2019.07.25

   Eljött ez a nap is...
   Reggel ébredés után kapkodni kellett, mert hát alaposan fel lettem készítve a nyolc óra fontosságából. 
 - Nyolc órakor hozza az Ember az autót - figyelmeztetett a kis hölgy az autókölcsönző-pénzváltó komplexumban előző nap. Ha pedig ők a 10 órai nyitás előtt két órával idehozzák a Jószágot, hát fontosnak éreztem pontosnak lenni. Kiálltam a sarokra.

Kint állok az utca kövén
Várok egy újabb reményre,
De nincs, aki...

                                ... tol egy Hondát felém - folytathatnám a LORD dalszövegét.
   Itt lesz, mindjárt... Itt lesz. Megmondta a Boss...

  Közben emberek jöttek, autók parkoltak le, majd indultak tovább, én pedig a kora reggeli kellemes időben álltam, és vártam.
  Végül, kicsit késve, délies nyugalommal megállt a fényképről ismert Honda Jazz, és egy nem túl ideges bolgár fiatalember szállt ki az itt még tetten érhető higgadtsággal.
   Aki életében vett már át autót reptéri kölcsönzőben, kicsit meglepődhetett:
 - Elnézést, volt egy rendőri ellenőrzés, ezért késtem - vidított fel. A tank nincs is tele, majd neked is elég így visszahozni... 
   Kulcs, forgalmi, jó utat..!
 Mire megkérdeztem volna, hogy körbenézzük, sérülés, csak ennyit mondott nyugtatásképp: No problem, van biztosítás...

Beszálltam hát a kis kocsiba, beállítottam ülést-tüktöt, majd gyerünk vissza a szállásra. 
Indítok, és... 

Azt sem tudom, hogy merre tovább,
Hangom sincs, olyan súlyos az élet,
álmatlanul a semmibe nézek.

És pillanatok alatt megértettem, hogy ami gyalog egy két saroknyi séta, az most egy bonyolult akadályverseny a 'behajtani tilos', kötelező haladási irány, illetve az erre-arra bekanyarodni tilos táblák erdejében erre fogékony emberként engedelmesen fordultam, vagy épp nem fordultam be, miközben elhaladtam boltok, bisztrók, szálláshelyek mellett, néha másodszor is, kerülgetve a járókelőket... Mire is emlékeztetett? Megvan! Mintha egy Pacman videojáték labirintusába léptem volna be. 
   Még mindig jobb, mintha a Jumanji elevenedik meg...

Reggeli az erkélyen majd Jazz meg az

   Rövid reggelit fogyasztottunk. Nem, nem OLYAN rövidet, ma nem lehetett fogat mosni, hiszen perceken belül elköszöntünk barátainktól, és bepattantunk - na jó, szép óvatosan beültünk a Jazzbe. 
   Ekkorra a Lord dalának sorai már kicsengtek a fülemből, hiszen a kis városi autó irányítása vonta el figyelmemet. 
   Pillanatok alatt elértük Neszebart, innentől már az évről évre jól ismert út vezetett minket észak felé - Várna irányába, amin túl várt minket Albena.
   Várt, hiszen foglaltunk szállást, ezúttal csak egy éjszakára. Hiszen ha csak egy napra is, de el kell zarándokolnunk a Fekete-tenger gyöngyszeméhez, ha másért nem, lehozzam a csillagokat - és átadjam őket az illetékesnek, de erről később bővebben. 
   Most még suhanunk, mint a nyíl, 

Várnak a messzeségek
Városok, országút pora!

Na meg erdők, völgyek, hegyek - amik közül valahogy az első kettő esett jobban ezúttal, a hegyek mintha hosszabbak és magasabbak lettek volna, mint korábban. Persze, nem az út vonalvezetése változott, hanem a paripa - a kicsi kocsi motorja valahogy nem ezekre a hosszú kaptatókra lett kitalálva, ezért kénytelen voltam kicsit a gázt visszavenni. Ezzel együtt az üzemanyag-szintjelző (üzemanyagszint-jelző..?) mutatója olyan gyorsan ment lefelé, mintha ujjal nyomtam volna.
 - Basszus, ez vagy annyit eszik, mint egy Volga, vagy húsz literes tankja van... - mormogtam, miközben reménykedtem az utóbbiban...(Namost, ha nem tudom, mennyit fogyaszt, sem azt, hány literes ennek a kotlának a tankja - honnan fogom tudni, mennyit kell holnap tankolnom??? - futott át fékezhetetlen agyamon a kérdés)
   Várna felé közeledve az út már inkább lefelé vezetett, miután a Napospart - Obzor tengerparti szakaszai között szerpentineken szenvedtünk - a kis egykettes szívómotor és én, aki hallgattam minden rezdülését... Meg sem mertem nézni a forgalmiban, hány lóerő rejtezik a motorháztető alatt)
   Végül beértünk Várnába, ahol immár az ismerős autópályaszakaszon, a kikötői öböl hajói felett egyenesen a Balcik felé jelzett úton a Borisz Herceg sugárúton elhaladva a Delfinárium mellett, majd a tenger partján elértük Kranevo-t, azután pedig a Baltata nemzeti part erdején túl a negyvenhárom éve ismert körforgalmat - Albena bejáratával.

