2016.09.15

   Aki ismer, tudja, hogy a tenger látványa mindig, minden napszakban rabul ejt. 

   Ezen a napon egy különösen isteni színjátékkal, azaz szín-játékkal örvendeztetett meg (szó szerint) az ég.
A reggel valamivel korábban köszöntött a szokottnál. Amikor a vastag függöny és a fal közötti kicsiny résen halvány derengés látszik, a lassan ébredő elme (legalábbis az enyém) azon gondolkodik, hogy a haloványság oka a korai időpont, vagy a normál időpont mellett felhős égbolt. Nos, az empirikus módszerek híveként felkeltem (na, jó: kivánszorogtam) az ágyból, és félrehúztam a függönyt.
   A látvány lélegzetelállító volt.  

   A Dorostor tetőteraszáról az előző években jópár alkalommal csodáltuk meg a napkelte fenséges látványát. Akkor hajnal fényei a Balciki öböl túlpartjáról törtek elő. Ezúttal azonban, szeptember közepe lévén, a Nap a Fekete-tenger fölött állt, hatalmas, vörös óriásként. Előtte a könnyed fátyolfelhők valóban szürreális megjelenést adtak a tenger felett vöröslő, épp felkelt napnak. A horizonton hatalmas hajók úsztak lassan a tenger és az égbolt peremén egyensúlyozva, rakományukat valószínűleg Costanta és Odessza felől Várna vagy Istanbul felé szállítva. Velük együtt az előző este horgonyt vetett hadihajó is csendben elúszott a Fekete-tenger aranyszínű felszínén. 

   Lenyűgöző látvánnyal kelt tehát a nap,

a meleg napsugarak, a tengeri levegő lágy sós fuvallata elfeledtette velünk, hogy a nyárnak rövidesen vége, és napokon, sőt, órákon belül véget ér a nyári szezon. 
   Utunkat az egykori Dorostor hotel különálló étterme, a Margo's place felé vettük. 
Itt szomorú látvány fogadott minket: szorgos munkáskezek, a csapat tagjai fúrtak-faragtak, de leginkább vágtak és szeget húztak - az étterem szétbontása zajlott buzgón.
   Minket engedtek ott ténferegni és fényképezni, amikor pedig megkérdeztük, egy étlapot eltehetünk-e emlékbe, mosolyogva válaszoltak:
 - Ó, tudják, szükség lesz rá jövőre, a Garden Place helyén fogunk nyitni...
Tudtuk, de majd meglátjuk 2017-ben...

   Folytattuk hát utunkat.

Elindultunk fel, fel a lépcsőn, ahol gyerekkoromban apámmal mentünk felfelé a pléhcsárda irányába. A Pléhcsárda - írtam már róla többször - reménytelen állapotban áll ott, ahonnan a kilátás még mindig mesés, ahonnan a tenger mindig azúrkék, s ahol kezdődik az a zóna, ahol a természet diadalmaskodik az emberi építmények felett.
    Hanem feljebb, a ma már munkásszálló volt Lovech szálloda felett változások történtek.
   Frissen kiépített (kitaposott) út, teherautó nyomokkal a porban.
   Követtük hát a nyomokat, és ismét elfogott az az érzés, ami Darth Vadert fogta el Obi-Wan közelében.
- Itt volt a bungalló-kemping - mutattam körbe a buldózerrel letakarított területen. Beugrott egy kép. Személyes emlék. Aztán egy másokdik. Ahh, hagyjuk :) 
- Itt álltak a vizesblokkok, ott pedig a faházak sorakoztak. Itt pedig az út vezetett - mutattam a Pléhcsárda irányába, ott azonban csak a bozóttal benőtt partoldal látszott. Az útnak láthatóan nyoma sem volt már. Nem is lehetett, hiszen az 1982-ben már hosszában meghasadt, és métereket csúszott lefelé. 
- A Dorostor komplexum törmelékének kijelölt terület - olvastam a bolgár nyelvű táblát. Itt hát a megfejtés, mi ez itt.
   Továbbindultunk hát, de pár méter után a kilátódombról épp lejövő turistákat váltandó felhágtam a szirtre.
A látványt jól ismertem már, mégis mindig örömmel tölt el lenézni innen a Balciki öbölre, Albenára, kilátással egészen Kranevoig.

