2017.08.13.

Kora reggel nem jó a telefon berregésére ébredni. 
 - Jaj, munkába kell menni - fordultam át a másik oldalamra - de mé' nem nyomja már le a telefonját?
Ekkor kúszik be az ember tudatába, hogy nem, ma biztosan nem kell munkába menni, merthogy 1300 kilométerre vagyunk onnan, és NEM a telefon rezeg..
- Brrrrrrrrrrr- Brrrrrrrrr! - hallatszott a berregő hang.  És még valami suhogás. Nem, ez nem a mobiltelefon rezgője...
Ekkor villant be a tegnap felfedezett rejtély a Csokikakiló mikulással. 
- Basszus, valaki van a szobában! - akadt össze ébredező tekintetünk. Mármint hogy rajtunk kívül; ha mi sem lettünk volna itt, nem lett volna, aki megállapítsa, hogy valaki van itt... A lényeg az, hogy valaki idegen motozott a szobában. Vagy épp tojt! Akkor inkább motozott volna...
    Lassan felemeltem fejemet, és kedves párom fölött nem láttam meg senkit. Lent, a szőnyegen! Ekkor suhogás, és két galamb reppent fel az ágyunk mellől, de csak épp rebbentek egyet, máris folytatták totyogó sétájukat.
 - Hess, kifelé! - tapsoltam egyet, mire épp csak léptek párat a nyitott erkélyajtó felé, majd burrogva megálltak.
 - Hess! - indultam meg feléjük, mire láthatóan sértődötten távoztak az erkélyen át. Azazhogy csak hittem, miután az erkély korlátján méltatlankodva dürrögtek, hogy milyen szenya vagyok, hogy nem engedem, hogy teletojják a szőnyegünket.
   Hát, nem, kis tollas barijaim nem, mert részint ezt a szőnyeget már így is érte egy-két katarzis, nem kell, hogy még ti is rápottyantsatok ezt-azt, másrészt meg amit tojtok, nos, abból nem lesz rántotta, inkább...
- Hess, hess, galamblevesssss! - próbáltam elijeszteni őket, és már az sem hatott volna meg, ha rémületükben átvetik magukat a korláton, le, a tizenkét emeletnyi mélységbe - ami azért a galambok számára nem szokott komoly problémát okozni.

Reggeli napirend

   Miután legyőztük a két szárnyas fenevadat, kiket Tityi és Totyi névre kereszteltünk, kemény, egy az egyben - illetve kettő a kettőben - küzdelemben, immáron indokoltan fertőtlenítettünk belsőleg a Reggeli Vitorlás Szájvízzel, s indítottuk napunkat a már megszokott protokoll szerint.
    Reggeli - a Dobrudja Hotel éttermének fogásai között válogatva kevéssé untunk rá az egyébként minden nap szinte változatlan fogásukra, mert kellőképp tudtuk variálni őket.

Strandolás - kis kitérővel

Úgy döntöttünk, hogy a strandra ezúttal is egy kis, valójában Albenán belül a lehető legnagyobb kitérővel megyünk le. 

    A Dobrudja Hoteltől a Gorski Tzar irányába indultunk, majd átvégtunk a Baltata rezervátum erdei útján. A fák lombsátra és az aljnövényzet pillanatok alatt elnyelte Albena zaját, pár tucat méter után szinte hangfoszlány sem jutott el hozzánk a közeli gyalogos, autós, és mindenféle köztes jármű forgalmának hangjaiból.
   Érdekes dolog évről évre felkeresni a régen megismert helyeket, és megfigyelni, mennyit változnak: részben az ember tevékenység, részben pedig a természet okán. A tengerpart folyton változik, változásai néha csak évek-évtizedek alatt érezhetőek, néha viszont órák, vagy egyetlen nap alatt drámai változások zajlanak le. 
   Ilyen volt a 2014 júniusi vihar, amikor helikopterekkel mentették az embereket a bajba került szállodák tetejéről. 
    És bizony, jó nézni, amikor a megsérült, megroggyant épületek igyekeznek túlélni, a feldúlt, sérült épületszárnyakat kiürítve az épen maradtak fogadják a vendéget, és eközben értő kezek és jól látó mérnökök újjá alkotják az elpusztult értékeket. 
    Nem csupán helyreállítanak. Azt már az első évben megteszik.
    Hanem utána kiépítik a szakszerű vízelvezető-rendszert. Megerősítik a védműveket. A Gergana Hotel szinte a pusztulásból tért vissza, amint az a bal oldali képen látszik.  Akkor sokan egy garast sem adtak volna Albena fennmaradásáért. De ez egy későbbi beszámoló tárgya lesz...
    És végül... Új épületszárnyakat emelnek a régiek mellé, még szebb és még büszkébb épületekkel dacolnak a tengerrel, széllel és a lezúduló viharok erejével. A lentebbi kép mutatja a hely reneszánszát. Drága és elegáns hely lett, röviddel megtépázása után.
   Mert a tengerparti homokra építeni nem könnyű. De a felépült épületek tetejéről lenézni az, és roppant felemelő érzés. Lenézünk, és megértjük, miért választotta Albena szlogenjéül a "Simply Heaven"-t, azaz "Egyszerűen a menyország"-ot.

