2018. január 07 - július 21.

   Bizony, egy év gyorsan elrepül, fél év fele olyan gyorsan (hö-hö...), és máris a két út között, és barátaink között találtunk magunkat a révkomáromi kultúrház széksoraiban. 
  Az év második estéjén szóltak-szálltak a délszláv dallamok, a trombiták, kürtök és a pozan hangjai. Négyesben ültünk ott. Természetesen csak mi négyen voltunk négyesben, a nézőtéren rajtunk kívül sokan voltak, telt ház volt.

   Akit megérintett ez a csodás dél-európai kultúra, és képes elfogulatlanul, rokonszenvvel nézni az ott élő népeket - és képes nem a viharos történelemre gondolni, ahol megértjük, a térképeken miért piros színnel jelezték a határokat... Annak a Balkán szóra a zöld mezők, a magas sziklák és a kék, nagyon kék tenger jut eszébe - és az, hogy ideje felkeresni a foglalási oldalakat, mert fogynak a helyek...

 Történt tehát, hogy Tamás barátomékkal, akikkel 2015-ben már toltunk néhány kellemes élményt és makrancos Aveo-t Albenán, ezúttal Boban Markovic virtuóz koncertjén köszöntöttük az új évet. 
   Előtte-utána beszélgettünk, kellemesen átjárta fülünket-lelkünket a Balkán, így aztán könnyebben mond ki az ember komoly dolgokat. Tamás egyszer csak azt mondta:
 - Hallod, idén mi is elmegyünk Bulgáriába... Lehet, hogy nem Albenára, majd kiderül, de megyünk.

   Hogy mi hová és mikor megyünk, kevéssé volt kérdéses. 

Tervezés vidáman

Ezt követően felgyorsultak az események.
 - Találtunk Pomorijén jónak kinéző szállást.- jött az üzenet. Eszerint barátaink velünk nagyjából egy időben, kb 150 kilométerre délre fognak nyaralni.
   Az örömön túl mindjárt felcsillant a lehetőség is:
 - Akkor egy napot együtt tölthetünk Neszebarban a szokásos kirándulásunkkor! - nevettünk - Egy ebéd a Music Box-ban Vessynél - konkretizáltuk a programot-  szuper lesz!

Egy kis furfang

Terivel összenéztünk, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk.
 - Te, mi lenne ha... - mondta Ő - ha... Ha úgy foglalnánk, hogy kettő helyett csak egy hét Albena... És előtte egy hét Pomorién, Zsuzsiékkal egy időben! De titokban ám!
 - Elképzeljük Tamás meglepett fejét, amikor meglát minket... Hú, az mekkora show lesz!
Úgy is azt terveztük, hogy idővel, különös tekintettel az Albenát érő változásokra, nézünk más, alternatív nyaralóhelyet is. Albánia..? Aranyhomok..? Hát akkor legyen...

Pomorije!

   De titokban ám! 
 - Tamás, ti hol találtatok szállást? - kérdeztem barátomat (nem teljesen...) ártatlanul. 
Ő készségesen küldte a részleteket és az elérhetőséget...
 - És útközben hol is szálltok meg..? - megadta a címet. Ezt csak információként szerettük volna tudni, hiszen nekünk a szerbiai Dimitrovgrádban immáron bejáratott szállásunk van jó áron.
 - Mi Szófiáig megyünk, ott a múltkori szállás idén is jó lesz - és átküldte a címet. 

Trükkös foglalás

  Lefoglaltuk hát a terveknek megfelelően - első hét Pomorie, majd költözés Albenára! Lesz meglepi!
Lett is, de erről rövidesen bővebben...
  - Mikor futunk össze ott kint? - tette fel a kérdést kiváló barátom több alkalommal is.
 Basszus, nehogy Albenára látogassanak minket az érkezéskor meglepni, mert akkor úgy keresztbe lepjük egymást, hogy olyat még a keleti part nem látott...
 - Öööö, nem tudom pontosan, melyik nap érkezünk, asszem' szombaton indulunk, akkor vasárnap, de lehet, hogy akkor indulunk, nem emlékszem pontosan - játszottam a hülyét a tőlem megszokott Oscar-gyanús hitelességgel. 
   Pedig akkor már ott lapult a virtuális zsebünkben, pontosabban a jó előre létrehozott Bulgária 2018 mappában a foglalás .pdf dokumentumokon: Pomorije július 22-29 között, Albena július 29-augusztus 4 között. 
   Annak, hogy július 29 vasárnapra esik, lesz még jelentősége, de ezt akkor még nem tudtuk.
     Hat és fél hónap volt az indulásig...

