2021 07.15

    Az indulás napja... Vagyis... Hogy mondják azt, ami a nulladik előtt van: mínusz első, vagy mínusz egyedik? 
  Számít is ez? Ami számít, az az, hogy a 2020-as furcsa nyár - mondhatni, Sitzsommer - után talán érthető, hogy az ember egyre türelmetlenül tolta a napokat jelző kis négyzetet a Visszaszámlálási Falinaptáron - legszívesebben naponta kettőt léptettünk volna...
   Mert az, hogy 2021 júliusában utazunk, nem volt kétség. Nem volt kétség akkor sem, amikor 2020 nyarán élveztük a napfényt, a vizet, legfőképp a társaságot - csak és kizárólag a bolgár tengerpartot, a Fekete-tenger ízét és bolgár barátainkat hiányoltuk. És akkor is toltuk a kis jelet, amikor úgy tűnt, összeomlik minden, de elszántan és optimistán - a szállást előző év augusztusában lefoglaltuk Dimitarnál, tudva, hogy 2021 újra a mi évünk lesz.  

Prológus - Útvonaltervezés

   ...ahogy mi szeretjük.
Merthogy eltelt két év, és ugyebár nem szabad felkészületlenül nekivágni egy majd' 1300 kilométeres útnak, még a végén eltévednénk. Ilyenkor két lehetőség marad: az utat kétszáz méterenként kimyomtatjuk a Street View-ból, lelamináljuk és lefűzzük -  vagy az ortodox megoldás: a Tervezés. Találgassunk..? 
   Megvolt hát az ok, hogy összejöjjünk két héttel a rajt előtt egy brífingre nálunk, a garázsban. Hogy oldjam a fokozódó feszültséget, barátaink családostul itt aludtak, aznap este gépkocsivezetésre már senki sem vállalkozott. Annyira megterhelő szellemi csatákat vívtunk az útvonal titkait illetően... Valójában bizonyos szénhidrogéngyököket alakítottunk át tudománnyá: Tamás az általa talált (valójában nem ő találta, hanem előtte mesterek építették, de ebbe most nem mennék bele) szállodát vezette elő, mint útközbeni szálláshelyet, majd jól megbeszéltük, hogy le is foglalja mindkét család részére. 
   A valóságban ez persze nem ilyen gördülékenyen zajlott, mert közben többször megszakadt a gondolkodás fonala a "milyet tölthetek?", az "egészségedre", és a "kolbászt kiszedhetjük", valamint "a hús le ne égjen" vezényszavak által. Aztán ahogy ritkultak az utóbbi, és sűrűsödtek a fentebbi kifejezések, a tudomány úgy tört elő. Este tizenegy körül pedig (csak megnyugtatásképp: a kolbászt időben kiszedtük, a hús nem égett le, bájdevéj, pár kolbásszal mintha több lett volna az elején, de senki nem szól, hová lettek, a kutyusok is csak vidáman vigyorognak...) az utolsó kérdés várt eldöntésre: 

 - De mikor induljunk? 

 - Hajnalban! - vágta rá Tamás - hajnalban elindulunk, időben érkezünk...
 - Mi inkább nappal utazunk - válaszoltam erre - inkább kipihenjük magunkat előre, kényelmesen lekocogunk...
Barátok ezen nem vesznek össze, és megbeszéltük, hogy akkor elindul ki-ki, majd találkozunk út közben vagy Szófiában - egyeztünk meg.
   Ennek aztán később lesz jelentősége...
  - Tamás, szerintem a Belgrád-Nis közötti autópályán foglak utolérni titeket - ígérgettem.
   - Ha-ha, a Répával megyünk, mint a golyó, esélyetek sem lesz beérni... - felelte. 
De komolyan, ki versenyezne egy Vitarával..? 
   Értem ez alatt, hogy ellenfélül ki állna ki... 
Végül összeállt a Terv...

A mínusz egyedik nap

  A szabadságok kivételével jól álltunk... Mármint hogy nem kivételével, hanem velük.
Történt ugyanis, hogy mi annak rendje-módja szerint kiírtuk nyári szabadságainkat, már januárban. S ehhez terveztünk egy csütörtöki szabad napot, csomagolásra, fűnyírásra, majd - ugye - pénteken indulunk. 
  A két év utáni csomagolás rutinból is jól ment, a kocsi átvizsgálva, felkészítve... Szerda este pedig ott álltunk becsomagolva, útra készen... És kicsit türelmetlenül, érezve valamit, amit nem éreztem, amióta...
   Ekkor kipattant a Terv, amiben Terivel kimondatlanul is egyetértettünk...
 - Minek várjunk péntek reggelig? Holnap reggel elindulunk!

