2017.08.10

    A mai napunk a szokásos reggeli rutinnal indult, leszámítva az erkélyen bemutatott fogmosást. Ennek oka ugyanis az volt, hogy - Apa Kocsit Hajt.
   Reggeli után autóba ültünk, és az idei első kirándulásnak vágtunk neki.
   Azért a reggelit nem kapkodtuk el, és a szokásos tojás-szalonna-kolbász menüt feldobtam egy kis palacsintával is, amit egy szakács fiú helyben azonnal sütögetett. Miután mi nem tartoztunk a korán reggelizők közé, paradox módon így minden jutott, hiszen a személyzet a reggelivadász horda után feltöltöttek mindent, így mi gond nélkül válogathattunk akár a frissen sütött fogások között is. 
   A mai úti cél nem képezte különösebb vita tárgyát, mivel már itthon eldöntöttük, hogy ismét felkeressük a Kaliakra fok látványos kilátóhelyét. Akkor is, ha épp nem lesz negyven fok, mint az első, forró utazásunkkor - tettem hozzá magamban.  
   Rövidesen a Dobrudja hotel előtti parkolóban, a szerencsésen egy platánfa alá leparkolt Octavia szélvédőjében gyönyörködtem, mely egy WC katedrálüvegének tisztaságához volt mérhető. Az ablakot - és az egész autót, de ez utóbbi kevésbé lényeges - az elmúlt majd' négy napban por, platántermés-bolyhok és madárpotty-pöttyök takarták be. Elindítom az ablakmosót - nem kellett volna. A porból pillanat alatt vékony sárréteg vált, amit a lapát finoman elkent az üvegen. Na, mindegy, a mosószer és a gumicsík végül lassan győzött, és keletkezett egy kis kémlelőnyílás a szélvédőn. 

Elindultunk hát, 

és gondos vezetőként első utam a körforgalom melletti benzinkúthoz vezetett. Itt a kitett vödör-mosószivacs kombóval tisztává varázsoltam az összes átlátszó - addig: áttetsző - felületet.
   Ezután nekivághattunk az alig 50 kilométeres útnak, mely a bolgár szárazföld Fekete-tengerbe benyúló fokához vezetett.

   Mi a tengerparti utat választottuk, melyen a forgalom közepes volt, Balcikig meglehetősen csekély, majd Shabla és Durankulak felé kifejezetten élénk, ám tempós volt. Sok helyi kisáruszállító a munkáját végezte, a román rendszámok pedig a turisták turnusváltását jelezték. 
   Kavarna településen lekanyarodtunk a főútról, és innen nyíl egyenes és egyre keskenyebb út vezetett Balgarevo községen át a turistanevezetességig.

   Kisebb meglepetés fogadott minket

- rakiával és masztikával fogadtak minket a helyiek, írhatnám, de ez nem lenne valós - sajnos. Ehelyett egy nagy darab ember fogadott minket a parkoló felé vezető útnál, és jó előre legombolt rólunk tíz levát (1600 forintot) a parkolásért.
   Ez még rendben is lett volna, ha lett volna hely a parkolóban. Azonban nem volt, így rengetegen már az odavezető út mentén leállították autójukat, míg mások elmentek a nem túl nagy parkolóig, megszemlélték, és visszafordulva parkoltak le az út szélére. Én egy harmadik iskola híve vagyok, így elcsorogtunk a parkolóig, szép lassan - nem, nem a csodaszép autókban gyönyörködve, azt itthon is bármely áruház előtt megtehetem, meg már vagy négyévesen kinőttem belőle (na jó, majdnem...) - hanem olyan embereket keresek szememmel, akik épp egy autó felé mennek, vagy éppen már kászálódnak befelé.
  És, hopp - A Fok bejáratához legközelebbi parkolóhelyen egy autó épp indulni készült.
 - Itt a helyünk - örültünk meg és parkoltunk le. 

