2012.08.10

   Kissé borongósan indult a nap, élénk szél fodrozta a Fekete-tenger felszínét, mikor kávéval a kezünkben pislogtunk a Dorostor hotel erkélyén a tendert kémlelve. Nem volt kellemetlen, inkább csak afféle "ma nincs strandidő" idő volt. Ezen a napon - kivételesen - nem is bántam.
   Az előző napi felemelkedésünket követően ugyanis újabb szintet terveztünk lépni - és előtte csomagolhattunk.
Az érzések vegyesek voltak, hiszen reggeli után kijelentkeztünk vendéglátóinktól a Dorostor szállodából, hogy terveink szerint költözzünk fel, a Balcik elővárosaként az öböl feletti hegyoldalba épült Fish-fish negyedbe.
   A Diana hotel, első nyaralásunk szálláshelye várt minket Peterrel a fedélzeten.
   Előző ében a szállás foglalását megelőzően néhány e-mail és telefon nyomán máris két helyszín között megosztva terveztük nyaralásunkat eltölteni.

   Kényelmesen elfogyasztottuk hát idei utolsó reggelinket Balabanov úr konyháján és szigorú felvigyázása alatt, majd - míg kedvesem csomagolt - volt időm gyönyörködni a számomra igazán szokatlan reggeli panorámában. Az igazán szokatlan nem is a széltől erősen fodrozódó felszín volt, bár az ilyen rövid, tajtékos hullámzás nem gyakori a reggeli órákban, hanem a melegedő levegőben a felszín felett kirajzolódó délibáb. Egy távolban úszó hatalmas hajó látszott úszni árbocokkal, ám a képeken látható, hogy a távolban rejtőző Kaliakra-fok látszott a tenger felett lebegni.

   Rövid csomagolást követően - a kis táv igazán nem kiáltott gondos csomagolásért -  máris hajtottunk kifelé Albenáról. Jó érzés volt, hogy míg távozunk, mégsem mondunk búcsút, hiszen maradunk a közelben, a Bázist semmi okunk (és igazából lehetőségünk sincs) máshová vinni.
   A Fish-fish nem annyira előnyös a strandolás szempontjából, viszont remek hely, ha kirándulni akarunk.     Márpedig akartunk, és a kihajtás előtti parkolójegy-érvényesítés, majd különösen a visszérkezéskor szükséges parkolóhely-keresgélés helyett jóval egyszerűbben megközelíthető Diana hotel előtt parkoltunk le, közvetlenül a főútvonal mellett.

   Peterrel kölcsönös örömmel üdvözöltük egymást.
 - Nézzétek meg a szobákat, igyekeztem a legjobbakat adni nektek.
Szobáink ezúttal a legfelső emeleten voltak, közös erkélyre nyíló ablakokkal. 
Az, hogy a hotel tele lett volna, bizony, barokkos túlzás lenne. Igazából rajtunk kívül további egy-két család lakott itt, előre vetítve az egyébként remek kis hely szomorú jövőjét.

   Mi most nem ezzel, hanem a nap további tervezésével voltunk elfoglalva.
 - Lemegyünk egy könnyed vacsorára a Bistro Kartel-be - döntöttük el gyorsan.
   Előtte azonban a szobák elfoglalása után pihentünk egy kicsit. Üldögélés a pavilon árnyékában, beszélgetés vendéglátónkkal. Mint megtudtuk, Peter új üzletbe fogott: Kínába járt ki kazánokat importálni - ez kissé messze esett a vendéglátó szakmától...
   Fent, a szobában Anett kedves ajándékkal kedveskedett nekünk, amiért ismét meginvitáltuk őt Albenára - de hisz' örömmel tettük és tennénk most is :)

   Rövid készülődést követően máris a Diana hoteltől a volt halászkikötő felé vezető úton sétáltunk lefelé. 
 - Még szerencse, hogy pont ma nem volt strandidő - jegyeztük meg az égen gyülekező felhőkre nézve.
 - Sebaj, talán nem ázunk el - reménykedtünk.
 - De nem ám, ahogy azt Móricka elképzeli - szólt közbe Murphy úr.
   Mire leértünk a partra, nehéz felhők gomolyogtak az égen ólmos szürke színben. 
 - Hm, lehet, hogy megázunk...
 - Lehet, de akkor majd megszáradunk - oszlattuk el a ború fellegeit virtuálisan, miközben fizikai valójukban ott tornyosultak felettünk. 
   Minket - különösen engem, a Homo photographicus-t - ekkor az egykori halászkikötőtől a parton vezető út kellemes látványa kötött le. 
   A löszfal természeténél fogva változik, mozog. Immáron évek óta hasonlítom össze a partfalat az előző évi állapotokhoz képest. Minden évben új csuszamlások jelzik, hogy a tengerparttól felfelé törő domboldal nem adja meg magát az ember akaratának. A '80-as évek végén lefaragott út építése megbolygatta a domb egyensúlyát: azóta évről évre vándorol a partoldal, újabb és újabb idős fák gyökerei kerülnek a felszínre, egy darabig még igyekezvén megkapaszkodni - aztán egy viharos napon leomlik, magávalragadva növényt, talajt, és homokkő tömböket.
   Az utat emiatt először "omlásveszély - áthaladás csak saját felelősségre!" táblák, majd beton záróelemek biztosították, hogy legalább az autósok ne tegyék ki magukat az útra omló köveknek és lösznek.
   Gyalog és kerékpárral azonban gond nélkül végig lehetett haladni a parton.
   Miután a fenti okok miatt errefelé jóval kevesebb turista jár, a parton számos másutt nem látható madárral találkozhatunk, miközben ránk ügyet sem vetve csipegetik a hullámokkal partra sodródó rákokat, kagylókat, kishalakat. Mármint a madarak, nem a ritkán erre járó turisták...

