2012.08.10.

   Az elmúlt napok után még két - szó szerint - emelkedett program várt ránk.
A korábbi évek vágyakozó pillantásai után - előbb Horvátországban, majd itt, Albenán -, mely a kék víztükör felett vitorlázó ejtőernyős vontatmány-emberek váltottak ki belőlünk, ezúttal tetté értek. Ez volt az első program.
   Előző évben már feltűnt nekünk az Öreg Tengeri Medve - Medve Bá' -, aki napközben a több évtizedes - mit évtizedes, évszázados tengeri tapasztalatokhoz méltó nagy bajusszal és tetoválásokkal feszített a motorcsónak-jetski-parasailing kölcsönző napernyője alatt. 

Az első Próba  

Nála próbálkoztunk elsőként, miután korábban erőteljes diszkonttal igyekezett meggyőzni minket, hogy itt a mi helyünk, ha épp vízi mutatványokhoz támadna kedvünk.
   Most épp támadt, ám ezúttal nem olyan szögből sütött a nap, hogy szimpatikusok lettünk volna, és mormogva a táblára írt számokra mutatott.
 - Négyen vagyunk. Kaphatunk kedvezményt..?
 - Nincs diszkont, ezek az árak! - reccsintett ránk a napernyő alatt órák óta szikkadó - inkább szomjazó - hajótöröttek türelmetlenségével. Jól van, na, ha ő ennyire üzletet akar kötni, ám ne zavarjuk, és hagytuk, hadd foglalkozzon a feje körül nem túl rejtélyes okból kerengő muslicákkal.
    Hagytuk egyedül, hadd nyaljon sót, mivel a muslincákat leszámítva a vendégek láthatóan továbbra sem tolongtak nála, kicsit aggódni kezdtem, ma miből fogja leinni magát feltölteni a motorcsónakot. Melyből egyébiránt nem túl sok fogyott. Mármint a véralkohol- és üzemanyag-szintjéből.
   Nem úgy, mint a pár száz méterrel odébb, szállodánkkal szemközti állomáson, ahol immáron egy kisebb csoport ült a székeken a napernyő alatt, mentőmellényekbe bugyolálva szugerálván a látóhatárt a motorcsónakot fürkészve.

A második próba

 Itt pillanatok alatt megegyeztünk egy méltányos árban, kifizettük az árat bankkártyával, és a kapott bilétával visszamentünk a strandra - időponttal a birtokunkban. 
   Addig egy fürdésre és egy Shumenskora épp volt időnk...

   Rövidesen a motorcsónak fedélzetén ültünk, és sok utastárssal együtt indultunk a parttól ellentétes irányba.
Elérve a "fellövési pontot" elkezdték az első jelentkezők felszerszámozását gondosan becsomagolva az illetőt egy beülő hevederbe, amely a mentőmellénnyel együtt immáron tekintélyes súlyt és látványt jelentett. Percekkel később irigykedve néztük a kifeszített kupola alatt magasba emelkedő, feszengve-idegesen nevetgélő delikvenseket. Egy hetven feletti angol úr láthatóan élvezte a túrát, és zsebéből a magasban előhúzott fényképezőgépével dokumentálta a repülését. 
   Végre - ezután  lányaink felvonása következett. Márminthogy felvonták őket a csörlővel vagy száz méter magasra. Integettek, fotóztak - a fotós elkérte a szállodánk nevét és szobaszámunkat ígérvén, le fogják adni a képeket lemezre kiírva.
 - Nagyon jó volt - lelkendezett Zsófi - és végre láttunk medúzákat is!
     Ekkor végre-valahára a

Második felvonás

- a mi körünk következett.
Gyakorlott mozdulatokkal akasztotta be a fedélzetmester a karabinereket a hevederünkbe.
Egyszer csak felbődültek a hajó motorjai, és meglepő gyorsasággal kezdtünk emelkedni a kék ég felé. Felettünk egy hatalmas smiley-ként feszült ejtőernyőnk, mely egy emelkedő lift gyorsaságával vitt feljebb. Ahogy a szél súgása egyre hangosabb lett, úgy maradt el a hajó motorjának hangja - azóta már többször volt módunk átélni ezt a szó szerint felemelő élményt. 
   Ekkor azonban először tekintettem rá Albena napfényben úszó látképére, a lépcsőzetes vonalvezetésű sziluettjére. Velünk szemben a Dorostor hotel, akkori lakóhelyünk, alattunk az azúrkék Fekete-tenger. Benne lilás színű, nejlonzacskókhoz hasonló alakok lüktettek lassan a felszín alatt. Megörültem, hiszen tizenkét éves korom óta nem láttam ilyet élőben.
 - Oda nézz, medúzák! - mutattam lefelé.
 - Még nem mertem lenézni - mondta kedves nejem - de aztán győzött a kíváncsiság - Tényleg!
És csendben élveztük a látványt, és valami eszembe jutott.
- Basszus, Gergő kamerája vízálló, felhozhattuk volna - mondtam.
- Nem baj, majd lesz miért visszajönnünk! - találta fején a szöget Teri.
S miután tréfásan bemártottak minket a kellemes hőfokú tengervízbe, szépen megérkeztünk a hajó tatjára, és az ernyő zsinórzata ellazult a súlyunktól megszabadulván.