Kettősség

   Ez jut az eszembe elsőként: kettősség. A múlt és a jövő. 
   A tenger feletti sziklaormon Fjodor Ushakov admirális 1791-es, a török flotta feletti győzelmére állított emlékmű áll. Mellette a magukat a törökök elől vízbe ölő 40 szűzlány szobra. ennek a történelmi illetve mondabéli együttesnek ad látványos hátteret a modern szélerőmű-park, mely lenyűgözően szép a kék tenger és a vöröses-sárgás homokkő sziklák felett - később még írok róla pár mondatot.  
   Az erőd bejárata, mint ezeréves műemlék, mellette a szintén ezredéves romok, az egykori erődrendszer épületeinek alapjai. Mellettük-felettük a dicsőséges szocialista éra iparosodásának műemléket állító rozsdásodó vastraverzek, melyek ma is nagyfeszültségű elektromos árammal látják el a fokon, az erőd mellett-felett álló katonai objektumot. Szerintem látvány szempontjából rettenetes, ám mégis, valahol tanulságos megoldás ez. 
   Az egész létesítményt - beleértve a rozsdásodó kaput, az elé letett piros-fehér behajtásgátló akadályt, az ütött kopott "Military Zone" tábla, melyre 40 éve még "Военная зона" volt pingálva, valamint a félig-meddig elrejtett, kihaltnak tűnő épületeket is - kortalanná aszalta a tengervíz (és nem mellesleg a silány alapanyagok) rozsdája, a nap és a szél. Abban azonban biztos vagyok, hogy odabent, az ablak mögött egy tányérsapka alól egy kerekded arc nagy bajusszal és némi tokával NATO tisztként figyeli a radar képét és a horizontot, de biztos, hogy ugyanő állt ott negyven évvel ezelőtt is - akkor még a Varsói Szerződés ifjú tisztjeként. 
   Ez nekem mind-mind azt jelzi, hogy Bulgáriában megfér - vagy kénytelen megférni - az ezerötszáz éves múlt és a jelen, a szocialista rendszer a mai "új világgal", és annak minden következményével. Beleértve a haladással, a modernséggel, és akár a feneketlen korrupcióval is. Erről is írok rövidesen... 

A fokon

   Elindultunk hát gyalogszerrel a legutóbb hét éve bejárt úton a tulajdonképpeni fok, és az azt évszázadokon keresztül védeni hivatott bizánci erőd felé. Keresztülvágtunk a már gyermekkoromban, éppen 40 éve ismert Castello éttermen, és elhaladtunk a természetes sziklák és mesterséges emléktáblák mellett. Közben csodaszép örökzöldek árnyékában, többnyire azonban a napsütésben, de idén egy kellemes 28 fokban volt részünk. 
   Amikor pedig az ember kiér a szirtre... 

Nincs kettősség. 

    Csak a kékség. 
   Szinte leírhatatlan. Ismét az. 2010-ben is az volt...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

   A Szent Miklós-kápolna, mely pici, ám a helyet elnézve biztos vagyok benne, hogy egy kiválasztott ponton, talánIsten egyik kedvenc helyén készült. Különböző nemzetiségű turisták fotóznak, beszélgetnek talán kocsit halkabban, mint másutt. Szinte mindenkit lenyűgöz a látvány - a kékség. A fehér tajték a vízen. A hullámokat szelő motorcsónak. Távolabb méltóságteljes lassúsággal, valójában igen gyorsan haladó teherhajók. És újra a kékség. Az egész panorámának keretet adó sárgás sziklák és a zöld növényzet... Azt hiszem, ha a Tengernek van szelleme, az valahol itt lakik.

Táblák - A Magyar Kapcsolat és a bolgár botrány

   Az úton, ide, és vissza a parkolóba számos, a helyi állat- és növényvilágot bemutató információs tábla áll. Ezek jól megszerkesztve, bolgár mellett angol nyelven valóban érdekes információkat osztanak meg a közönséggel. Amikor az ember megnézi közelebbről ezeket a táblákat... 
Még közelebbről...
És még egy kicsit... Feltűnik valami. 
Az egész programot a Natura 2000 program keretében a Vidékfejlesztési Minisztérium és és egy sor magyar szakmai és pénzügyi támogató finanszírozta, melyek logói ott sorakoznak a táblákon - köszönjük, öregbítik hírnevünket.
   Aztán másféle táblákat is láttunk kifelé jövet. Pontosan nem értettem, ezért a bazár sor egyik eladóját kérdeztük meg, mit jelent.
 - Nem beszélek jól angolul - nevetett a hölgy (De.) - szólok a lányomnak, elmagyarázza.   
A ránézésre németnek vagy norvégnak tűnő szőke-kék szemű lány elmagyarázta. Hát, mi meg megértettük. 
   A lényeg az, hogy a helyiek egy petícióval akarják felhívni a figyelmet a Kaliakra-fennsík közelgő problémájára. 
   Ugyanis korábban kaptak egy szakajtónyi pénzt az EU-tól a fennsíkon létrehozandó természetvédelmi fejlesztésre. Nyilván az általunk látott táblák is ennek részét képezték.
   Aztán valaki illetékes engedélyt adott, és megépítették a szélerőmű-parkot. A természetvédelmi terület kellős közepén. Az EU ezt zokon vette, és félő, hogy visszaveszi a régiótól a támogatást. Ami már nincs meg. Valószínűleg a helyi önkormányzatnak kell majd fizetni, miközben a szélerőművekkel valaki igencsak jól járt. Na, remélem, ennek az ügynek nincs magyar vonatkozása...

