1981. július 20.

Tábori fogmosás

- Jó reggelt, fogmosás! - ébresztett vicces utazásunk után első reggel minket Attila öblös hangja - most vettem a boltban.
Kezében egy 2,5 dl-es Slanchev Bryag konyakot tartott, miközben a sátrak által közrefogott kis téren állt.
- Gyerekek, kóstoljuk meg, aztán készülnöm kell...
Kikászálódtunk a sátrakból, és a 18 év felettiek kortyoltak egyet a nedűből. Miután megállapították, hogy jó, és hogy a 0,25-ösért fizetett 1,70 leva (27 forint!) nevetséges ár volt, még '81-ben is. Ezen felül megállapodtak abban, hogy így jóízűen indul a nap - bevették hát a napirendbe a "hidegindítót".
A reggel a szebbik arcát mutatta felénk: a kempingbe beszűrődő napfény gyorsan melegíteni kezdte a mozdulatlan levegőt, melyet pillanatok alatt a tűlevelűek fenyőillattal töltöttek meg.
   Kezdődött a szokásos reggeli mozgolódás: zippzárak nyisszantak, emberek beszélgettek, ki halkan, ki hangosabban, indultak mosakodni, vásárolni. Megjött a szokáasos ZIL kukásautó is, igazi benzingyilkos...
- OK, most akkor összeszedem a felszerelést.

Felszerelve - lájtosan

Hogy miféle felszerelést, akkor még nem tudtam, de mire jöttem vissza a kisboltból a péksüteményemmel, lázas készülődésbe botlottam.
   Apám és Jani a sátrak körüli árkokat (tudjuk, esővíz ellen, apám mint egy hadmérnök sürgött-forgott)  ásták, a nők a sátorban pakolásztak, miközben reggelit készítettek, Attila(nem én, a Másik...) pedig egy hatalmas gumicsónakot terített ki a kocsi mellett a sík területen. Akkurátusan becsavarta a szelepeket a helyükre, majd egy spéci lábpumpával elkezdte felfújni. Többen váltottuk egymást, így a csónak viszonylag hamar készen állt.
- Jesszusom, ez mekkora - hüledeztünk. Azt tudtuk, hogy Attila hoz gumicsónakot, két darab evezővel, de ekkora jószágra nem számítottunk - ezt elég lesz lecipelni a partra. Vastag, masszív, rózsaszínű nyers gumiból készült, láthatóan egykor valami katonai mentőcsónak lehetett.
- Ja, egyelőre mást nem is viszünk. Fel kell derítenünk a terepet.
Ennek megfelelően a búvárruha, a palackok, az ólomövek (felpróbáltam, túrót, hárman próbáltuk rám - majdnem olyan nehéz volt, mint én), a szigonypuska, szigony, és egyéb felszerelések a kocsiban maradtak.
   Rövid készülődés után a csapat felkerekedett, és elindultunk a strandra.

Tengerre, magyar!

Négy ember fogta a csónak egy-egy beépített fogangyúját, a terjedelmes, ám könnyű cuccokat belepakoltuk, a többit az épp szabad kezű emberek vitték.
  A kemping hátsó kisajtaján kimanővereztünk a kapun, a jövő-menő emberek nem kis csodálatára. Hiába, irígy tekintetek kísértek minket.
   Az első nap lesétáltunk a korábban "tevekulás" útként emlegetett útvonalon, majd a sétányon az északi sarokba, az Arabella irányába. Persze két-két ember, a négyszemélyes csónakot közrefogva elfoglalta a teljes járdát, így kisebb torlódást okoztunk, amikor pedig egy-egy autó akart elhaladni, akkor nekünk kellett félrehúzódni. 
   Mindenesetre elértük a szokásos táborhelyünket, ahová ezúttal kilencen cuccoltunk le.   Jani és Attila Aurélt ássák el vidáman. Háttérben a bezárt Zornitza
    Vidám strandolás kezdődött, miközben szüleimmel próbáltuk megfigyelni, mi változott az elmúlt évekhez képest. akkor úgy tűnt, hogy szinte semmi. Leszámítva a Zornitza bejáratán lévő nagy lakatot. A teraszon viszont napernyők álltak, és egy fagylaltos árulta portékáját. Egyébként is a célcsoportja tagja voltam, meg hát kíváncsi is voltam a helyzetre, rávettem hát anyámat, hogy nézzük meg. Egy fiatal srác árulta portékáját, mégpedig kétféle fagylaltot: az egyik egy Eskimo nevű jégkrém (gyanítom, csak névrokona a nálunk is jelen lévő márkának), illetve egy gép fagyit, rendszerint kókusz vagy csokoládé-vanília ízűt. Ennek a következő évben lehet jelentősége egy nehéz este kapcsán.

