1981.07.19
(Folytatás)
[Előzmény]
A Flúgos Futam folytatódik
Reggel öt óra körül ébredtünk. Az eső nem esett, de az előző napi felhőszakadás nyomán minden autón kívül tárolt holmink csuromvíz volt. Szerencsére a tetőcsomagtartón rögzített holmik egy előző évben Lengyelországból hozott Wigry kempingkerékpár gyári műbőr táskájában védve voltak. Kissé levon a szerencse élvezeti értékéből a tény, hogy a szigorúan védett holmik az eső idején a sziklás talajon álltak sátor és matracok, valamint hálózsák képében.
Magyarul: tábort bontottunk, majd a csatakosra ázott sátrat úgy-ahogy kinyomkodva pakoltuk fel a menetszéltől (így a száradástól) is védő bugyorba.
Az, hogy a vízzel tetőre rakott plusz súllyal mennyivel romlott a kocsi úttartása - nos nem tudta anyu megmondani, mivel a kispolszkinak az útfekvése és a CV értéke is nagyjából egy kétajtós ruhásszekrényével vetekszik.
Bekászálódtunk hát a kocsiba, és elindultunk a kapu helyén kifelé a felkelő nap fényénél.
Alig tettünk meg ötven-száz métert, a felvezető Trabi fékezett, és félreállt az út mellett.
- B.... meg, valami baj van - szállt ki Attila a fejét vakarva- valami a futóművel...
Felnyitotta a Trabi csomagtartóját, ami most "egyterű" (akkor még nem tudtam, hogy lesz ilyen kategória) üzemmódban, a hátsó ülések előredöntésével az utastérbe nyúlt. Benne ablakszintig csomagok, egy pokróccal letakarva.
Pillanatok alatt előkerült a szerszámosláda. Igen, akkoriban minden trabantos hurcolt magával kisebb-nagyobb szerszámosládát, melyben egy kisebb műhely minden szóba jöhető szerszáma és tartalékalkatrésze helyt kapott.
Az enyém húsz éve megvan! Igaz, azóta nincs olyan kocsim, amelyen az út szélén lehetne gyertyát vagy ékszíjat cserélni, esetleg leszakadt kipufogót javítani (legalább egy tartalék függesztő bak elvárás!), de az ügyesebbek kifújó hengerfej gyorstalpalását is megoldhatták egy bő félóra alatt.
Nos, itt a kerékkulcs és az emelő került elő.
Pillanatok alatt megemelték a Trabit, kerék le, ebben a pillanatban kipottyant valami a dobból.
- Ó, asszem' egy kavics szorult be, ezért kerregett - könnyebbült meg Attila.
Visszaszerelt, összerakodott, és elindultunk. Az ablakon kinyújtott karjával mutatta, hogy minden OK.
- Na, műszaki probléma megoldva - gondoltuk akkor...
A leeresztett ablakon kinyúlás általános kommunikációvá vált.
A Kárpátokban, majd azt átszelve egyre rosszabb minőségű, egyre keskenyebb és kanyargósabb utakon haladtunk. Amikor utolértünk egy lassabb járművet - nálunk lassabb egy traktor vagy egy teherautó lehetett... - Attila kezdte az előzési manővert.
Trabijával kielőzött, majd, ha szabad volt a szembejövő sáv, maradt ott, és karjával intve jelezte, "jöhettek".
Ha visszament a jobb oldali sávba, értelemszerűen azt jelentette, jönnek szembe. Kicsit kockázatosnak tűnt, de tegyük hozzá, akkoriban jóval kisebb forgalom volt, mint manapság, enélkül viszont még talán ma is ott kullognánk egy kordé mögül kifelé kukucskálva. A 23 lóerő egy tehervonat robbanékonyságával gyorsította a Polákot....
Az egyik ilyen kötelékben előzés során egy tartálykocsit előzve azt láttuk, hogy Attila egyszer csak fékez, kihúzódik jobbra, és nagy porfelhő közepette megáll. Anyám befejezte az előzést, és szintén félreállt, a Móger család Skodája pár száz méter után hasonlóan tett.
Visszatolattunk, és láttuk, hogy egy fiatal rendőr lép Attilához.
- Nem jól tette ahogy jött - mondta tört magyarsággal.
- Elnézést, siettünk, előztünk...