És orvul elindultunk...

A Japán Birodalmi Flotta 1941-es akciója óta ilyen nem volt: teljes rádió- radar- és facebook-csendben kigurultunk autónkkal az udvarból, és Tata felé fordulva - elindultunk. 

Az utazás örömei - és csalódásai 

  Két éve kissé gyorsan és magasan suhantunk el a Bácsalmási Határátkelő felett, akkor repültünk, és "térkép e táj" üzemmódban voltunk, így három év után volt módunk látni a fejlődést az akkori útfelbontászat és konténer-átkelő valamint a mostani komfortos határellenőrzési pont között. 
  Nos, a 2021-es igazolás-mizéria mellett nem a kedves egészségünk, hanem az autó papírjai iránt érdeklődtek az egyenruhás hölgyek-urak. De hát minden rendben találtatott, így pillanatok alatt átléptünk Szerbiába. Talán ez volt a pillanat, amikor kezdtük elhinni, hogy -

idén eljutunk Bulgáriába!

  Topolyánál visszatértünk az autópályára, és kellemes időben suhantunk Belgrád, majd Nis felé. 
Néhány helyen hídjavítás miatt kis eufemizmussal sáveltolást jelzett elő a tábla, azonban a tetthelyre érve sima sávlezárást találtunk, az azzal járó tülekedéssel, anyázással, és az "elém ugyan nem jössz, gyökér!" hozzáállású idiótákkal, akik errefelé főképp tehergépkocsik illetve nyugat-európai rendszámú prémiumautók volánja mögött teremnek. 
 - Hans, Günther, mit nem csinálsz - értettem félre szándékosan a helyzetet.
Ilyen vidáman telt hát utunk, derűsen átkígyóztunk Belgrád gyorsforgalmi útján kettes-hármas fokozatban - a Száván áthaladva láttuk, hogy egy baleset miatt esett ki egy forgalmi sáv, hát ezért torlódtunk. 
 - Na, innentől mehetünk - tévedtem egy nagyot, mivel következett az újabb tolódás...
  Végül átvettük az autópályajegyünket, és... Már csak az út ívére kell koncentrálni, a tempomat tartja a sebességet, kellemes út, bár legyen ilyen amikor... 
  Csepp. Még egy csepp...

Aztán még sok csepp.

Eleredt az eső. Ahol az autópálya kettéválik Szófia és Szaloniki irányába, már sűrű zivatarban autóztunk. Addig is jobbára a rádió szólt, mi ritkábban, most abból sem hallottunk semmit a tetőn dübörgő cseppek zajától. Az ablaktörlő alig győzte tenni a dolgát, majd kissé csillapodott a helyzet. Először is azért, mert behajtottunk egy hosszú alagútba, majd kiérve belőle kellemes meglepetésként ért minket, hogy itt eső helyett a lenyugvó nap próbálta sugarait a felhők síkja alatt a horizontról átszuszakolni felénk - több-kevesebb sikerrel. 
   Mire pedig beálltunk a régen látott - újra üdvözölt kalotinai határátkelőhöz, az ég alján a villogás jelezte, hogy valami készül. És bizony, nem falunap vagy traffipaxos ellenőrzés igyekezett a hangulatot emelni némi felvillanással, hanem az időjárás és Mr. Murphy jelezték, hogy a kellemes utazás kelleme mára véget ért. Útból még volt körülbelül nyolcvan kilométer hátra. 
 - Na, legalább nincs olyan hosszú sor, mint máskor szokott - naivkodtam egy jót.

Ezúttal a szerb házigazdák tűntek vendégmarasztalóknak, és a kiléptetéshez álltak nagyon alaposan. 
Amikor ezen tűnődtem kellően haszontalan módon, ezt a szent pillanatot választotta a zivatar, hogy ezúttal már széllel megtámogatva lecsapjon ránk - és autóm, hogy közölje: éhes. 
 - Az jó - nyugtázta kedves nejem - és meddig jutunk el - kérdezte némileg feleslegesen, mivel a kocka el volt vetve: a következő benzinkút a bolgár oldalon, mi pedig a szerb térfélen a sor legvégén. Noha ez kezd népszokássá válni, nem tűnt jó ötletnek megfordulni az autópályán.

