a hevederből kiesés esetén a hosszas hahózást követné egy nagy placcs...
   Felszálltunk hát, és mint mindig, bár mindig másképp, most is nagy élmény volt.  

 Leszálltunk és kiszálltunk hát, majd visszatértünk napernyőnkhöz. Még egy fürdés, és ideje volt felkerekedni: gyomrunk jelezte, hogy eljött az ebéd ideje.

   A Bazáron keresztül tettünk egy kitérőt, majd a parton észak felé, a stégek és a

Nomad Beach club,

a valamikori Ribarska Hizha felé vettünk utunkat. 
   Itt egy szabad asztalnál letelepedtünk, és választottunk. Nem volt nehéz, hiszen körülbelül előző év novemberében választottunk. Miután a La Bomba átalakult vitamin- és sushi bárrá - már csak itt tudtunk tejszínes krémes sach-ot rendelni, illetve lehet, hogy rendelni másutt is tudtunk volna- itt azonban ki is hozták.
   Úgy, ahogy mi szeretjük: a pirított zöltséges-húsos egytálételt lekaramellizálás után leöntik egy adag tejszínes mártással, és egy darabka füstölt sajttal koronázzák meg. A vastag cseréptálnak, a sach-nak hála a forrón feltálalt étel sokáig megőrzi melegét, rogyog és ontja illatát... Hozzá köretnként fokhagymás kenyeret - azaz kelesztetlen pitát kértünk, mely megkoronázza az étkek illatát és ízét. 
   Miután kényelmesen elfogyasztottuk eme mennyei étket, ideje volt tovább indulnunk - a parton fel.

Egy kis időutazás

   Évek óta, különösen 2017 óta fontos számomra, hogy minden évben ellátogassunk oda. 
   Ahonnan indultam a bolgár tengerpart felé. 
   Persze, előtte is jártam itt, jártam a Plázson, a Ribarska Hizha-ban, a Bazárban, de Albenától északra, a Fish-fish parton... Hiszem és tudom, hogy Ők ott vannak most is, akik akkor megismertették velem, mi is ez. Akik nem tudnak már velünk tartani, azok ott várnak minket...
   Megállok a parti szikláknál... Egyszer este is ott leszünk, rakunk tüzet, mint régen. A tengerparton, a csillagos ég alatt, amikor a felszálló parázs-szikrák elvegyülnek az ég csillagaival. Mint régen. Ugyanott. 1981, 2019. Harmincnyolc év.

De most idő van: lejár az autóbérlet...

   Bizony, ideje volt visszaindulni - 18 óráig vissza kell vinni az autót Pomoriébe - jó, az biztos, hogy negyed hétkor még semmi gond nincs, fél hétkor is maximum morog velem az ember, és nem fizetteti ki a plusz napidíjat - de azért illendő pontosnak lenni...
    Elköszöntünk Snejanától és Szergótól, legjobb tudásunk szerint biztosítottuk őket, hogy jövő nyáron visszatérünk. Mindenképp! - nos, hogy ezt Murphy hallotta-e meg, vagy valami rejtélyes istenek, nem tudni, de tény, mondtuk. 
    16 órai indulást terveztünk, ezt nagyjából tartottuk is - a Dobrudjából ugyan már délelőtt kijelentkeztünk, jesszus, az izzókat sem kértük vissza, hisz tőlük csoportosítottuk át - de még átöltöztünk az impozáns épület moziterem méretű mosdóiban, aztán indultunk vissza...

Visszaút

   A napot a végén dicsérjük - szól a mondás, én kicsit örültem, amikor kocsinkkal 16.11-kor kigördültünk Albena főkapuján.
 - Jövőre visszatérünk - tévedtem hangosan, ma már nem először, majd a gázra léptem, és a Körforgalomban elindultunk Várna felé.
  Az út viszonylag eseménytelen volt, és így délután a forgalom sem volt túl nagy, de hogy ne is legyen dögunalmas, a fülemet hegyezve észleltem, hogy az autó emelkedőn gázadásra köhhent egyet-egyet, igen, szárazon, és szerintem szagokat sem érzett, szóval, halkan fohászkodtam, nehogy a kis Jazz úgy döntsön valahol az erdei szerpentinen, hogy ő most itt aludna, vagy ilyesmi... Aztán rájöttem, hogy a kis gázadásra kisebbeket köhhint, ennek megfelelően kisebb gázadással futottunk fel az emelkedőkön, ami félig-meddig ment, mert az autónak kicsi súlya volt, szemben velünk... 
   De aztán amint leereszkedtünk a hegyekből a hosszú kanyargós szerpentinen Napospartnál, megnyugodott a Japán Technika - simán duruzsolva hagytuk el Neszebart, és érkeztünk meg Pomoriébe. 
   Itt már csak egy feladat várt - gyorsan és pontosan meg kellett tankolni a Hondát, úgy, hogy fogalmam sincs mire számítsak - a mutató szabad szemmel látható sebességgel dőlt rá a nullára, így részint nem tudtam, hogy ilyen sokat fogyaszt a kis jószág, vagy ilyen kicsi a tankja - és hogy egyáltalán elérünk-e vele Pomoriéig.

Epilógus

Elértünk.
   A tankot hangra töltöttem meg - Trabantos koromban tanultam meg, hogy a csobogás hangja hogy lesz egyre magasabb, ahogy telik a tank - nem ám tele tankolom, csak ahogy kaptam, azt a másfél liter benzint inkább megisszuk holnap a parton Shumensko partonként... (Csak hogy oldjam a feszültséget: Megittuk...)
   18:07-kor értünk a kölcsönzőhöz... 
    Mire visszaértünk a szállásunkra, Tamás barátomék vacsoráztak valahol... Kihasználva távollétünket, felfedezőútra mentek, és ezzel azt hiszem, mindannyian jól jártunk, mert a következő estéken volt mit megmutassanak nekünk.
   Olyan helyeket, ahol mi nem tudtunk rendelni, ellenben Zsuzsi, és a lányok annál inkább...
   Szuper emlékek lesznek azok is. 

  Most a tartalmas két nap után kettesben ültünk ete az erkélyen - és koccintottunk jó kedvvel - holnap pedig már újra hatan együtt!

 (Folytatjuk)