- 70 maximum - mondta. - Menjenek tovább - szólt közben oda nekünk.
- Együtt vagyunk - mondta apám - nem megyünk tovább.
Ekkor ért oda tolatva Jani az S100-assal.
- Menjen tovább - mondta a rendőr neki is.
- Együtt vagyunk. Ha szabálytalanok voltunk, együtt voltunk.
A rendőr végignézett a meneten, apám közben elővette a pénztárcáját, és számolgatta a lei bankjegyeket.
- Na, menjenek de jól. - mondta a rendőr, azzal utunkra engedett minket.
A Dunánál
Lassan elértük Orsovát, ahol előző délután szerettünk volna megpihenni. A Cerna patak immáron Orsovánál
Ekkor láttuk meg a Dunát, ami itt már jóval szélesebb, mint otthon megszoktuk. Utunkat a Vaskapu felé folytattuk, melyet vízierőművel szelídítettek meg, egyben pedig fogták munkára a korábban emberre-hajóra veszélyes, zátonyokkal és zúgókkal tarkított szakaszon. Ma a vízierűmű majd' 33 méterrel emeli meg a vízszintet, egy hatalmas víztározót hozva létre. A vízierőmű gátja egyben román-jugoszláv határátkelőként is szolgált, a két ország zászlói mellett csodálhattuk az egymással szembe néző hegyek oldalán a hatalmas, virágokból ültetett Ceausescu-portrét és a Tito feliratot.
Ha a Vaskapu megszelídítésének érdemeit nézzük, a sziklafalon elhelyezett Széchenyi- és Vásárhelyi-emléktábla méltóbb emlékeket ébreszt a fentebb nevezett elvtársakénál...
Rövid Duna-menti szakasz után Turnu-severin (Szörényvár) következett, ahol fél napra elköszöntünk a folyamtól, és Craiova felé fordultunk.
Ez viszont azzal járt, hogy ismét emelkedni kezdett az út, együtt a hőmérő higanyszálával.
Ez persze képletes, hiszen az akkori kocsikban, gyárilag legalábbis, nem volt hőmérő. Csupán a vízhőfok-mérő, az is csak a menet egyetlen vízhűtésesében. Jani villogtatott: állj!
A helyzet melegszik
Félreálltunk. Ekkor már délelőtt volt, kánikula.
- Mi baj?
- Felforrt a hűtővíz...
Aki emlékszik a farmotoros S100-asra, tudhatja, hogy egy speciális elképzelés szerint a motor, és a hűtő is hátul volt elhelyezve. Ennek volt egy nagy előnye: kiváló fűtés. Csak épp fordítva, mint az egész elbaltázott konstrukció: a fűtés nyáron volt igazán jó. A hűtő a későbbi 105 és 120-as modellekben előre került, innentől kezdve a hűtés rendben volt, addig, amíg hidegben a hosszú tömlőben az alváz alatt be nem fagyott a hűtőfolyadék és le nem állt a keringés, onnantól fogva -15 fok alatt forrt fel a víz, miközben az utasok vacogtak...
Nos, a lassú hegymenetek miatt az amúgy sem combos hátsó hűtő nem kapott elegendő levegőt, így felforrt.
Mit tudtunk tenni? Attila elővett egy kis szekercét, fogott egy faéket és egy madzagot. Faragott két darab pecket, kb. 15 centi hosszút.
- Nyissátok ki a motorháztetőt - szólt anyámnak és Janinak, a két farmotoros pilótájának. Pillanatok alatt nyitott helyzetben felpeckelte a motorháztetőt, ezzel javítva a légáramlást.
- Janikám, ha még mindig melegszik - húzd rá a fűtést! - tanácsolta - az is csökkenti a vízhőfokot...
Így folytattuk tehát az utat, a melegben fűtött Skodával.
Közben lekerült mindenkiről a reggel felvett melegítő, hosszúnadrág, végül egy szál fürdőruhában utaztunk. A kispolákban teljesen mindegy volt, hogy a fűtés milyen állásban van: a leengedett ablakon is forró levegő húzott be. A fűtés miatt a hátul utazó Aurél és Gábor kedvéért többször kellett megállni artézi kutaknál mosdani, vizet inni. Ezt persze mi sem bántuk, léghűtésesek...