Jobbcsavar

   Ezúttal azonban nem fordultunk be, hanem utunkat egyenesen Balcik Fish-fish felé fordítottuk.
A jól ismert kisboltban, ahol minden évben megismernek minket a Hölgyek - természetesen ezúttal is - vásároltunk egy-két dolgot, no nem annyi mindent, mint amikor hazafelé vesszük az iránt és az ellátmányt.. 
   Leginkább is ittunk egy kávét, majd megnéztük első évünk szállását, ahol mintha megállt volna az idő. Szomorú, Peter egykori szállodája csipkerózsika-álmát alussza...
   Ezután már nem várattuk magunkat és a majdani (mostani) olvasót: a körforgalomból ezúttal az Albena bejáratár jelző kapuhoz hajtottunk ki. A rendszert ismertük - parkolójegy, majd egyenesen a Dobrudja hotel felé - ahol csodák csodája - épp egy kisebb parkolóhely várt minket, miután a nagyobb autók nem fértek be, a mi dodzsem méretű járgányunk számára épp jó volt. 
 - Akkor maradunk is itt - mondtam, azzal az utazást befejezettnek nyilvánítottam. Ha nem tudunk itt leparkolni, legfeljebb felvittük volna az erkélyre...

Barátságok köttetnek

Nagy barátságok, itt, Albenán.
A recepcióra érve az ember azt hiszi, a közös rajongás összekovácsolja az embereket. Itt Harry Potter rajongónak hittem ugyanis a recepcióst. Amikor ugyanis beállsz a pulthoz, ő pedig néz egyenesen... Nem, nem rád. Előre. A szemközti falra, vagy azon túlra fókuszált optikájú szemekkel. 
 - Basszus, rajtam maradt a Láthatatlanná Tévő Köpeny - gondoltam, miközben emberünk jobbra el...
   Kis idő múlva egy kis hölgy került elő, akivel aztán hamar sínre kerültek a dolgok. Legalábbis akkor még... 
Az ember minden esetre nem lett a barátunk, pár óra múlva ennek esélye tovább csökkent, miután kis híján bűnre kellett adnom a fejemet...

Kulccsal a kézben, ajkon a dal

Ha dal nem is, jókedvű mosoly, miközben a kulcsfityegő ólomsúlyba préselt szobaszám viselője felé igyekeztünk a sokadik lifttel feljutni - miután az udvarias orosz vendég goszpogyinok-goszpogyinák legendás udvariassággal furakodtak be elénk a nyíló ajtóba. Így aztán az egyik liftben már túl sokan, másikban túl büdösen voltak (Ohh, Krasznaja Moszkva egy leizzadt testen párologva...), kivártuk sorunkat. 
   Végül aztán nekünk zökkent a lift, kinyílt az ajtó, és ott áltunk a kies szállodafolyosón. 

Lássuk be, nem a Ritz, sem a Carlton, ahol boldog fiatalkoromban volt szerencsém megfordulni, és a szobaárak ezt szimpatikus módon tükrözik is, de azért...
  Pomoriében Dimitar barátunk kifogástalanul rendben tartott apartmanja után a kontraszt immáron fájdalmas. De mindegy, tudtuk hová jövünk, '82 óta nem volt felújítva csak drótozva, bár a Dobrudja évről évre több évet öregszik. Ez előre vetíti a teljes lezárás és remont képét, de ez egyelőre még nem fenyeget minket, mint ahogy a megfizethetetlen árak sem. 
   Most átöltözés, zuhany - és irány Albena-  hisz annyi mindent szeretnénk egyetlen nap alatt...