 - Nyolcvan kilométert, szóval Szófiáig simán eljutunk

 - válaszoltam.
  Közben az eső egyre határozottabban esett, dörgött-villámlott, miközben a nap befejezte a  munkaidejét azNAPra... 
   Mi pedig hosszú percekig álldogállva néha araszolzunk kicsit, és bő óra kellett, mire a kiléptetéshez kerültünk, ahol az igazolványunkra vetett gyors pillantás után mit is kértek - igen, az autó papírjait...
   A bolgár belépő oldalon aztán javult a helyzet: a sor több kapura nyílt szét, így itt hamarabb kerültünk sorra. 
  Egy szőke hölgy ült a fülkében. Ránk nézett:
 - Hova megyunk?
 - Tessék? - kérdeztünk vissza egyszerre a nem várt magyar kérdésre.
 - Hova megyunk?
 - A tengerpartra, Pomoriébe...
 - Jo utat! - ezzel utunkra engedett, és be is hajtottunk... 

Bulgáriába.

 Szerencsére - illetve a gondos tervezésnek köszönhetően - vinyetkát nem kellett vennünk, ez a nyakunkba folyó esőben nem is lett volna kellemes kaland, ezt előre megváltottam a tollpass.bg oldalon, így derűsen szlalomoztunk el a vignetta-árusító bődék előtt ácsorgók között, és már csak benzint kellett vételezni. 
  De hát az első kútnál nem akartunk megállni, a második, a "kagylós", akiknek shopjuk is bőséges, na, ott állunk meg, ahogy szoktunk. Na de mi van itt..? 
   Kezdjük azzal, hogy a jól ismert, jól megépített, és azóta... nem túl jól karbantartott utat gyakorlatilag szétszedték. 
  Az elsó, no-name benzinkút eltűnt. A kagylós - hol is van..? Itt volt a behajtó... Nincs. Kicsit odébb, egy volt szervizút szolgált ki- és behajtó útként, ami autókkal volt tele, mint ahogy maga a benzinkút is.
 - Bakker, ide hogy..? Na, majd a következőnél - döntöttem el.

Kis híján rossz döntésnek bizonyult

ugyanis az üzemanyagszint-mérő eddigre a nullán állt. Na, igen, elvileg 80 kilométerre elég az anyag, amikor kigyullad a figyelmeztetés. Csakhogy azóta araszoltunk két és fél órát, és folytatva az utat sem utazósebességgel surrantunk: egy sávra szűkültünk, 20-as, 30-as korlátozás, majd jelzőlámpás irányítás... Nem segített nekünk, mint ahogy az sem, hogy a terelőút Dragoman (nem tévesztendő össze a némileg járhatóbb utat kínáló Szarumánnal)  községen vezetett keresztül. Azért azt elképzelheti a Nyájas Olvasó - ha nem megy, igyekszem illusztrálni képekkel - hogy az egykori macskaköves utcát mivé gyalázza szét a teljes nemzetközi kamion- és személyfogalom. 
 - Szerintem a helyieknek megígérték, hogy utána kapnak egy új főutcát - vélte Teri, amikor araszoltunk a szakadő esőben olyan kátyúk és buckák között, hogy a kitett 30 km/óra korlátozó táblát képen nevettem - az emelt SUV-val sem mertem 10-nél többel menni - különösen nem, mert a kamionok erősen meghatározták a menetoszlop sebességét az úton, mely valahol félúton lehetett a 

verduni harcmező és a Hold felszíne között.

   De még egy "érdekes" jelenséget figyeltem meg: az esőben, szélviharban mintha egyre nőne a fogyasztás, és könyörtelenül közeledne a pillanat, amikor autónk megáll, és először is le kell tolni az úrtól (Itt? Hová..?), majd el kell indulnom egy sétára egy benzinkút felé némi erősítés reményében (Merre?). 
  Persze, hogy ez mikor jön el, egy orosz rulett meglepetéseként közelgett, a jó képességú japán mérnökök szerint ugyanis az a tény, hogy mennyi úrta elég a nafta, ugye, leginkább teli tanknál hordoz információt, ugyanis abban a pillanatban, amikor a műszer jelez - a hátralévő út adat helyxett csak -- jelek jelzik, hogy ne kíváncsiskodjak...
  Azért, amikor már a második falusi benzinkút mellett haladunk el, mert csak este 7-ig voltak nyitva, nem volt megnyugtató, csak az, hogy a főútra visszatérve közeledtünk a régóta jól ismert Capa - azaz Szara kúthoz, ahol akkor azt a finom kávét ittam, meg ahol nem. Nos, most benzint sem kaptam, ugyanis ekkorra - ez is zárva volt. 