A kutak miatt a megállók gyakran faluban következtek, ilyenkor résen kellett lenni, hogy a rágógumiért, cigiért kuncsorgó "jawák" el ne csenjenek semmit az autókból.
Második Tankolás - elmebetegek közt
Ma ezen az útvonalon Vidin lenne kézenfekvő átkelés, azonban akkoriban még kompon lehetett átkelni a bolgár határon, ahol ez nyáron 6-8 óra várakozást is jelentett. Ezért választottuk a Giurgiu (Gyurgyevó)-Rusze közötti, korábban vasútról ismert hidat. Közeledett hát a Második Tortúra, azaz a tankolás.
Craiován átkeltünk a Zsíl, majd Caracal után az Olt folyók felett. A kettő között érkeztünk Leu faluba, amely Románia pénzének nevét viselte. Itt már szomjasak voltak a jószágok, ezért a faluban szokás szerint feltűnt kocsisor 
elejére hajtva bekanyarodtunk a kútra.
Itt is kiírás: "A benzin elfogyott".
Ekkor már rutinosabban apámék odamentek a kutashoz, kezükben egy szappan, mely az Atlantic, Fa, AMO aranyháromszögből került ki, esetleg a "Zöldalma" vagy "Mandarin" illatú átlátszó (!) remekek egyike volt- végül is a "kenőhatása" mindnek egyforma volt... Itt állt akkor a benzinkút
Ekkor azonban megjelent egy szürke ARO terepjáró, tetején szirénával, oldalán Patrul felirattal. Kipattant belőle pár egyenruhás ember, és odapenderültek hozzánk. Románul nyitottak, majd amikor rájöttek, hogy nem értjük, átváltottak oroszra.
- Mit akarnak?
- Tankolni - mondta Attila, miközben már kezdtünk rosszat sejteni, többen már komoly büntetést, esetleg a sor kikerülése miatti népítéletet és megköveztetést vizionálva. Ekkor jött a nem várt fordulat:
- Így??? - kérdezte.
- Hogy-hogy így..? -kérdeztük vissza.
- Hát magukon nincs ruha!
- Fürdőruha van rajtunk... De hát meleg van...
- Öltözzenek fel! Amíg meztelenek, nem kapnak semmit!
- Mi a baj? - kiáltott oda Jani, aki kicsit távolabb parkolt.
- Semmi. Fel kell öltöznünk. Tán' bál is lesz... - mondta apám, majd odafordult a rendőrhöz - nyakkendőt is kössek, vagy így jó lesz..?
Nem válaszolt.
Azóta rájöttem, honnan ismerem ezeket az egyenruhásokat. A Madagaszkár pingvinjei hasonló elmebajban szenvednek... Illetve ők nem szenvednek, sőt, élvezik, legfeljebb a környezetük...
Viszont kaptunk benzint, és nézve a távolságot, tudtuk, a következő tankolás már Bulgáriában lesz...
Átkeltünk hát az Olt folyón is, és elértük Alexandriát.
Itt kis gondolkodás következett, mert a légvonalban kb. 50 kilométert két úton lehet megtenni, mindkettő 90, a jelentős kerülő, illetve a térképen kínálkozott egy sokadrangú út légvonalban, de azt nem tudtuk, nem-e egy földút.
Végül egy biciklis bácsi útmutatása alapján utóbbit választottuk - csak mielőbb érjünk ki Romániából :)
A Dunánál ismét
Végül örömmel értük el a Dunát, hajtottunk keresztül Giurgiun, fel a Druzsba hídra.
A Druzsba (a rendszerváltás óta Duna) -híd 1952-1954 között épült, két szintes, vasúti-közúti híd, mely a bolgár és a román népek történelmi kibékülésének állít emléket. Csak halkan jegyzem meg, hogy nem feltétlenül baj, ha két, korábban többször szembenálló, egymással gyűlölködő nép történelmi megbékélésben egyezik meg - amit a jobbra látható bélyegen meg is örökítettek.
A Duna itt már más képet fest, mint odahaza. A Tiszát, Marost, és valamennyi mellékfolyóját magába olvasztva hihetetlen méretű folyamként hömpölyög. Csak hogy éreztessem: a komáromi Erzsébet híd 415 méter hosszú, Gyurgyevó és Rusze között a Druzsba-hídnak 2223 méter hosszra van szüksége, mely több, mint ötször olyan hosszú - ez még akkor is lenyűgöző, ha tudjuk, a híd fele a főág melletti szigetek és holtágak fölött vezet.