Kora délután apám fellőtte a birra-rakétát:
- Fel kellene ugranunk a Pléhbe egy sörre...
Az "ugrani" enyhe túlzás volt, kb. 300 lépcsőfok vezetett fel a hegyre, melyet lihegve tett meg a három családapa valamint jómagam.

A hegyen

   Vaszil a törzsasztalánál ült, szokás szerint füstöt okádva cigarettázott, miközben egy újságot lapozgatott. Ha nem vágott volna közben unott képet, bitzos, hogy a füst miatt poroltóval, de legalább egy vödör vízzel rohanják le.
    Örömmel üdvözölt minket, és az asztalához invitált.
Miközben a fiúk sörüket iszogatták, én pedig vaamilyen üdítőt, belekezdett Nikolaj történetébe.
   Megtudtuk, hogy 1980-ban Nikolaj összeveszett a "főnökével". Nem tudtuk, hogy a "főnök" az volt-e, akitől bérelte a helyet, vagy esetleg olyan valaki, aki khm... külsősként bizonyos biztonsági szolgáltatást nyújtott neki, utólag összeszedett információk alapján a bérleti díjon lehetett a vita, miután külső okokból lehetetlenné vált az étterem működtetése.
   Minden esetre a pénzen olyan módon vesztek össze, hogy Nikolaj két fiával elment az illető házához, és felgyújtotta azt. A kiérkező rendőrökkel tűzpárbaj alakult ki, amiben Nikolaj meghalt, fiait elfogták. A báty, Gosa tizenöt, öccse, Kolja húsz éve börtönt kapott, utóbbit terhes felesége várta otthon.
   A hír lesújtó volt, de nem volt mit tenni. Jani csak ennyit tett hozzá:
- Micsoda barátaid vannak, Istvánkám...
- Hallod, már csak volt... - kortyolt poharába apám.

- Na, nézzük meg, hol tudunk fogni valamit - indítványozta Attila.

Zsákmányra lesve

elnéztünk a Ribarska Hizhától (gyakorlatilag a strand északi végétől) tovább, észak felé.
- Olyan helyet kellene keresni, ahol kevés a turista. - mondta Attila - Semmi értelme olyan helyen keresni, ahol a zaj meg a kincsvadászok elijesztenek vagy kifognak mindent.
   Az biztos, hogy a fő cél olyan Rapana csigák kifogása, melyeket a helyi ajándékkereskedők jó pénzért árulnak. 

    Mi tehát elindultunk vadászterületet keresni. A stégtől észak felé megindultunk a vízbe mélyen be-be gázolva, a talajon kézzel, majd lábbal tapogatózva keresgélni. Ahogy távolodtunk a turisták által elözönlött partszakasztól, a vízben kezdtek megjelenni az élőlények.
   A tenger fenekén hajladozó telepes algák ("hínár" avagy "saláta") a strand mélyebb árkaiban is jelen van, itt azonban többet találhattunk.Alattuk és közöttük kis halak úszkáltak, míg a felszínen apró, 1-2 cm-es halivadékok rajai cikáztak. Ha valaki mozdulatlanul lebeg a vízben, a kicsi halak odagyűlnek, és az ember bőrét elkezdik csipegetni. Beljebb úsztunk, Attila a víz alá merülve keresgélt a fenéken, amikor megjelentek az első medúzák.
Bal oldali saját fotó, jobb oldali az internetről