Teltek-múltak a hetek, hónapok...

   És közeledett az indulás. Nem sokkal előtte Tamás hívott egy nagy problémával.

 - Te, olyan régen söröztünk együtt... Azt sem tudom, tudunk-e még sört inni - 

fejtette ki, és én azonnal éreztem, hogy itt és most azonnal empirikus módszerekkel kell a tesztet elvégezni. 
Megyünk hát felújuló házukat megtekinteni, grillezni, és nem mellesleg sört kóstolni. 
 - Egy szót sem, egyet sem a foglalásról, a Pomorije szót meg fejből nem is tudjuk! - fogadkoztunk itthon. 
   Július 7-ike volt ,amikor elmentünk a szomszédos kis településre, annak rendje-módja szerint eszegettünk, iszogattunk, szálltak az anekdoták, a kislányok verseket, jeleneteket adtak elő, minden remekül ment, és ki sem kellett ejtenünk a "foglalás" és a "Pomorije" szavakat, különösen nem egy kontextusban. Először kisebb súlyokkal próbálkoztunk, azután bevállaltuk a nagyobbakat is. A fejlődés a jobb oldali képeken látható...
   Azért a bekezdés címében felvetett kérdésre sikerült megnyugtató választ találni, és nem csigáznám tovább a nyájas olvasó stressz-szintjét: sikerült sört inni, és a végén - annak rendje és módja szerint - autóinkat hátrahagyva, taxival mentünk haza.
   Két hét volt hátra az indulásig...

 Teltek-múltak a napok, órák...

   Igazából már csak egy nyitott kérdés maradt

az útvonal. Aztán kettő lett belőle: Az útvonal, és hogy végül hol szálljunk meg?

   2018 nyarán az M1, M0 és M5 több pontján fogtak nagyszabású "útfelújításokba", ráadásul utazásunk időpontja ismét egybeesik a délkeleti vendégmunkások szabadsághullámába. 
 - Röszke szóba sem jöhet - mondtam. 
 - De hát arra szoktunk menni, ha sokat kell várni, Tiszasziget felé... - hangzott az ellenvetés, mely végül meglehetősen komoly ellentétté feszült. 
   Tamás elmondta az ő útvonaltervét, mely alapján pár nappal előttünk indultak. Végül abban maradtunk, hogy három nappal előtte fixáljuk az útvonalat, és azt követjük.
   Miután előző évben novemberben jártunk Szófiában, és a Vitosha hegyi látványosságokra nem volt időnk, Kedvesem felvetette: 
 - Mi lenne, ha végül Szófiában szállnánk meg - és ott maradnánk egy egész napot? Persze, csak ha jó idő van..

Adott volt hát a feladat:

módosítsuk a szállást - Szerbia helyett a határ bolgár oldalán, egy helyett két napra - és felvenni a kapcsolatot a pomorijei szállásadónkkal, hogy lehet, hogy egy nappal később érkezünk - de tartsa a szobát.
   Hála a már többször megénekelt délszláv mentalitásnak, válaszol azt kaptuk:
 - No problem...  - jött a válasz rövidesen. 
A program tehát véglegessé vált, a bonyodalmaknak vége - hittem én azt.

>

 Azért azt éreztük, hogy az útvonaltervező által becsült 13 és fél óra enyhén alulbecsült...
Két nap volt hátra az indulásig...

A történetet az Élet írja, én csak jegyzetelek

- mondta egy bölcs történetíró. Mondhatnám az ifjabb Pliniust is, de jelesül magamra gondoltam - most az egyszer...
   Apámtól tanultam, és eddig igyekeztük követni: Bulgáriába július 20-án indulunk. 
   Pénteken fontos munkahelyi elfoglaltságaim voltak, végül délután négykor fordultam az M1-M7 kivezetőn Győr irányába, és tértem haza. Gyors kipakolás a garázsban, autótakarítás - hiszen valami miatt mindig ragaszkodok ahhoz, hogy az út pora tiszta autót kell, hogy belepjen. Az igazság ellenben az, hogy ez egyfajta rítus, melynek eredményeképpen a mindennapi munkás dolgokat hátrahagyva átadhassuk magunkat a nyaralás önfeledtségének. 
   Némi porszívózás után megkezdtük az autóba berakodást. 
Július 20. este volt. 

