2011.08.05.

  A második napunkon az ég új arcáról mutatkozott be. Éreztem az elektrosztatikus töltöttség és a pálinka jelenlétét. De utóbbi még csak egy halovány sejtés volt. Miután ólomszínű felhők vonultak az égen, miközben kellemes meleg idő ígérkezett, hamar eldöntöttük, hogy ma strandolás helyett kis kirándulást teszünk, és végigjárva a tavalyi mindennapi El Camino-nkat, felsétálunk a Fish-Fish zónába.    Tesszük ezt azzal a céllal, hogy meglátogassuk tavalyi szállásunkat és szállásadónkat, a Diana Hotelt és Peter barátunkat.    A parton indultunk neki, a nyaralásuk
elején járó turisták boldog ráérősségével.    Nézegettük az előző évben megcsodált part menti létesítményeket, helyenként az évtizedekkel korábban időtlenségbe dermedt állandósággal, másutt pedig a váratlan, gyors változásokra rácsodálkozva. Egy biztos: akkor a legrégebbi dolgok bizonyultak a legállandóbbnak, és itt nem a Gízai Nagy Piramisra kell gondolni. Ellenben az egy-két évvel korábban épült part menti presszónak az előző évi ZÁRVA táblára immáron nem volt szüksége: az állapota annál nyilvánvalóbban jelezte, hogy itt ma nem szolgálnak ki minket... A beton tankcsapdák mellett elhaladva az út omlásveszélyes szakaszán ismét megcsodáltam a köszfal szakadékát, és a felettünk sok emelettel szinte pengeélen táncoló fákat. Az elhagyott halászkikötőben mintha megállt volna az idő. Az előző évhez képest szinte semmi sem változott, én mégis késztetést éreztem (szó szerint is) tengernyi kép elkészítésére. Ezúttal a Fekete-tenger eddig sosem látott, ezüstös-ólmos színe volt az, ami különös varázst adott a látványnak.

A lépcsőkön elindulva felfelé szinte maguktól vitt a lábunk, és magunkat otthonosan éreztük egy év múltán is, magától értetődően találtuk meg az utat a szűk utcácskák útvesztőjében a főút mellett álló Diana Hotelhez.
- Vajon itt lesz-e Peter - tanakodtunk - és nem fog-e neheztelni, hogy idén nem nála szálltunk meg..?

Ekkor beléptünk a kis szálloda előterébe. Az biztos, hogy Einstein Speciális Relativitási elméletét bizonyítandó Dél-Európa távolabb kell, hogy legyen a Föld középpontjától, mint az északabbi területek, miután az idő itt láthatóan lassabban folyik. Tavaly óta gyakorlatilag semmi nem változott. Talán Momchil barátunk, Peter fia is az előző évben megkezdett dolgával foglalatoskodott, minden esetre házigazdánk fia épp nem túl lázas mosogatásban volt.  Felnézett, az arcán meglepetés.  
  - Apa, Apaaa!! - kiáltott azonnal kizökkenve a kényelmes tempójából. Peter a konyhából kilépve őszinte örömmel üdvözölt minket. Miután kiörvendeztük magunkat, megkérdezte, mit kérünk.
 - Két kávét... - kezdtem neki.  
 - Sajnos, kávét nem tudok adni - mondta restelkedve - ma lopták el a kávéfőzőnket...  
 - Mit?  - A kávéfőzőt... Reggel kinyitottuk a bejáratot hétkor. Pár perc múlva a kávégépnek hűlt helye - mondta – A kamerafelvételen csak az látszik, hogy megáll egy autó, egy ember bejön, átnyúl a pulton, kiemeli és elfut...     Ezen erősen Monty Python-os intró után normális mederbe tereltük a beszélgetést. 
Elmondtuk, most hol lakunk, ő nem panaszkodott, de halkan említette, hogy az All Inclusive szállodák lassan teljesen megfojtják az üzletét. 
- De most jó, Albenán nemzetközi kutyakiállítás van. Sok vendég itt száll meg - mutatott a kerthelyiség másik asztala felé, ahol is egy fiatalember egy medve nagyságú szőrgomolyag kíséretében üldögélt. Nem csubakka, de egy megtermett kaukázusi juhász nézett ránk nagy, okos szemeivel.  
- Szép kutya - szólítottuk meg angolul.  
- Szelíd, meg lehet simogatni - válaszolt a srác magyarul. Mint megtudtuk,
Dalma az albenai kutyabiennáléra érkezett Romániából. A gazdája erdélyi, az ő barátja pedig román, akivel angolul, ők egymás között románul beszéltek.     Amikor elköszöntek, én vígan köszöntem nekik: La revedere! A román srác ledöbbent arcán meglepetés futott át - megért volna egy fényképet :) Miket mondhattak rólunk..? 
 - Peter, volna egy kérésem. Tavaly igen finom szőlőpálinkával kínáltál minket.
 - Igen - mosolygott.
 - Szeretnék belőle venni egy literrel. Van? - kérdeztem.
 - Van, persze.  
- Visszajöjjünk valamelyik nap?  
- Van itt - azzal a konyhából kihozott egy literes üveget. Az illata egyszerűen mesés volt. A szőlő illata szinte vonzotta az ember orrát, gyorsan rá is csavartam a kupakot, mielőtt az orrom beleszorult volna a palackba.   Sok más mellett szóba került Albena vendéglátása is. Elmondtuk, hogy a hangulatos, zenés, helyi specialitásokat kínáló vendéglátóhelyeket keressük.   
- Az egyik éttermet egy jó barátom vezeti. Az Öreg Tölgy-et, bolgár nevén Stariya Dub-ot - mondta.- Szerintem érdemes lenne egyszer kipróbálnotok - javasolta. - A parton találjátok, a Slaviyanski Kut után, két szálloda trió között.