Menny-kő

   Itt, szokásomhoz híven átváltottam japánturista-üzemmódba, melyet az én Kedvesem kifogásolt, mert szerinte remek alkalom lett volna kagylókat gyűjtögetni. Ez lényegében igaz, minden esetre akkor úgy értettem, mintha kínaiul beszélt volna hozzám, mert tényleg nem értettem, miért baj, hogy a fényképezőgépemmel többet foglalkozom, mint - vele. 
   Ezt végül meg kellett beszélnünk az Öreg Tölgy-ben, ahová a tengerparton visszafelé sétálva beültünk egy frissítőre. Engem ott és akkor egy csapolt Shumensko frissített fel...
   Kilépve az utcára, megakadt szemünk egy, a turisztikai biznisz hátországát jelentő kis munkaállomáson. Szépen írtam körül a helyet, ahol a frissen kifogott rapana-csigákat nyuvasztják ki és távolítják el a házukból - gyermekkoromban csapatunk felnőtt tagjai is foglalkoztak ezzel. A helyiek aztán a turistáknak dísztárgyként árulják ezeket a szép, ám valójában kártékony és invazív csigafaj házait. Mielőtt az állatvédő olvasók felháborodnának: az egyes példányokat sajnálom, ám a bolgár tengerbiológusok és a hatóságok felhívása is azt szorgalmazza, hogy aki éri, pusztítsa ezeket a betolakodókat.

   Ideje volt visszaindulni a strandra, 

Ahol már várt ránk - ezúttal egy laza ebéd a Kaliopa éttermében.
Könnyű saláta, rántott tintahal, könnyű és finom fogások. Mellé egy sör - és a szemközti masszázsfülke előtt várakozó Rosy barátnénknak egy üzenet. Délután egy óra nem számít a napi csúcsnak, a vendégek inkább a nap elején vagy végén masszíroztatják meg habtestüket, így volt idő meglesni, lefotózni - majd a lesifotót átküldeni neki :)

   A strandon immár a délutáni, melegebb vizű Fekete-tenger fogadott minket, és lassan az ittlétünk során egyfolytában élénken fújó szél is elcsendesedett. Ennek köszönhetően ismét feltűntek az égen a parasailing ernyők, kínálva a lehetőséget, hogy felmenjünk ismét madártávlatból megnézni Albenát. 
   A fürdőzést egy újabb hedonista akció kedvéért függesztettük fel, nevezetesen a La Bomba teraszán egy fagylaltkehely és egy melba kívánkozott megevődni, teljes sikerrel. S miután az étlapon rengeteg új, eddig itt nem kínált étel tűnt fel, azonnal eldöntöttük, hogy itt több fogást fogunk kipróbálni. Neki is láttunk azon nyomban. Tarator, a hideg tejszínes-kapros bolgár uborkaleves, és tintahal karikák, omlósra sütve, nem olyan gumitömítés-állagúak, ahogy sokszor megszokhattuk... Mennyei finomságok!

Viharfelhők gyülekeznek...

az Albena Beach felett, de nem tudta az idő eldönteni, akar-e zivatar hullani, vagy sem. Valami folyton táplálta a hegy vonulata felett terpeszkedő zivatarfelhőt, ami szép lassan húzódott a felszínen a tenger felől fújdogáló szél ellenében a Fekete-tenger fölé, ahol a part vonala felett elenyészett. Végül, úgy tűnt, a vihar feladja a küzdelmet: a szél elcsitult, a felhők pedig utánpótlásukat veszítve szétterültek. Később, miután visszatértünk "kilátótornyunkba", látszott, hogy a szárazföld felett esett az eső, hozzánk viszont már csak a csapadékukat vesztett "maradék" felhők értek el. 
   Minket mindez abszolút nem zavart, amíg lehetett, élveztük a strandot a fürdés - napozás - büfélátogatás fárasztó szentháromságában. 
     Amikor aztán az árnyékok esti megnyúlása megadta a jelet, és a hegy árnyéka felénk nyúlt - visszasétáltunk szállodánkba...
    Ahol épp egy kisebb felújítási munka folyt: a Dobrudja Hotel egyik fotocellás bejárati ajtaja előtt udvarias tábla kért sok nyelven minket, és két munkásember gondosan javította a fényes márvány (csiszolt mészkő...) padlót. Tán' először láttam, de nem utoljára.