Indulás!

   Felvirradt hát az indulás napja. 
Összekészültünk, mégpedig komótosan, kapkodás nélkül. 
   Egy fotó a kapuban az alkalomhoz illő öltözetünket megvillantva, és lassan kigördültünk sokat megjárt Focusommal a ház elől.
   Éreztem, hogy ez az út más lesz, mint az eddigiek. Ha másért nem, hát azért, mert Tatánál a megszokottak ellenére nem hajtottam fel az autópályára, tartván a vendégmunkás-tömegtől és az M1-en és M0-án, továbbá az M5 autópályákon folyó barkácsolástól. Tovább a Környe-Zámoly útvonalon, majd Fehérvárnál Dunaújváros, illetve az M6-os felé vettük az irányt. A 6-os autópályán megszokott álmatag forgalomhoz képest szinte nyüzsgés volt. Volt olyan, hogy két-három autó is haladt előttünk, míg meg nem előztem őket.
   Elnézést, közben kielemeztem a kamerafelvételt, három sosem volt. :)
Bajánál hajtottunk le végül a pályáról, és fordultunk kelet felé. A várost épp csak érintve Bácsalmás felé fordultunk, ahol tettünk egy pihenőt vásárolva némi frissítőt és élelmez, aztán indultunk tovább.
   Szívem szerint már reggel korábban indultam volna, ám mellettem ülő Szívem így szólt:

 - Időben vagyunk...

 - Időben, de ma Szófiáig megyünk, és a bolgár határon az óraállítással azonnal vesztünk egy órát, a várakozásról még nem is beszélve... Nem éjfélkor akarok megérkezni...- mondtam.
  Nem, éjféli érkezésről végül szó sem lett... 

Bácsalmás-Bajmok

   Bevallom, korábban életemben nem hallottam erről a két településről, és akkor még más se nagyon, de tény, hogy itt, a Kunbaja melletti kiszögellésben található egy átkelő a szerb határon. Található, írom, de igazán nem könnyen található, a GPS is megállított kis híján, hogy "a következő helybélinél állj meg, és kérdezősködj"...
   Végül a faluból kihajtva a kukoricaföldek között elhaladtunk az Üveghegy mellett, integettünk a Kurta Farkú Malacnak, na és itt, itt találtunk rá az átkelőhelyre.
   Nem túl nagy - mondhatnánk, és akkor még nem is merítettük volna ki a magyar nyelv lehetőségeit az érzékeltetésre. 
   Előttünk egy autóstárs képességeit láthatóan meghaladta az átkelés, miután a rendőr hölgynek kéretlenül nyitogatta a csomagtérajtót, aki erre türelmetlenül mutogatta, hogy húzzon már tovább, erre ő elindult, felnyitott ajtóval... OMG.
   A magyar ellenőrzésen pillanatok alatt túljutottunk, még azzal együtt is, hogy a forgalmi engedélyt ellenőrizték.
   Az átkelő után egyszerűen elfogyott az út, és buckákon, szakszerűen felállított raklapok és földtúrások mellett a susnyásba fordulva értünk az ideiglenes szerb ellenőrzőponthoz, miután a "rendes" láthatóan felújítás alatt állt. 
   Itt egy konténer, és az elé állványelemekből improvizált tető testesítette meg az államhatalmat, akinek képviseletében a klimatizált konténerben ülő asszonyság és az ő  padavanja, akinek a Mester mutatja, hogyan kell megnézni a személyit, és hogyan kell beszkennelni. Az én szerény személyem kevéssé érdekelte a hölgyeket, ahogyan kedves nejemé sem különben. A kuncsaftok a gépkocsikban ülő családtagok iratait csokorban adták be a kis ablakon, ahol aztán akkurátusan beolvasásra kerültek. Teréz ott van - mutattam az autó felé, amit egy pillantással  nyugtáztak Szerbia cerberusai.
    Ennek fényében volt fura iménti barátunk kényszeres csomagtér-nyitogatása, amit megtett, és ott téblábolt a nyitott autója körül, mint prérikutya a fridzsiderben, míg végül jobb híján az autóban ülő Terinek és a menetkamerának megmutatva megnyugodott és útra kelt. 
   Az átkelés nyolc (8) percet vett igénybe, ami jó előjel volt akkor és ott. 