   Szeles időben gyakran tömegével sodródnak a partra, máskor azonban egyesével, esetleg kisebb csoportokban úsznak lassan, méltósgteljesen hajtva magukat a vízben ezek a gyönyörű állatok. A Fekete-tenger ezen részében élő fülesmedúzák csupán távoli rokonai az Indiai Óceánban élő "vérszomjas" fajoknak: ártalmatlan, szelíd, apró halakra vadászó lények. Kézzel meg lehet fogni őket, az ember számára nem érezhető a csípésük. A vízből kiemelve azonban szinte azonnal elpusztulnak, helyesebb békén hagyni őket. . 
   A meder alján élő állatokat csak később volt szerencsém látni.
Egyszer csak Attila felbukkant a vízből.
- Ezt nézzétek! - kiáltotta - Itt vannak! - mutatott fel egy Rapana csigát - Holnap ide jövünk teljes felszereléssel!
Nagyjából betájoltuk a helyet, a strandon kívüli fürdőzőktől kijjebb, a Balchikhoz tartozó Fish-Fish zóna alatt - majd kmentünk a partra. Visszafelé mentünkben láttuk, hogy a parton napozó emberek bizony teljesen ruhátlanok - akkoriban a szocialista táborban nem volt megszokott a naturista strandok látványa. Azonban ahogyan mi nem vetettünk ügyet rájuk, ők sem foglalkoztak velünk, így szépen elhaladtunk mellettük - közöttük.

  Visszaértünk a strandra a helyünkre.
A csónakot egész nap kézről kézre adtuk - óiási élmény volt evezni vele, irigykedő pillantások kereszttüzében. Attila, mint kapitány, úgy rendezte, hogy mindig biztonságosan legyenek a helyek kiosztva a csónakban - súlyeloszlás, felnőtt-gyerek arány, úszni tudó-úszni nem tudó (mentőmellény), stb szempontból mindig figyelt. Az, hogy egyszer majnem miatta vetette a vízbe magát pár ember a csónakból - kicsit később...
A nap végén, amikor végül tábotr bontottunk, Attila nézegette a csónakot.
- Ez k. nehéz. Ezt nem így kellene visszavinnünk... - mondta. - Visszük röcsögével!
Az ötletet hamar tettre váltotta. A "Rizsa" - Ribarska Hizha - előtti fordulóban volt a "röcsöge" végállomása.
Pár percet beszélt a sofőrrel, majd jött vissza mosolyogva.
- El van intézve. Gyertek, segítsetek! - Azzal a csónakot egy elegáns mozdulattal feltettük a hátsó kocsi tetejére.
Innentől kezdve a kemping-strand útvonalat kényelmesen, a kiskocsin tettük meg, a tetőn szállítva a terhünket. 

Este visszatérve a kempingbe a hölgyek remek vacsorát ütöttek össze amolyan lecsó-tojás-kolbász vonalon.

Napzárta

Mosogatás után elsétáltunk "fogat mosni" a kisbolt mellett működő büfébe. Itt főleg az Urak fogyasztottak, hol Masztikát, hol Mentovkát, hol pedig Slanchev Bryagot. Akkoriban, ha nem mondtad, hogy mekkora pohárral kérsz, automatikusan szto grammot - egy decit töltött a pultos. Apám odalépett a pulthoz:
- Hatszor fél deci masztikát kérek  - mondta.
- Fél decit? - kérdezett vissza a pultos.
- Igen.
- Na, gyógyszert a patikában kérjél, ott van a sarkon túl! - mondta a jóember, majd elfordult.
- Van masztika? - kérdezte apám.
- Itt van, ha masztikát kértek - mondta a pultos, és letett hatszor egy decit. "Ahogy a vendég óhajtja" - vigyorgott magában...
Hiába, no, a sors már akkor is vert minket.. Másnap folytatta a hülyéje, de azt később... :)
    Este aztán a kempingben lefekvés előtt sztorizós-beszélgetős-iszogatós hangulat volt, amikor a gyerekekkel kezdve szép sorban fogytunk el ahogy az esti harmattal álompor hullott a szemünkre. De szép kép, mindenesetre énekelés, nótázás nem volt. Akkor még :)

Így kezdődött hát - a folytatás hamarosan...