Ideje indulni vissza, de előtte 

Egy cigaretta az Admirális árnyékában...

  Kicsit nehezen gyulladt meg, de könnyű volt lefotózni...

Balciki kutatás

   Vizünk volt, tehát senkinek, még a helyieknek sem kellett aznap vízvételi helyet ásni, ám nekünk keresgélnünk kellett, nem is kicsit egy szállodát. 
   Eldöntöttük ugyanis, hogy ha már erre járunk, korábbi évekből, a Dorostor étterme tulajaként megismert Margo-t is felkeressük. A korábbi, hajmeresztően kedvenc szállodánk, a Dorostor lebontása előző évben épp ottjártunkkor érte el a Margo's House-et, és amint megtudtuk, végül nem tudott Margo megegyezni Albena tulajdonosával a Garden Place bérleti díjáról. Ennek köszönhetően a korább "talpalávaló" hely üresen kong, Margo pedig a Balciki Hotel Helios éttermét vezeti. Eldöntöttük, megkeressük. 
  Balcik nem egy nagy város. Szép, ódon épületek és villák váltják egymást ipari épületekkel és a kikötő létesítményeivel. Egy-két épület fura képet mutat, arról árulkodik, hogy a természet csak szunnyadozik, de nem adta fel, hogy visszavegye azt, ami az övé volt egykoron. A tenger és az erózió mozgatja a part menti dombokat, ezt Albenán is láttuk már. 
   De most gyerünk a part felé. 
  OK, a címet tudjuk. Tudjuk, hogy a parton van... Helios... 
   A GPS segít, de az irány, biztos jó? Biztos úr talán tud segíteni... A rendőrautóban két rendőr ül. Kérdésemre az egyik reménykedve megkérdezte: 
 - Vorbești română?  - ekkor vettem észre a kék-sárga-piros karjelzését. 
Miután kiderült, ő sem beszél magyarul, az irányt mutatták, de hogy hogy jutunk el arra, pontosan nem tudták elmondani. 
- A kolléga mindjárt jön, ő beszél angolul - mondta bolgár társa. Mi nem akartunk várni, így búcsút intettünk az amúgy udvarias rendőröknek. 
   Az út egyre távolabb vezetve a központtól északi irányba, egyre távolabb a - hogy is mondjam - turisták által elvárt látványtól, gyakorlatilag egy lepukkant buszmegállón és az Üveghegyen (tényleg, vissza nem váltós...) túl leértünk a partra. Elhaladtunk a kikötő magtárja mellett, és más, egykor szebb napokat látott épület előtt - és leértünk a partra. 
   Bevallom, már fényképezni sem volt kedvem, ehelyett a telefonom térképét bámultam, és egymásra mutogattunk, "mondtam, hogy ne erre forduljunk" - "dehogyis mondtad, én mondtam", és más hasonló, középső csoportos párbeszédet vívtunk az én Kedvesemmel, aki kezdett Kedvetlen lenni. 

Strandról a Házba

  Ekkor egy kerítés mögött egy strandot pillantottunk meg. Nem volt olyan szép, mint Albena kék szalagos strandja, cserébe az emberek sem voltak olyan szípek. 
   De a strandon túl megpillantottuk a feliratot - Helios.
   Azt, hogy van-e átjáró a nyilvános strandszakasz és a szálloda között, csak remélni tudtam, amikor magabiztosan elindultam a Hotel irányába. 
 - De ha nem lesz átjáró... - mondta Kedvesem nem túl kedvesen.
 - Lesz - reménykedtem.
Volt. Ezen keresztül úgy, ahogy voltunk, bemasíroztunk a partról a szálloda elegáns udvarába, ahol medence, napfürdő kényeztette a meglepően szép szálloda vendégeit, továbbá egy nagy, teraszos, elegáns étterem, amivel szemben ismerős dizájnnal kialakított pavilon, óriási grillsütővel és, amint felismertük, a Garden Place bútoraival állt.
   Amik különösen jól esett: Margo's House 2014-es és 2015-ös, a Dorostorban elnyert Tripadvisor kiválóság-díjai tették kétségtelenné, hogy jó helyen járunk. Ez volt az első jel.
   Ezen felbátorodva rendeltünk is ebédet, miután tudtuk, hogy biztosra mehetünk, ha finomat akarunk enni. 
   Taratort, fokhagymás-tejszínes hideg uborkalevest és halat választottunk, grillezett tengeri halat valamint lazacot citrommártással. 
 A második jel - a személyzet. Mondani sem kell, hogy volt, aki ismerős volt, és aki minket is megismert.  
 A harmadik - Margo és az ő énekesnője. Épp megkérdeztük az egyik kollégát, hogy Margo van-e, és ő mondta, hogy a strandon, a tenger irányából megjelent Margo napbarnítottan, feltűnő színű fürdőruhában, napszemüvegben. Abban a pillanatban felismert minket, és az énekesnővel együtt örömmel (remélem...) jöttek oda az asztalunkhoz. 
   Az időközben megérkezett ebédünket eszegetve beszélgettünk barátnéinkkal, múltról-jövőről - ők láthatóan sikerre vitték Margo Házát itt, az új helyen is. 
 - Csak az a különbség, hogy a vendégek mások, nem táncolnak, csak hallgatnak - mondta az énekes - pedig a show a lényeg - mosolygott. 
 - Mi tíz éve dolgozunk együtt, barátnők vagyunk, nem volt kérdés, ha költözünk, együtt jövünk - mondta Margo.
 - Én évek óta itt vagyok, kocsival jövök Norvégiából, így látom az országot is - tette hozzá barátnéja.
De lefotózni nem hagyták magukat.
 - Most megyünk, készülünk az esti műsorra. Akkor fotózkodunk! - mondták. De mi lassan indultunk