Mindkét oldalon egy gyors útlevélvizsgálat következett, majd örömmel állapítottuk meg, hogy megérkeztünk Bulgáriába.
A hajrá
- Mindjárt ott vagyunk! - lelkendeztem.
- Druszám, azért arra a "mindjártra" várni kell még! Még több, mint 200 kilométer áll előttünk, és már délután van - hűtött le kissé Attila.
Ennek ellenére Rusze városát elkerülve egy gyorsforgalmi úton indultunk - ilyennel Romániában nem találkoztunk - majd az első benzinkúti pihenőhelyen megálltunk.
Kávé, szendvics, Schweppes (!) üdítő... A benzint, amint arra haloványan emlékszem, itt is jegyre adták, de sem a megvásárlása, sem a címletek nem okoztak problémát.
Tankoltunk és indultunk is.
- Na, most már Albenáig kibírjuk! - mondta apám, aki időnként húzott a demizsonból, sőt, vezetőtársinak is kínálta. Ők nem nagyon fogadták el a kínálást, legalábbis, amíg át nem adta Attila a vezetést Icának még valahol Romániában.
Ezután síkabb és unalmasabb viséken vitt az út, időnként autóályán, de legalábbis kétsávos gyorsforgalmin. Fáradtunk is, de az úticél közelsége mintha felvillanyozta volna kis autóinkat.
Becsületükre legyen mondva, sík úton 105-110-en állt a mutató, mely a valóságban 95-100 kilométeres sebességet jelentett. Emiatt Bulgáriát viszonylag jó idő alatt átszeltük, elhaladtunk Razgrad majd Shumen melett. Következett Várna. Eközben beszürkült, majd sötétedni kezdett.
Várna előtt az autópályán van egy lejtős szakasz, amikor az ember először pillantja meg a dombok között kivillanó Fekete-tengert. Ez este a sötétben is észlelhető: egy nagy feketeség, melyen nincsenek fények, a városok és falvak világítása helyett csupán egy nagy, sejlő tömeg látszik.
- A Tenger - mondta apám. - Nyomjad neki a szuflát - mutatott a gázpedálra.
- Figyelj, nyomom, de nem megy jobban - válaszolt anyám aznap immáron többedszer, arcán látszott, fel tudna robbanni, amikor egy hozzá nem értő belekotyog a vezetésbe.
A célnál
Megérkeztünk az Albenai kemping bejáratához. Fáradtan, csapzottan, izzadtan. Egy megváltás volt a Recepció előtt a kigyulladó Trabant féklámpa látványa. Leparkoltunk mi is, majd hátul Mógerék is. Ekkor következett be az a jelenet, amit utána évekig emlegetett a családi legendárium, apám pedig váltig állította, hogy "akkor jó ötletnek tűnt".
Történt pedig, hogy a Polski még meg sem állt teljesen, apám kinyitotta az ajtót, kiugrott, és futott oda János barátjához a demizsonnal, kiáltva, "igyál, Janikám, te vezettél".
Na, ez az éppen 600 kilométert letekerő édesanyámnak nem esett jól, és most próbáltam polkorrekt lenni.
- Hát, b...dmeg, én NEM vezettem? Annyit nem érdemlek, hogy "kösz, ügyes voltál" - aztán utána rohannál a barátodhoz??? Minden esetre, hosszú idő és egy zuhanyozás kellett, mire anyám napirendre tért az eset felett.
Táborverés
Rövid bejelentkezés után a korábbi évek általunk már ismert rutinja szerint kerestünk táborhelyet, ezúttal három sátor részére, plusz nem baj, ha a kocsijaink is le tudnak parkolni.
A félhomályban nem volt könnyű, de megoldottuk, bár én inkább szaladtam volna a világnak, érezve az illatokat, a meleget, látva a város lombok közt átsejlő fényeit.
- Nyugalom, Druszám, hamarosan megyünk. Inkább segíts, hogy előbb végezzünk.
Ekkor jött a java: a sátrak felállítása.
Reggel - mint emlékszünk - nyirkosan raktuk el a sátrakat.
Mostanra még mindig nedvesek voltak, és kellemetlen dohos szag áradt belőlük.