Délvidék

   Utunkat színmagyar településeken folytattuk, a falvak nevei, a magyar nyelvű táblák mind arról árulkodtak, hogy ezen a területen honfitársaink vannak többségben. Bácskatopolya után tértünk rá megszokott utunkra, az A1-es autópályára.  
   Jó tempóban haladtunk a nagy forgalom ellenére, egy-egy helyen kerültünk torlódásba - egy alkalommal egy órát araszolva, végül feltűnt, hogy autónk egyre hosszabb árnyékot vet az útra amint az egyre alacsonyabban járó nap süt mögöttünk.
   Mire Nis után elhagytuk az autópályát, és a Nisava folyó völgyében kanyarogtunk utunk talán legszebb szakaszán, az esti szürkületben csodálhattuk a sziklákat és a meredélyeket alattunk. Este nyolc óra múlt, amikor kibukkantunk a szurdokból, és az esti homályban láttuk a távoli Balkán hegység meredélyeit. Közel voltunk, immáron nagyon közel. 
   Utunk utolsó szerbiai szakaszát a tavaly óta átadott autópályaszakaszon tettük meg, kikerülve Dimitrovgrádot, ahonnan akkor az épülő viaduktot fényképeztem - most azon suhantunk a Kalotina határátkelő felé, ahová pontosan 21 órakor gördültünk be.
   Az erőszakos ablakmosó-emberek hordáját sikerült valahogy távol tartani, talán az is segített ebben, hogy a nagy forgalomban újabb és újabb autók érkeztek, akikhez egymást félretaszigálva futottak, magok mögött hagyva minket. Hál' istennek.
   Aztán a mindenható emlegetése sóhajok formájában szaporodni kezdett, amikor láttam, hogy milyen hosszú a sor, és milyen szép lassan halad. A hangsúly, gondolom érthető, nem a "szép"-en, hanem a "lassan"-on volt...

    Murphy dolgozik és szivat minket

  Hiszen ősi megfigyelés, hogy bármelyik sorba állsz be, az halad a leglassabban.
Ez reptéren és határátkelőnél fokozottan bosszantó, itt különösen az volt, mivel előző években megfogadtam, melyik sorba fogok beállni Kalotinánál az átkelő fura elrendezése miatt. Erről most megfeledkeztem, így is átjutottunk a szerb-bolgár határon röpke 1 óra 20 perc alatt.
   Ezután már csak a vinyetkát, azaz az úthasználati matricát kellett megvenni, ami akkor nem tűnt könnyű feladatnak: az átkelőnél komoly torlódást alkottak a határon átlépő, majd mindjárt vinyetkát vásárolni akaró emberek tömegei. A képen nem tüntetők, és nem is menekültek áradata látható. A határon útlevéllel átkelt, és most matricáért sorban álló békés és kevésbé békés emberek... 
   Érdemes kicsit odébb, az első benzinkútnál megállni, ott hamarabb lehet megvásárolni a két benzinkút, és kb. két matricaárusító konténer valamelyikében. Abban, ahol épp nem az "elfogyott" szót hallod. Azért második-harmadik próbálkozásra sikerül, és sikerült ezúttal is.      
   Ezután már "csak"

meg kellett találnunk szállásunkat

Szófia külvárosában. 
   Ez volt a vadiúj GPS első éles tesztje, mert most aztán lövésünk sincs, mi merre található.
   Tekintettel az éjféli időpontra, abban már nem bízhattunk, hogy szállásunkon bármilyen elemózsia vár minket, ezért betértünk egy kagylós benzinkútra vásárolni némi harapni- és kortyolni valót. 
   Utóbbi természetesen Shumensko sör volt, hiszen az ember egy ilyen hosszú út után szerette volna más leöblíteni az út porát. 
   Ámde a keresett utca més odébb van. Még odébb... És még... 
 - Basszus, jó fele jövünk..? Leérünk a térképről...
Bevallom, közben félreálltunk, hogy ellenőrizzem, a megfelelő cím van-e beállítva úticélként. Az volt.
Felfelé... Itt jobbra. Még meredekebb... Mindezt éjszaka egy idegen városban... Városban? Szófia fényei távol a völgyben látszottak, mi pedig csak felfelé mentünk, a várostól távolodva. 
   Ám végül a GPS jelezte, hogy itt vagyunk, és a neonfény valamint a bejárat feletti tábla egyaránt a Snejanka szállodát hirdette. 
   A parkolás egy igen meredek utcában sikerült, a kocsi annak rendje-módja szerint egy kővel kiékelve. A holmikat egyelőre a kocsiban hagytuk, nem tudván, egyáltalán beengednek-e minket ilyenkor. 