Felkészülés a vacsorára

   Szokásos esti kvízműsorunk szokásos kérdése ez volt: Hol vacsorázzunk ma..?
Volt még olyan hely Albenán, noha az eddigiek alapján bárki azt hihetné, hogy ilyen nincs. Pedig volt. Valamilyen rejtélyes okból a Poco Loco nevű Steak House eddig kimaradt a szórásból. Pedig minden oka meglett volna, hogy bevonzzon minket: Nagy, tágas kerthelyiség, főként grillezett-sült fogások, kitűnő illatok és élő zene - mégis, valamiért eddig nem tettük itt tiszteletünket. Annak dacára, hogy épp Albena közepén, szállásunktól pár méternyire áll, bárhol lett volna is a szállásunk. 
   Ma pedig, úgy döntöttünk, átlépjük ezt a köszöböt, és a Poco Loco lesz a hely, ahol vacsoránkat elköltjük.

Az első látogatás

   A Poco Loco étterem éppen a Flamingo Grand udvarával szemben helyezkedik el, talán ezért sem jutottunk el ide eddig: túl közel volt. Mi szeretjük vacsoránkat összekötni egy kényelmes sétával, ezért is szoktuk felkeresni a távolabbi, akár a létező legtávolabbi helyeket. Nos, ezúttal eldöntöttük, hogy csak átlépünk a szomszédba.
   A bejáratnál látszott, hogy vajmi kevés üres asztal van. Egy pincér hölgy penderült elénk, és megkérdezte, hányan szeretnénk leülni. Miután mondtuk neki, hogy csak mi ketten, odavezetett minket egy kisebb asztalhoz, mely a placc szélén volt, a zenészektől nem messze, ugyanakkor mégsem volt zajos, kellemesen tudtunk beszélgetni. Kellemes párás, a fák illatát árasztó atmoszféra volt a kerthelyiségben, köszönhetően a nagy árnyas platán- és juharfáknak, melyek nappal is megtartották a hűs, illatos levegőt. 
   Egy fiatal fiú felvette a rendelést, s míg az italok pillanatok alatt megjöttek, választottunk az étlapról. 
   S míg megkóstoltuk az itallapon kínált "Aristocrat" pálinkát, kicsit körülnéztünk a helyen, s kicsit élveztük is a nyüzsgést, melyet a főleg norvégul és románul beszélő vendégsereglet szolgáltatott. 
   A vacsoránk megérkezett, és azt kell hogy mondjam, jó volt. Grillezett nyársak és húsok, megfelelően átsütve és nem átégetve. Kiadós és finom, amit kellemes italokkal, különösen az étkezés végén a ház ajándékaként felszolgált lilás színű, leginkább kokojzára, az erdélyi kökénypálinkára emlékeztető itallal öblítettünk le. 
 - Ide máskor is jövünk - nyugtattuk meg magunkat. 

A visszaút a Dobrudjába nem volt hosszú. Kiléptünk a sétálóutcára épp szemben a Flamingo Grand-dal, és a következő sarkon máris a Shamrock nevű ír söröző kertje mellett haladtunk, melynek már a Dobrudja gigantikus tömbje ad otthont. 
 - Még egy italra, itt..? - mutattam az Étage nevű bárra, melyet első este, a Bazárba menet fedeztem fel. 
 - Okés, végül is mintha a szálloda bárja lenne...
   Az első látogatásomkor hallottnál hangosabb zene, hogy elnyomja a szemközt, a Flamingo Grand udvarán játszó zongoristát. 
   Beültünk, és megjelent egy fiatalember, aki kicsit csalódást okozott. Bolgár sört nem tud ajánlani, csak a nálunk is jól ismert belgát, a nagyiparit, kinek mestersége címere: SA. Azt itthon is, bármikor ihatok, és nem szoktam, mert nem szeretem. Pálinkát - hát tud flancos modern márkákat, ám a kitűnő hagyományos bolgár rakiákat nem...    Rövidre ám annál kevésbé gyümölcsözőre sikeredett hát a látogatás a jó szándékú ám számunkra nem a vágyott kínálatot tartó fiatalembernél, így óhajtott italainkat végül-  neeem, nem kellett feladni, sem feledni, hanem kis szobánk hűtőszekrényéből elővarázsolva fogyasztottuk el - szokásos esti sziesztázásunk közepette.
    Halkan folyt a szó, jelenről, múltról, és elkerülhetetlenül édesanyámról is. Aki mintha itt lett volna velünk, pedig éppen 35 (harmincöt!) éve, hogy itt járt, az Albenától északra eső parton. 

- Holnap mit csinálunk?

- kérdeztem végül.
- Azt, amit ma - hangzott a válasz. Csak holnap nem délre, hanem észak felé kerülünk egyet - állapodtunk meg egymással.
- Ma ráijesztettünk a galambokra, biztos nem lesznek itt reggel - mondtam önbizalommal telve. 
- De nem ám - röhögtek a korlát alatt Tityi és Totyi - ahhoz még lesz egy-két szavunk!
Lett is, a kis tollas gazfickóknak, de ezt legközelebb...

folytatjuk...