   Ezután elhaladtunk az évek óta folyó szállodaépítkezés mellett.

 



- Itt építjük fel a szállodát - mondta a Mérnök.

 - Ahogy azt Móricka elképzeli - mondta a természet.- Na, állítsad csak le azt a toronydarut...


Elnézve az épületektől nem messze megindult friss omlást... Nem kell geológusnak lenni ahhoz, hogy az ember érezze, nem egy löszös domboldal az ideális hely egy új szálloda felépítésére, hacsak nem egy rövid távú befektetésben gondolkodik az ember. Na, de ennyire rövidre... 

   Elsétáltunk a kisbolt és a buszmegálló mellett, és máris elértük a Diana hotelt és a mellette álló boltot.
   Apró betűkkel jegyzem meg, hogy a személyzet két hölgytagja, akik már 2010-ben is tartották a frontot, mosolyogtak az ismerős arcokra.
 - Igyunk egy üdítőt - döntöttük el, amit azonnal tettekké váltottunk.
   Leültünk a bolt előtt egy asztal mellé, és engem épp egy Shumensko dobozos sör kezdett felüdíteni, amikor megállt mellettünk egy autó. Egy szigorú tekintetű idős hölgy pattant ki belőle, majd a jobb egyesről kisegítette férjét, aki kissé csoszogva közeledett felénk.
  Bolgárul kezdett beszélni hozzánk.
 - извинете, не разбирам български - mondtam neki.
Haragosan nézett rám, és értettem, amit mond:
 - Nem ért bolgárul, persze, de bolgárul válaszol - dohogott.
Aztán miután megértette, hogy tényleg külföldiek vagyunk, megenyhült.
 - Honnan jöttek? - kérdezte.

Mint kiderült, beszélt angolul, elmondta, hogy jártak Magyarországon, és megtudtuk, hogy a fiuk Norvégiában él. ekkor az arca elkomorult.
 - Egy évben kétszer jönnek haza. Orvos. Kint él a családjával, ott dolgozik egy kórházban.
 - A felesége bolgár vagy norvég?
 - Bolgár - mosolygott - és van egy unokánk is.

   Ezután a 2010-es és '12-es otthonunkat, a Diana hotelt néztük meg. Az ajtó zárva, a növényzet burjánzik a kerti bútorokat benőve. Amint Peter megmondta évekkel ezelőtt, nem lehet könnyű a parttól távol, az all inclusive szállodáktól távolabb vendégeket fogni. Nem túlzottan szívderítő látvány így elhagyatva.

De szívünk derültsége csak ezután hagyott alább igazán. Amíg ugyanis a pihengettünk a napernyő alatt, nem különösebben figyeltük, hogy az égen úszó fátyolfelhők szépen elkezdtek vastagodni. Mire a Diana hoteltől elindultunk lefelé, a tenger felé a szűk utcában - csepp.

 - Mintha esne valami...

 - Csak pár csepp...
Aztán Murphy törvényének igazolásaként, vajon hol is kellene az esőnek rákezdeni? Nyilván a tervezett túraútvonal pontosan legtávola
bbi pontján - hogy aztán mindegy legyen, hogy visszafordulunk, vagy előre sietünk.
 - Van nálad nejlonzacskó? - kérdezte Kedvencem.
 - Nálam..? Semmi ilyesmi. Nem nekem kellett, hanem a nyakamban lógó, bármely japán turistának becsületére váló elektronika védelmére. Annyi elektromosság azért nem volt, hogy áramütés veszélye álljon fenn, de a fényképezőgépemet sajnáltam volna... Végül adott egy Aldo-s szatyrot, amibe belekerült az értékes elektronika. 
   Szakadó esőben caplattunk hát lefelé, az egykori halásztelep felé. A síkos lépcsőn óvakodva mentünk lefelé, vigasztalódva azzal, hogy mindjárt lent vagyunk a parti úton. Egy tavalyi emlék motoszkált ugyan a fejemben. 
   És igen, a tavaly úttalanná vált út még rosszabb állapotban volt, és a meredélyről leszakadt lösz az úton
hatalmas buckákat alkotva ezúttal alaposan megázva csúszós sárrá változott. 
   A buckán előre igyekezve, valójában a gravitációnak engedelmeskedve szépen csúszva lefelé, időnként gatyaféken korrigálva léptünk át köveken, keresztbe dőlt fatörzseken - és közben arra gondoltam, hogy itt nemrég autóval el lehetett jönni.
   Végül elhagytuk az omlást, és immáron csak vizes úton ballagtunk vissza Albena felé. 