Egy kis udvarba értünk be, ahol néhány szék, asztal, és egy kis csobogó, a vízben és a partján autentikus dinoszaurusz-figurákkal fogadtak minket. 
Valamint egy csengő, a "Kérem csengessen" felirattal bolgár és angol nyelven. Megnyomtam hát a csengőt röviden, nem tudván, épp most bolgárul vagy épp angolul csengettem-e... 

Kinyílt az ajtó.

Egy csíkos pólós, álmos arcú ember nyitott ajtót, aki azonnal mosolyogva fogadott minket.
 - Jó estét, no problem - mondta, miután elnézést kértünk a késői érkezésért, 
 Gyorsan tisztáztuk, kik vagyunk, van foglalásunk, és hogy Tamás barátomék itt szálltak meg pár napja.
 - Igen, a pár a két kislánnyal - mondta. 
 - A szobakulcs - adta a kezünkbe a helyzet kulcsát Valentin, aki időközben bemutatkozott. 
 - Öööö.. Ha szeretnénk valamit inni, tudnánk? - kérdeztem.
 - Persze, kinyitom a hűtőt, és bármit... 
 - Sörünk van, esetleg vizet majd, és rakia van?
 - Ó, igen, saját rakiám van, örömmel hozok belőle kóstolót...
Megegyeztünk vele, hogy tíz perc múlva találkozunk.
  Először is felmentünk megnézni a szobát, melyet rendben lévőnek találtunk, különösen a meglehetősen baráti ár fényében. Ezután lementünk a parkolóba az autóból felhozni a holmikat. 

Második csengetés

   Valentin előkerült, kezében egy ásványvizes üveggel, benne háromnegyedig valami borostyánszínű folyadékkal. Mellette két pohár.
 - Saját főzésű, szőlő...
Töltött bátran. 
 - Magadnak nem töltesz? 
 - Ó, itt van az - felemelte a poharat, amely fehér borral telinek tűnt. 
Azzal fogott egy üveg ásványvizet, és a poharunkba akart tölteni, rá a rakiára.
 - Nem, köszönöm, tisztán - értettük meg ekkor a "bor" valódi tartalmát. 
 - Hatvan fokos...-  mondta.
 - Összenéztünk.
 - Tisztán. Csak egy kicsi gyűszűnyi... 
Aztán amikor közelebb léptünk a pohárhoz, látszott, hogy újdonsült barátunk részint nem gyűszűnyit töltött, részint pedig ő sem az első pohárral fogyasztja aznap. Azaz az utóbbi egy órában.

 - Na zdrave - Egészségünkre

- köszöntöttük egymást, és belekóstoltunk.
Hm. 
Tüzes, erős, emellett kiváló szőlőíze van - igazi remekmű azok számára, akik szeretik a valódi gyümölcspálinkát. 
   Hamar elkezdtünk beszélgetni a világ dolgairól, közben kísérőnek a benzinkúton vett Shumensko szolgált, oldva ezzel is a hangulatot. 
   Amint ott csevegünk, előjött az épületből egy hölgy álmos tekintettel.
 - A feleségem, Petja - mondta Valentin.
 - Ti mit csináltok? - kérdezte amaz, majd elviharzott.
 - Na, most kikap a bátyó - mondtam kajánul, ám tévedtem.
 Az asszonyka visszajött egy pohárral a kezében, és tartotta férjura felé, aki töltött neki is.
S mivel a mi poharaink is kiürültek, feltöltötte azokat. A vizet udvariasan visszautasítottuk ezúttal is, és így esett, hogy újdonsült barátunkkal hajnalig beszélgetve kóstolgattuk remek főzetét. 
   De hát mit tehettünk volna mást..? Kiönteni sok volt, erőművet hajtani kevés. 

   Kellemesen telt hát a welcome-parti, és a reggeli induláskor nem sejtettem, legalábbis maximum reméltem, hogy ilyen kellemes fogadtatásban lesz részünk. 
   Valentinnak pedig láthatóan tetszett, hogy egy napot rászánunk, hogy megismerjük Szófia környékét. 
   Holnap tehát fel a hegyekbe, azt sejtettük, de hogy egy étteremben úgy beégünk, hogy később is emlegetnek minket, na, azt nem...

(Folytatjuk! - ITT)