Ekkor már izzadtam, mint egyszeri kisasszony a templomban,

és az sem nyugtatott meg, hogy az útépítés véget ért, és az aszfaltcsíkot, melyet egy méteres meredély határolt az alapozás alatt álló majdani másik útpályától, felváltotta az elkészült autópálya sima felszíne. Közben a vihar elállt, és kelleme nyár este is lehetett volna, ha nem kényszerülök taktikázni, nevezetesen az enyhe lejtőkön gázadás nélkül gurulni, az emelkedőkön pedig enyhe gázzal, csekély gyorsulással, spórolva a fogytán lévő nedűvel... 
 - Ha Szófiáig nem lesz benzinkút, vajon taxit kell hívnom, vagy Denis barátunkat ébresszem azzal, hogy szia, uram, megjöttünk, két  liter benzin érdekel - morfondíroztam, amikor megláttunk a Fényt. Piros fény az ég alján...

 - Az ott benzinkút lehet?

 - Remélem... AZ! - örültem meg, és kezdtem lassítani.
 Végül begördülünk egy kicsi, de gyönyörű benzinkútra. 
Nagyon nem kellett erőltetni a szürkeállományt, hiszen összesen két oszlopnál kínáltak benzint, az egyiknél jobb oldalon állt egy autó, maradt hát a másik... Ekkor a semmiből elénk penderült egy bácsika, akinek öltözetéből nem derült ki, hogy egy erre járó civil, én leginkább a kisteher sofőrjére tippeltem volna. Amikor azonban kérdezgetni kezdte, hogy benzin kell-e, kiderült hogy ő a kúthoz tartozik. Hogy egy itt tanyázó hobó, esetleg a személyzet tagja, az abból derült ki, amikor egy hozzá hasonló, hobbitra emlékeztető bácsit láttunk meg a pénztár mögött feszíteni.
   Végül oda álltam, ahová a bácsi mondta (és amiért letolt az én kedvesem mérsékelten kedvesen), és végül belecsorgott a tankba a gyári térfogatnál kb egy literrel kevesebb folyadék, és elégedetten kalkuláltam ki, hogy még vagy tíz kilométert mehettünk volna... 

Megkönnyebbült csevegés a manókkal

   Nos, igen, mire megtelt a tank, a bácsit is egyre kedvesebbnek láttuk, annyira, hogy az sem kavart fel, hogy a kasszás hobbit közlése sem zaklatot fel, miszerint kártyás fizetés esetén plusz 5 leva tranzakciós díjat számítanak fel. Juhé, hadd szóljon, rikkantottam, és a végén pár szót nyaralási terveinkről is beszélgettünk. 
Végül űgy köszöntek el, hogy "jó egészséget, ha az egészség rendben, minden rendben" - nos, igen...

Érkezés Szófiába

   Megérkeztünk hát, este kilenc után.
Nyugodt tempóban haladtunk Szófia elővárosának, Bozhurishte fő utcáján.
Közben elhaladtunk egy-két nyitva tartó étterem mellett, amit nem véletlenül figyeltünk: az út végén egy jó vacsorára vágytunk. 
  De előbb a szállás. 
 - Itt lesz valahol - néztük a kijelzőn a térképet, mely szerint csak pár száz méternyire van.
 - Ott, a téren...
Nos, a ragyogóan kivilágított tér előtt egy leágazásnál jelzett - itt jobbra... De ott, egy bozótos mellett egy újabb rissz-rossz út vezetett néhány tömbház mellett... A bozóton túl a Hotel felirat világított pirosan, de az összhatás inkább a Bates Motelt juttatta eszembe - a Psycho c. filmből...
   Aztán odaértünk, és a bozótot elhagyva egy valóban rendezett kinézetű épülethez értünk, melynek parkolója meglehetősen tele volt. Nem baj, hátul, a murvás részen találtunk parkolásra alkalmas helyet - 

Megérkeztünk!