   Az első parti szikláknál aztán a víz felé vettem utamat. Végül mosómedve módra igyekezett a ragacsos sarat eltávolítani lábbelijeinkből.
   Van szép oldala is az esőnek: a (normális) turistákat távol tartja, így a máskor nyüzsgő, zajos helyeket ezúttal másféle vendégek keresik fel. Azok, akik mindig is itt voltak - a '60-as évek buzgó építkezését megelőzően is. 
  
   Az első immáron elállt (köszönjük...), mi pedig nyugodtan bementünk Juliana Bistro Kartel-jébe. 
 - Hogy néztek ki, csurom vizesek vagytok - csapta össze a kezét, és egy pillanat alatt intézkedett. Máros előkerült két puha takaró - vegyétek le a pólót, különben megfáztok...

  Végül fogyasztottunk ezt is, azt is - és hogy tényleg ne fázzunk meg, igyekeztünk vissza a szállodába. Mire visszaértünk, a nap is szinte kisütött.

   A gyógykezelés fontos eleme a megelőzés

- a meghűlés fránya dolog...
Ennek megelőzése érdekében fogyasztottunk az e célból tartott masztikából... Ráadásul a tenger vízszintjét is naponta ellenőrizni kellett. :)
 

 



És ekkor megjelent Ő.
Mármint nem a masztika hatására, dehogy, annyit nem fogyasztottunk, bár a fentebbi mondat alapján lehetne erre következtetni. 
 Nem. Egy sirály (röhögély?) landolt mellettünk a 9. emeleti erkély korlátján. Ott gágogott és elkezdett tollászkodni, közben fél szemmel (igazából eggyel...) méregetett minket. Kapott pár szem chipset - amit ő kegyeskedett elfogadni.
   Közben gyönyörködtünk a kilátásban. Az eső nyomán a levegő kitisztult. Amint az égen az alkony pírja kezdte átvenni a korábbi kék helyét, a felhők is elkezdtek oszlani, és rövidesen csak néhány szilvalekvár-színű pamacs úszott, s köztük felkelt a telihold. 

A Nap Kérdése

mint Albenán 2010 óta majd' minden nap - hol vacsorázzunk ma..?
Végül a napi fáradalmak után kevés gyaloglásra vágyva - a szemközti Ti Amo pizzériát választottuk. 
   Kellemes, könnyed ételek - és italok - és találkozás egy több, mint egy éve látott kedves ismerőssel, Rosyval, a masszőrrel, akinek egy-kétszer már vettük igénybe szolgáltatását, miután éveken át szólított meg minket hiába.
 - Talán legközelebb... - mondtuk sokáig. 
Majd 2014-ben eljött a nap, amikor feliratkoztunk a Nagy Könyvébe - és azóta minden alkalommal régi ismerősként üdvözöl minket. Miként most is ő lépett az asztalunkhoz messziről kiszúrva minket, pedig ezúttal egy kis társasággal ő is csak mint vendég volt itt, Albenán. 

Napzárta

   A szállodához gyakorlatilag csak a sétálóutca túloldalán a sövényen keresztül vezető ösvényt kellett követni, egyenesen a Flamingo hotel esti fényárban úszó medencéi mellett. A telihold fénye és a medencék belső világítása igencsak szép keretet adtak ennek a lenyűgöző szállodának. 
  Ha napozni nem tudunk, hát holdazunk!
   A kilátást aztán a kilencedik emeleti bázisunkról is élveztük. 
   A legboldogabb pillanatok azok, amikor az ember örül, hogy ott lehet, ahol van. Most itt, Albenán ismét ezt éreztük. 
 - Holnap mit csinálunk? - kérdeztem.
 - Semmit. 
 - Az jó, néha azt is kell...