Vissza Albenára

  A vártnak és a papírformának megfelelően a szálloda előtti parkolóban, a platánfák alatti parkolóknak búcsút inthettünk, de semmi baj, a kultúrház (az, bizony, békebeli...) előtti parkolóban kiváló helyet tudtam fogni magunknak. 
   Ezután rendesen vacsorázni indultunk volna, tekintettel azonban a kései is felettébb kiadós ebédre, úgy döntöttünk, ma nem megyünk enni. Azaz, megyünk, de léböjt kúrára fogjuk magunkat. 
Egy séta az albenai tengerparton - ezt sosem hagynánk ki. A La Bomba mellett elhaladva egy kellemes ital, majd a hosszú séta végén - az új helyán felállított Mexikói étterem, mely tavalyi helyétől kissé odébb, közvetlenül a Dobrudja Hotel tőszomszédságában áll.
   
   Milko barátunk a szokásos hévvel sürgött-forgott, kissé sántítva is megállíthatatlanul cikázott a vendégek között. Nagy nehezen csak leültettük magunk mellé.
 - Milko, két éve már azt mondtad, az lesz az utolsó szezonod. És mégis..?
 - Ah, muszáj csinálni - mondta - a vendégek kedvéért... Majd jövőre. Talán...
    Egyszerre arra leszünk figyelmesek, hogy három kislány veszi körül az utcán álló "élő szobrot", aki aprópénz bedobásakor tett egy-egy mozdulatot. A három kislány gurgulázva kacagott, rendkívül bájosak voltak, majd az egyikük elszaladt a szüleihez némi aprópénzért. Ettől kezdve izgatottan ugráltak-szökelltek, miközben egy-egy érmét pottyantottak a kalapba. Mégsem róluk jutott eszünkbe, hogy

Fiatalság, bolondság

 - Látjuk, a fiatalság nemigen segít - mondtuk Milko barátunknak. Erre ő csak legyintett.
   Elég markáns kontrasztot jelentett a lábát kissé húzó, ősz hajú pincér, miközben mosolyogva vált egy-két szót a  vendégekkel, miközben huszonéves kolléganője - maradjunk annyiban, hogy ő is fizetésért jár be - ül a sarokban, és a telefonját masszírozza. Hááát...

Itt jött el a pillanat, hogy megkérdezzem a Nyájas olvasót, hogy mit tettünk ezt követően, de nem akarom a drámai helyzetet fokozni - elárulom.
   Felmentünk a szállodába, miközben láttam, hogy az egyik bejárati ajtó előtt a márvány burkolatot két karbantartó javította, miközben az átjárást egy táblával zárták le. 
   Az erkélyre kiülve és Albenát hallgatni - remek program, miután a 6D mozi rémsége bezárt kora este. A Tex-Mex trombitásainak zenéje egy darabig felhallatszik, majd ők is összecsomagoltak.  

Kis éji zene

Ekkor hallottuk meg a szomszédos Flamingo Grand bárjának a parkba kitelepült zenészeinek muzsikáját. 
Hozta a szél felénk a kellemes dallamokat - de amikor már másodszor halljuk a Despacito-t tőlük, miután a mexikóiak is előadták párszor - az ember csak bölcsen iszik egy hosszú kortyot a poharából...