Végül felállítottuk mindhármat, felfújtuk a matracokat, és elővettük a hálózsákokat.
Nyugalomra térésről szó sem lehetett - mindenki izgatott volt, ráadásul a "sátraknak szellőzniük kell".
Végre elindultunk hát Albenába sétálni.
A korábbi évekből jól ismert úton a tengerpartra mentünk, és haladtunk észak felé. Néztük a sötét tengerben a holdfényben felbukkanó hullámokat, hallgattuk a tajtékzó víz morajlását.
Én ekkor leváltam a csapatról, kicsit körülnéztem a Bazárban, majd a Dobrotitza szálló felől visszamentem apámékhoz.
Közben valaki megijedt, hogy "az Attila elveszett!", mire apám megnyugtatta, hogy nem vesztem el, ismerem a járást. "De hát évekkel ezelőtt voltatok itt..." Ekkor megjelentem, és vigyorogva közöltem a többiekkel, hogy én nem vesztem el, mert végig tudtam, hol vagyok.
- Hová is megyünk? - kérdezték apámat.
- Vaszilhoz a Pléhcsárdába.
- Leleveleztétek? - kérdezte Jani.
- Nem, de Vaszil ott van.
- Honnan tudod?
- Ott a helye...
Na, erre nem tudtak mit mondani, ballagtunk tovább.
A korábbi évek liturgiája szerint a Zornitza volt az első állomás - azaz hogy lett volna: Az épület magában állt, az ajtaja bezárva, a teraszon falevelek. Látszott, hogy a hely azon a nyáron még nem volt nyitva,
- Hm... - hümmögött apám, miközben próbált belesni, vagy legalább valami kiírást találni az ajtón. Itt valami nincs rendben...
Viszontlátás négy év után
Mi a Gorára vezető lépcső felé fordultunk, és elkezdtünk felkaptatni a hegyre. Időközben Jani családja visszafordult,a srácokból sokat kivett a hosszú úton kánikulában, fűtéssel...
- Te, István, honnan tudod, hogy Vaszil ott lesz? - erősködött Jani lihegve.
- Ott lesz. Mindig ott van.
Egyszer csak felértünk a "hegyre", és ott álltunk közvetlenül a Pléhcsárda tövében. Apám vett egy mély lélegzetet, és benyitott. Egy rövid átjárón keresztül a beüvegezett teraszra érkeztünk, balra nyílt a pult, a téglaépület részeként.
- Dober vecher... - köszönt apám.
A cigarettafüstös kocsmában néhányan felnéztek, majd egy kiáltás:
- Istvaaaaan!!! A megszokott törzsasztalánál cigizve ott ült Vaszil barátunk, mindaddig, amíg be nem léptünk. Mert amint apámat meglátta, felpattat a vas "szocreál" asztal mögül, és elindult, mint egy tank. Felborult az asztala, székeket, asztalokat tolt el, és küzdötte magát oda apámhoz. Ölelgette, a vállát, hátát veregette, végül megkérdezte, ki mit iszik...
Röviden megtudtunk, hogy ő is és Sztanka is jól vannak, ő már nyugdíjas, de nyaranta még vállal karbantartói munkákat.
- S mi a helyzet a Zornitzával? Nikolajjal?
- Ó, az hosszú történet. Holnap elmondom - mondta. - Most csak annyi: Nikolaj és a fiai - azzak ujjait négyzetrácsosan felemelve mutatott valamit, én is értettem, hogy nem éppen rácsos linzert sütnek...
- Börtönben vannak! - hitetlenkedett apám.
Késő este ért végete az egyébként is iszonyúan hosszú nap, így nem gyalog, hanem a Csárda előtti téren megforduló városnéző járattal - mi Röcsögének hívtuk - mentünk le a kempinghez.
Mennyi minden változott - néztem a mai Dottó előfutáraként működő kis dízeles vontatóra - a '70-es években még egy-egy GAZ69 terepjáró vontatta, a harmadik pedig egy nyitott (levágott...) tetejű Chavdar busz bolt, most pedig pofás kis gép húzza...
Az igazi változásokkal, persze, csak másnaptól szembesültünk.
Végül visszatértünk a kempingbe, és immáron tényleg megfáradva a kiszáradt sátrainkban nyugovóra tértünk.