Most az albenai Plázs

  vár minket. 
- Először is egy sört kell innunk! - állapítottuk meg. 
- Akkor itt mindjárt le is ülünk!-  álltunk meg régi kedvencünknél, a Laguna Gardennél.
A zenés étteremből, ugyebár, egy szinte steril fehér étterem lett évekkel ezelőtt - a hangulattal pedig leinkább a közönség tűnik el. 
   Mi leültünk, a - természetesen ismerős - személyzet pedig gyorsan és kedvesen szolgált ki minket. 
Miután beszélgetni kezdtünk velük, az egyik pincér fiú kérdezte, mivel és mikor érkeztünk, és megtudta, hogy repülőgéppel, büszkén jegyezte meg, hogy a lánya légiutas-kísérő a Wizzairnél. Mutatta is a fényképét, meg mernék esküdni, hogy ő volt az egyik a járatunkon idefelé, de lehet, hogy tévedtem...
   Egy Kamenitza- és indulunk tovább...
A szokott helyen Snejana a strand büfében, párja, Szergo pedig a parton a napernyőket-nyugágyakat igazgatta.

Örömteli viszontlátás

 Ezek annak a pillanatai voltak, hiszen két régi barátunkkal örömmel köszöntöttük egymást.
 - Lehet, hogy jövőre megint több napra jövünk - tévedtem Szergónak, nem sejtve a 2020-as év csodás nyári helyzetét. 
  Megbeszéltük vele a vilg és Albena dolgait, leginkább Albena elsorvasztását, vagyis betagolódását a "trendi" zárt-allinclusive-méregdrága háromszögbe.
 - Ott a Hotel Amelia... Az új része pár éve nyílt meg. Most az egészet bezárták, a régi Drujba hotel épületét lebontják, ott is valami ilyesmi épül - mutatott a Dorostor helyén fehéren ragyogó Paradise Blue felé, ahol az épület fehérségével az Úri közönség biztosítja a kontraszt sötétjét.

   De hát, ez az új idők új szava, Stanev úr rájuk vágyik, "nekem így is jó", még ha a sör nem is langyos...
Mi pedig a kedves ismerősök kedvéért jöttünk, kicsit odébb, a Kaliopa hotel tengerparti éttermében két barátunkat fedeztük fel: Vladimir, aki a nyarakat itt tölti, míg télen Belarusz feleségével választott hazájában, ám Severina is itt..? 
  Persze, pillanatokon belül ott teremtünk, és mikor felfedeztek, és kiörömködtük magunkat, biztosítottak róla, hogy itt készül Albena legjobb pizzája, amit melegében ki is próbáltunk. Nos, nem csaptak be minket...

 - Persze, hogy visszajöttem ide. Elmentem Balcikra máshová. De ott alig vannak vendégek. Én meg nem akarok üldögélni. A lányom meg szeptemberben férjhez megy. Pörögni kell, dolgozni, meg persze pénzt keresni is - nevetett. 
   Jó volt, nagyon jó volt viszontlátni őket - pedig nem is tudtuk, hogy a következő évben nem tudjuk megtartani ígéretünket, pedig kimondtuk: 
 - Jövőre újra jövünk, és lehet, hogy nem egy napra"...

Strandolás, pizza, barátok, sör a parton - ez is belefért ebbe a rövid albenai látogatásba. Holnapra pedig még ambíciózusabb terveink voltak!
   A program ezután a szokásos albenai menetrend szerint folytatódott. 
A nap rendes égi útján a Hegy peremét elérve az árnyékok elkezdenek megnyúlni, jelezvén előre az este közeledtét. Amint pedig az árnyék ráhúzódik a tengerpartra, finman jelzi hogy ideje - indulni vacsorázni. Hová is máshová

Lehozom hát a csillagokat!

 - ha már megígértem, most elmesélem ennek rövid történetét. 