Lassan elérkezett a búcsú ideje. Kértem a számlát. Barátunk eltűnt, majd hamarosan megjelent, kezében a számlával.
 - Mennyi is... - vettem elő a tárcámat. Az ember évek alatt ösztönösen tudja, nagyjából mennyit kell fizetnie.
 - Valami nem stimmel, mutattam az összeget. - A számlán a két sör, néhány üdítő, mindezért kb 14 leva állt.  - Peter, a pálinka lemaradt...  - Nos, ez egy különleges pálinka - mondta -, ennek nincs ára. Idegeneknek nem eladó. A barátoknak pedig pénzért nem adható...   
 Hm. Erre a kedvességre, azt hiszem, nem számítottunk.  Annyit elmondhatok, hogy Peter Balchiki szőlőpárlatát hosszú időn keresztül, nagy becsben tartva fogyasztottuk - éppen nem maradt belőle, hogy később visszahozzunk belőle mutatóba - de ez egy másik évfolyam lesz... Elköszöntünk és elindultunk lefelé, a főút mentén. Útközben nem hagyhattuk ki az előző évben felkeresett szirtet - ezúttal borongósabb kilátással.

A Dorostor Hotelbe visszaérve pár perc után indultunk tovább, amikor is egy kis macska támadott le minket. Pici, gyámoltalan, nagy
hangú, szeretetre éhes... Ételre talán nem is annyira, miután egy kis tányérban étel volt kirakva neki. Nem tudván, kihez tartozik, folytattuk utunkat. Egyenesen a Dobrudja Hotel előtti parkba vezetett az utunk - a macska után a kutyakiállítást megtekinteni. 

Hatalmas, Európa minden szegletéből verbuvált ezerszemű csapat - ötszáz gomb orral, igazán kedves és minden tekintetben kiváló résztvevőkkel - minden fajtájú és méretű kutyus mérette tudását és megjelenését ott, ahol három évtizeddel korábban a keleti blokk amazonjai vetélkedtek a Miss Albena címért...

Közben egy Guinness sör a Dobrudja melletti Shamrock's ír sörözőben... A kelletlen pincérek, látván, csak egy pohárra ugrottunk be - nem törték magukat a kedvünkben járni... Pukkadjanak meg, nem is próbálkoztunk újra még két évig...

   Séta után egy könnyű vacsora a Laguna Garden-ben, kellemes zene mellett – remek program. Vacsora után visszamentünk a szállodába. Miután elég korán volt még - egy séta belefér - gondoltuk. Útjaink kettéváltak.    Lánykáink a szemközti Ganvie bárba látogattak el megkóstolni valami kinűnő, alkoholmentes, ehhez képest kellően drága koktélt. Nem tudom, kislányom akar-e erről bővebben nyilatkozni...    Mi, édes kettesben, elindultunk a parti sétányon. 
 - Mi lenne, ha mindjárt megnéznénk a Peter által ajánlott helyet. Hogy is hívják..?
 - Stariya Dub.
Azal elindultunk a jelzett irányba. Elértük a parton a Borjana Hotelt, vele szemben a már jól ismert Slaviyanski Kut-tal. továbbhaladtunk a Nona, Elitsa szállodák előtt. S miközben jobbra a Baltata Nemzeti Park fái mellett sétáltunk, elértünk egy fa kerítéssel lezárt helyet.  - Ez lesz az... Nézzük meg belülről. Bentről szláv cigányzene hallatszott, és egy bolgár népviseletbe öltözött mosolygós asszony perdült elénk, tálcán kalácsot és fűszereket kínálva.
- Isten hozta vendégeinket! – mondta – Honnan érkeztek?
 - Magyarországról – mondtam – de csak körülnézni Azzal beléptünk. Egy hangulatos, bolgár népi motívumokkal díszített belső térbe jutottunk, mely leginkább a magyar csárdák itteni megfelelői lehet. A falakon régi használati tárgyak, régen élt emberek családi fotói. Az udvar végében színpad, melyen cigányzenekar húzta a nótát. Egy pincérlány lépett az asztalunkhoz, kelletlenül felvette a rendelésünket. Csupán két pohár sört kértünk, de lehet, hogy egy-egy shopska salátát is rendeltünk. Az biztos, hogy agy nehezen megjelent, kihozta a rendelésünket, és egyáltalán nem volt kedves. - Biztos nem idevalósi…-mondtam – kár, mert a hely valóban szép.

Lassan visszasétáltunk hát szállásunkra, ahol meglepő látványban volt részünk: a kis vörös macska a recepciós pulton sétált fel-alá, kíváncsian megvizsgálva mindent, ami az orra elé került. Amikor meglátott minket, hangos nyávogással üdvözölt minket, és félni tőlük eszébe sem jutott. - Kié ez a cica? – kérdeztük a recepciós lányt. - Aki hazaviszi. Akár a tiétek is lehet… Ezzel beletette a bogarat a fülünkbe. - A mieink mit szólnának hozzá..? - Vigyük haza..! – győzködtük egymást. A kis állatka igen kedves jószág volt, de tudtuk, hogy a hosszú út, két határon keresztül, ráadásul állatorvosi papírokat is kellene szerezni…

Meglátjuk – döntöttük el…