   Utunk a recepció felé vezetett, természetesen ekkora már gyalogszerrel, autónkat hátrahagyva. 
   Amíg a recepciós fiatalember, aki kérdésemre, mi szerint beszél-e angolul - határozott yes-szel felelt, ennek ellenére láthatóan nem értette kéréseinket. 
   Kedvenc nejem arra próbálta rávenni, hogy a mostani foglalásunkat - mely egy éjszakára szól - vonja össze a holnapi, Tamás által foglaltra. Nem könnyítette meg a dolgot,  hogy Teri nem lelte telefonján a foglalás visszaigazolását - s miközben kereste, én kezdtem nyűgös lenni.
 - Nem ér rá ez holnap? Mindjárt bezárnak az éttermek - nyafogtam a Go***e helyeket nézegetve. 
 - Nem , mert képesek kitalálni, hogy holnap 10-kor csekkoljunk ki, aztán délután kapunk egy másik szobát...
Hát, nem tudom, az igazság a kettő között volt, s míg tartott a szellemi csata activity és angol nyelv keverékén - sajnos, utóbbit a gyakori "Ne razbiram" szakította meg, én láttam, ahogy a térképen a "nyitva" jelölések sorra váltanak át "zárva" állapotra. 

Nos, igen, a fiatalember végül levágta, hogy mit akarunk, innentől angolul is kezdett érteni.
 - Á, no problem - mondta, és a számítógépén átírta a kicsekkolás dátumát egy nappal későbbre.
 - OK, mondtam neki, akkor most zárja le a holnapi foglalást, nehogy a foglalási oldal kifizettesse velünk azt is...
 - OK, no problem - akart minket megnyugtatni, mérsékelt sikerrel.

Végül csak elindulunk vacsorázni

 - utunkat a befelé vezető sötét utcán kezdtük, majd balra fordultunk a főúton az ott látott, idefelé nyitva tartó étterem irányába.
  Egy sarok, és... ott vagyunk (nem írtam le az ide rímelő félmondatot - azt akkor írnám le, ha zárva találtuk volna a helyet. 
  Végül betértünk.

Epilógus a mai naphoz

Itt voltunk hát, éhesen és szomjasan.
  A bárpult mögött egy fiatal srác, a pincér egy fiatal lány, mindkettőjükön a napi fáradtság és a vendég üdvözlésének keveréke, és érdeklődés, ki lehet ez a két fáradt ember, bolgár zászlós pólóban, külföldiek...
 Érdekélődésünkre elmondták, hogy a konyha már zár...
 - A sörcsapoló működik? - kérdeztem.
 - Természetesen, foglaljanak helyet.    
Rendeltünk hát, két jó hideg csapolt sört.
 Mire megkaptuk - és persze mindjárt kikértük a másodikat is, megtört a jég, és elhangzott a jól ismert kérdés: 
 - Where are you from..? 
Pár szót beszélgettünk velük, és végül, miután megenyhülve kifejezetten jó arcnak bizonyultak, megígértük nekikl, hogy holnap visszatérünk, normális időben.. Ámde a mai vacsora nem 

Lucullus házából való volt...

   Lehűsültünk hát, kinyújtottuk tagjainkat a kerthelyiség gyepén álló asztalnál - ideje volt indulni.
   Utunkat hát az említett tér felé vettük - itt csak van valami nyitva tartó hely, benzinkút, bármi - véltem, s véleményemet a jelzett irányból hívogató színes fények csak táplálták. 
 Közvetlenül a szállodával szemben találtunk egy éjjel-nappali kisboltot, ahol a boltos lány és az üzlet előtt bandázó fiatalok számára nem kis meglepetést okozva vonultunk be fehér-zöld-piros ornátusba burkoltan. Végül a kínálatból csomagolt szendvicseket választottunk, némi bake rollst, és hasonló ínyencségeket. Bár innen nézve a képet, azért nem minden volt "hasonló, bár ínyencségnek bevált...
  A mai napot ezzel zártuk - szendvics az erkélyen, meg hűsítő is... De közben a másnapi programot terveztük.
 - Tamásékat jól meglepjük. Majd a fejét megnézzük, amikor megérkeznek... De délelőtt bemegyünk Szófiába várost nézni - egyeztünk meg.
  És már azt is tudtuk, honnan veszünk hideg sört barátainkat üdvözölni.
    De ez már egy következő történet...

(Folytatjuk)