   Menetrend szerint - és szerintem is - elindulunk felfelé. Útközben nem mellesleg megküzdöttem egy Rettenetes Fenevaddal, aki egy lufiárust őrzött. Széttépett, de már elmúlt... 
   Felértünk a sokadik emeleti szobánkba, ahol fürdő, felfrissülés, és átöltözés vár, hogy immáron illatosan-pihenten vethessük bele magunkat a kulináris örömökbe. 
   Nade...
   Felérünk a szobába, és - katt! - semmi. Mármint hogy semmi fény. OK, akkor az (egy szem...) éjjeli lámpa... Semmi.
  A három fényforrásból szobánkban egy nincs, kettő meg nem világít. Rendben, most még napnyugta idején nincs töksötét, de egy óra múlva már az lesz...
 - Lemegyek a recepcióra, kérek egy- két égőt - szólt Teri, és így is tett, míg én épp a fürdőszobában csorgattam magamra a forró vizet.
 Nem telt egy két perc, kedvesem olyan arccal érkezett vissza, mint aki bal lábbal kelt, azzal meg belerúgorr az ágy lábába.
 - Ezt a bunkót! - utalt finoman a recepciós nem-barátunkra - azt mondja, majd HOLNAP kicserélik, ma nincs bent szerelő.
  Namost, az tán még nem biztos, hogy az ember épp olvasni akar, de hát a verőfény vagy a romantikus félhomály hadd legyen fakultatív program, így a XXI. században... Na majd lemegyek én.
   Azzal kicsavartam a foglalatából mindkét levitézlett izzót - a szálaik láthatóan engedelmesen megadták magukat az ampereknek és az üzemóráknak, és megszakadva lógtak ott, mint lusta melósok a kocsmapultnál "anno". 
   Zsebre tettem őket, mint Királyfi a vackort, hogy Süsü legalább azt a két szemet ne zabála fel a cefrének valóból, és megindultam lefelé duzzadó kebellel és nadrágzsebbel.

Lehoztam... Le is tettem.

  A recepciós fazon meglátott, felállt, és azonnal elment hátra a paraván mögé, nyilván nem dolga vagy szüksége akadt, szerintem inkább onnan hallgatózott.
  Egy fiatal kollégája épp egy orosz hölggyel beszélt, talán itt is valami reklamáció forgott fenn, így alkalmasnak láttam a helyzetet, hogy udvariasan a szavába vágjak. Udvariasan, mert bár valakit félbeszakítani nem illik, de én ezt "Excuse me"-vel kezdtem, majd így folytattam:
 - az önök szállodája három csillagos, ugye..?
 - Igen, uram - ismerte el az aznap egyáltalán nem nyilvánvaló tényt.
 - Akkor visszahoztam a háromból kettőt. Maradt EGY!
  Szeretnék kérni két izzót...
 - Ööööö... Ma már nincs bent villanyszerelő, majd holnap reggel...
 - Nem. Én szerencsére villanyszerelő vagyok, szolgálatba helyezem magam, csak hozzanak a (szomszédos) szupermarketből két darab izzót, összesen kb. két leva (1 euró) lesz!
 - Nem, csak a saját eszközöket használhatjuk, reggel...
 Ekkor adtam a srácnak egy rövid visszajelzést az ügyfékezelésükről, biztosítottam róla, hogy a szelemi retardáció gyakran apáról fiúra szált, ezért neki nem nagyon kellene fiúgyermekekkel gyarapítania a világ lakosságát - és hogy ma jó napja van, mert én nem vagyok híve a vendég-személyzet közötti non-verbális interakcióknak, de majd jön az az orosz veterán, aki nem lesz ennyire pacifista, majd további szép estét kívántam neki. 

 Csak a szálloda saját eszközei - OKÉS!

 Részint a fenti intelem, másrészt meg fenthagytam a tárcámat, és mindenképp fel kellett mennem a szobába, ha az ALDO-ból akarok is körtét venni... Kiszállva a liftből aztán már láttam, nem kell nekem visszamennem a boltba...
   Az előtérben a sok, ráadásul nagyrészt működő lámpák egyikének buráját nézve készen volt az Agyafúrt Terv. Merthogy innen is lehetne vételezni izzót, ezek azonban működtek, ami alapjában véve nem lenne baj, mert épp ilyet keresek, de az operációhoz forróak voltak. Oldalt azonban a lépcsőházban nem voltak felkapcsolva.
   A lámpaburát igényesen lecsavarva máris hozzáfértem az áhított világítótesthez...
  Ezt a műveletet még kétszer ismételtem meg - talán magyaráznom sem kell, miért... - és három izzóval a kezemben tértem vissza büszkén, mint vadászó-igazságosztő hős, vállán a Zsákmánnyal, mammutcombtól aranyrögökön át pandémiás vécépapírig átívelve a történelmet.
 - Adtak? - kérdezte hizetlenkedve Kedvenc nejem.
 - Nem. Elvettem. - feleltem magamat immáron John Wayne-nek érezve.