   Nem aggódtunk amiatt, hogy a felhők alján lefelé lógó homályos pászmák jelezték, hogy egyre több helyen tört ki a zivatar sűrű esővel öntözve a tenger felszínét. 
    Mire azonban kiváló vacsoránk elkészült - itt is. 

  Ennek ellenére az esténket első körben nem zavarta meg, vígan fogyasztottuk a remek fogásokat élvezve a tenger felől fújó eső- és sós illatú szél hűs leheletét. Eközben nevetgélve próbáltuk Yuliana immáron full német beszédét visszaterelni az általunk is értett angolra.
   Minden kellemes este véget ér, ez is - az eső pedig csak szakad. Mikor végeztünk, és indultunk volna vissza a szállásra, kicsit elbizonytalanodtunk.
 - Yuliana, tudnánk taxit hívni..? - kérdeztem kipillantva a felhőszakadás jellegű esőre.
 - Egy pillanat - válaszolt, és kisurrant az ajtón az utcára. 
A szomszéd ajándékárus, aki megjelenése és bajsza okán meglehetősen emlékeztet Gidófalvi Attilára, a kiváló zenészre, emiatt Gödi bácsi-ként emlegettük, végig sem hallgatta háziasszonyunkat, máris ugrott be kicsi autójába.
 - Elviszlek titeket, gyertek! - kiáltotta túlharsogva az eső dübörgését autójának tetején. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy hátrahagyta standját az áruival, igaz, az esőben egy árva lélek sem járt az Albena felől a Nomad Beach Club-on át futó sétányon.
   Mi szépen beszálltunk, és máris gépesítve haladtunk az ellenkező irányba, Albena kijárata felé. ahol jobbra, Balcik felé fordulva immáron a Diana hotel felé gurultunk. 
   Megérkezéskor valóban hálásak voltunk Gödi Bácsinak a gyors és kicsi kocsi dacára kényelmes fuvarért. 
 - Mivel tartozom? - tettem fel a Balkánon (is) kényes kérdést.
 - Őőőő. Nem tudom. Nem ezért hoztalak el titeket...
 - De, mennyi legyen?
 - Nem tudom... Tíz leva..?
Ekkor átadtam neki a normál taxi viteldíjnak megfelelő összeget, mely természetesen több volt a fentebb elhangzott számnál.
   Kezet ráztunk, ő visszafordult, mi pedig betértünk szállásunkra.

   Ahol is egy évek óta nem tapasztalt relaxációs estében volt részünk.
  Peter barátunk kint ült a teraszon egy napágyon, ahol laptopján rockzenei koncerteket nézett. Genesis, Dire Straits, Metallica szóltak halkan a tücsökciripelős éjszakában.
   Terivel csatlakoztunk hozzá, és egy-egy kitűnő italt kortyolgatva hallgattuk a zenét.
   Igazán kellemes eső utáni este volt. Halkan beszélgettünk, távolban a tücskök ciripelése, amúgy csend - és a távolban, másfél kilométernyire a tenger zúgott - nem, nem hallottuk, csak tudtuk, és még távolabb, harminc év távolából hallani véltem Másik Attila Druszám baritonját az egykori faház elől: "Krasznahorka büszke vára, Ráborul az éj homálya..."

   Esküszöm, véltem - és szerettem volna újra hallani, 
  Hiába, néha a csendes helyeken, a szívével hall nagyszerű dolgokat az ember...
Akkor még csak sejtettem, azóta bizonyos, hogy gyermekkori útjaink már csak emlékek, s mint a dalban "Rákóczinak dicső kora, nem tér vissza többé soha"...



   S mi nézünk előre, és építjük saját útjainkat, mely egyszer valaki emlékeivé lesznek.
   Csak reméljük, olyan szép emlékekké, amilyenek az enyémek.