Innentől csak lazulás

 A parasailing nagy előnye, hogy a részvételi díj magában foglal egy hosszú hajókirándulást is az Albena körüli vizeken, hisz amíg utastársaink élvezik az ejtőernyőzés örömeit, a többiek ezalatt a parttól pár száz-pár ezer méterre élvezik a hullámverést, a fedélzetre fel-felcsapó tajték sós ízét, és eközben a változatos rockzenét, mely a hangszórókból szól. Nyilván azért, hogy elnyomja a felfelé emelt emberek rémült sikolyát :)
    De nem, nincs ebben semmi félelmetes, inkább - felemelő érzés.
Utána pedig lazulás, napfény, sebesség és hullámverés - ahogy minden forduló végén a saját magunk által keltett hullámok dobálják hajónkat.

   Aztán egyszer minden kaland, ez is véget ér, és a parton kikötvén máris ugrottunk a fedélzetről a hívogató vízbe, fittyet hányva a létrára.
   Percekkel később már hámoztuk ki magunkat vizes mentőmellényeinkből, és kocogtunk vissza a Bázisra - hogy folytatódhassék a strandolós nap, mely mint tudtuk, az utolsó teljes napunk Albenán, a Dorostor hotel vendégeként, mármint ebben az évben.

Az Utolsó Vacsora :)

   S hogy az utolsó albenai esténket méltóképp ünnepeljük meg, utunk ezúttal Albena északi sarka felé vitt, bár itt az északi sarkot csak geometriai értelemben kell érteni: sem jégtáblákra, sem rozmárokra és jegesmedvékre, s legfőképp nem pingvinek felbukkanására kell gondolni.
   Mint a "legfőképp" szóból kiderül, tudjuk, hogy e derék víz alatt röpképes madarak a déli sarkon fordulnak elő...
Az északi végeken aztán azt láttuk, hogy a Nomad Beach Club zsúfolássig tele, a pincérek biztatni sem tudtak minket, talán a "Hajrá, Attila" vagy a "Ria-Ria-Hungária" rigmusokat leszámítva, ehelyett jelezték, hogy bizony, sokat kell várni - az asztalra, nem hogy még a kiszemelt fogásokra. Azt pedig mi - na jó, én főképp - nem szeretünk, pláne éhesen, márpedig az ember általában vacsora előtt szokott éhes lenni, ezért azonnal a szomszédos Arabella felé fordultunk.
   Itt ma nincs zenés műsor, így elmaradt eme remek kinézetű hajó-étterem kipróbálása, így 36 éve továbbra is csak terv maradt egy itt elköltött vacsora.
- Na jó, akkor marad - a Slaviyanski Kut - állapodtunk meg a lehető második legtávolabb fekvő étteremben. Nem is értem, miért nem az Albena legdélebbi, azaz innen a legtávolabbi éttermét, a Stariya Dub-ot választottuk. Talán nem akartunk túlzásokba esni... 

Na jó, ez két kilométeres kényelmes sétát jelentett, melynek a végén örömmel láttuk-hallottuk, hogy Albena egyik legjobb helyén ma este is showműsor vár minket.
  A fenti térképvázlaton látható, miért említettem kis túlzással az északi és déli sarkot. És immáron elárulhatom, hogy a déli régióban sem láttunk pingvineket, csak Kamen barátunkat, aki viszont rozsomák módjára dézsmálta a svédasztalos iráni vendégek vacsoráját. A személyzet tagjától nem rossz... :)
   Meg persze feltűntek indokolatlan néptáncosok bemutatván művészetüket, majd kellőképp hülyét csinálva az "önként" jelentkező, valójában a bortól-sörtől felbátorodott derék perzsa-orosz-német vendégekből. A bohócok itt már csak feltették az I-re a pontot tréfás kihívásaikkal - és itt jegyezném meg, hogy bár minden attrakció egy kicsit a vendégek rovására ment, azok cseppet sem voltak kellemetlenek, a megtréfáltak ugyanúgy nevettek, mint az óvatosabb duhaj módjára helyükön maradó hölgyek-urak. Ami, lássuk be, fontos ismérve a "tréfa" kifejezésnek...

   A vacsora - hisz végső soron ezért (is) jöttünk ide szokás szerint kitűnőre sikerült.
Magam választottam egy kicsit különlegesebb étket, a "csónak" alá gyújtott spiritusz hőjétől még rotyogott az étel, mikor elkezdtem szedni.

  A lányokkal egyetértésben meggyőződhettünk róla, hogy a Slaviyanski Kut séfje ma is remek formában volt...
  A show, a kitűnő vacsora és a finom italok elfogyasztása után szokás szerint mi voltunk az utolsók a vendégek közül, akik elhagyták a fedélzetet.
 - Szerintem menjünk, mert mindjárt a kezünkbe nyomnak valami munkát-  mondtam, és lassan kiléptünk a már becsukott fa ajtón, átsétáltunk a kivilágított cölöphídon a könnyű tengeri szélben susogó nádas felett.
  Utunkat ezúttal nem a tengerpart, hanem a szállodasor felé vettük - végül szokás szerint az erkélyen ülve hallgattuk élvezettel a hullámok lusta morajlását.
 - Holnap - igen, holnap költözés! - azt azonban nem tudtuk, hogy nem csak költözni fogunk, de elázni is...

De ami kimaradt...

- Abba a gömbbe tuti, hogy egyszer bemászok - fogadkozva a Kaliakra és az Arabella Beach szállodák medencéiben úszó hatalmas felfújt golyóbisokra.
   Na, igen, nem túl szomjas állapotban kitűnő mókának ígérkezik a "vízen járás" kipróbálása, lehetőleg utcai ruhában. Na, ez azóta is csak Terv-  amint megvalósul, gondosan megosztom a nyájas olvasóval...

(Folytatjuk)