És, igen, 2/3

azaz a szerzett fényforrások közül is csak kettő működött, egy vagy kiégett, vagy valamelyik vendég az ő kiégettjét visszacsavarta a Zsákmány helyére. Így végül a meglévő lámpák mindegyikéből áradt a fény. Így köszöntött be a Felvilágosodás kora, bár szerintem a budiajtónál bujdosó bumfordi recepciós ma sem érti, mi volt a bajom.     
   Persze, a fény jó dolog, a fény oltalmaz, és a fénynél napvilágra - inkább lámpavilágra - került pár lelet, például pár vendégváró falatka, amit azért másutt az ágyon vagy az asztalon szoktak elhelyezni, itt az ágy és a fal között egy ottt heverő fekete melltartó mellett. De lehet, hogy azt is "holnap" lett volna ember feltakarítani - de akkor miért adják ki a szobát MA..?

Minden jó, ha jó a vége

- szól a bölcsesség, és mi ezért elindultunk egy kellemes vacsorát elkölteni, majd megspékelni az egészet egy sétával...
   A vacsora helyszínével már a korábbiaknál óvatosabban kellett eljárnunk - a régi kedvenc vacsorázóhelyeink egy része mára nincs nyitva, vagy csak all-inclusive csoportokat fogad, esetleg be lehet ugyan ülni egy svédasztalos vacsorára, ahol az oroszok lerabolnak mindent azonnal. Az Old House azonban nyitva van, zenével, ismerős személyzettel, és a kínálatában az általunk nagyon szeretett csirkehús-levessel, grilltállal, kavarmával. Így hamar eldőlt, hogy itt fogjuk nyugtával dícsérni a napot. S míg vártuk étkeinket, élveztük a tengeri hűs szellőt, a sirályok vijjogását, és élveztük volna a tenger hullámainak sóhajtását is - azonban a kezdődő karaoke dalainak hangja ezt elfedte. Meg kell jegyezni, hogy a nem túl nagy számú vendégség tagjai meglehetős önbizalommal, és a tehetségkutatóink selejtezőköreinél magasabb szinten adták elő énektudásukat. 
  A szomszéd asztalnál ülő orosz házaspárral is váltottunk pár szót, miután a feleség pár dal után kipenderült, és maga is elénekelt egy számot. 
   Én ettől az élménytől megkíméltem az úri közönséget, mégse rontsam az üzletmenetét a derék Öreg Ház étteremnek...

  Ahol végül jóllakottan ültünk, és megfogadtuk, hogy jövőre, ha áll a Ház, itt a helyünk...
  Nos, végül a Sors nem támogatta az ötletet, de ekkor, ma este még egy kellemes séta várt minket egy nem túl zsúfolt Albena utcáin, kellemes időben, kéz a kézben.

Veterán cáfolat

   És innen kérek elnézést, amiért azt írtam fentebb, hogy csak "fekete prémium SUV-ok" és kevéssé igényes gazdáik fordulnak meg a Blue Paradise-ban.
   Van itt kérem német prémium, ami nem fekete, nem SUV, de míves és igényes - bár a rendszáma alapján helybéli, így valószínűleg nem az úri közönség, hanem a személyzet valamely tagjáé lehet...
   S lassan visszatértünk szállásunkra, vegyes érzésekkel.

Rendhagyó sörözés az erkélyen

   Szokás szerint az erkélyen vezettük le a mozgalmas nap eseményeit, egy kicsit rendhagyó módon.
Azt ugyanis tudjuk, milyn jó érzés is egy pohár sörrel a kézben gyönyörködni az esti Fekete-tenger látványában. Namost, itt erkély volt. A tenher ott ringatózott szemben, a hullámok leviatánként lassan, sóhajtva vonultak rajta. Sört hoztunk előrelátóan az Aldo szupermarketől, ami láthatóan a Pomorie-i jól felszerelt market helyett célzott utasellátóként működött tematikus kiállítással, ami a gondolákat illeti.
Pohár viszont nem volt nálunk. Hozni nem hoztunk, véletlenül sem maradt nálunk.
   Ha pedig egy háromcsillagosnak mondott (ebből kettő lent landolt, ugye, a pulton...) szálloda szobájában nincs pohár, akkor... Akkor élvezzük a hűs Shumensko sört ásványvizes flakonból.
   A kedvünket elrontani nem tudja.

A mai szép estén biztosan nem. Holnap pedig még izgalmasabb lesz...

(Folytatjuk)