2018.07.23

Indulásunk óta a második reggel köszönt ránk Bulgáriában, a nulladik napi indulással együtt ez a harmadik napja az idei küldetésünknek. Ideje hát a tenger felé fordítani vitorláinkat - ezzel a dízelautóval utazókhoz képest enyhe képzavarral nyitottam fel a szememet a Snezhanka Family hotel szobájában, és indultam meg bizonytalan lépteimre biztosan emlékezve az erkély felé.
 - Szia, Öcsibogyó - szólítottam meg bundás barátomat, aki a német autókra- és juhászkutyákra jellemző sanda tekintettel stírölt. 
   Kevesem is kikászálódott párnái közül, és pár perc múlva együtt élveztük kávéink illatát, melyet jóízűen, ám kissé türelmetlenül fogyasztottunk, nézve a háttérben elterülő Szófia reggeli napfényben fürdő látképét, szemben vele pedig a Vitosha hegy látványát. 

Az útiterv

  Ekkor már éreztem a vonzást, mely megállíthatatlanul húz lefelé, a Fekete-tenger, illetve mindig az éppen úticélt jelentó tenger felé. 

  Volt idő, amikor épp nem nyaralni kocogtam a Nagy Víz felé, de az Északi-tengerhez is elvonzott ez az érzés - januárban, ekkor azonban a megmártózástól eltekintettem.  
   Azt azonban erősen terveztük, hogy ma időben megérkezünk a pomorie-i partra, és a Jó Isten sem akadályozhatja meg, hogy belevessük magunkat a régen várt tengervízbe. 
  Hát, majd meglátjuk, kisgyerekek - mondta a Jó Isten, és belekavart az eseményekbe, ám ekkor erről még mit sem tudtunk. A völgyet, benne a főváros panorámájával inkább azért fürkésztem, mert próbáltam felfedezni az autópályát, mely elvileg pár száz méterre fut innen, és amelyen mi is hamarosan terveztük utunk utolsó 400 kilométerét megtenni. Hiszen csak fele annyi út áll előttünk, mint az első etap során megtettünk, végig autópályán, határátkelés nélkül. 

Beadtuk a kulcsot

amint azt házigazdánk, Valentin kérte: 
 - Csak tegyétek a kulcsot az asztalra, ha korán indultok - kérte, s mi ennek megfelelően az ajtót bezárva letettük a bejárati folyosón létesített, kis asztalból, prospektusokból és más papírokból álló installációra. 
   Ezt megelőzően persze lecuccoltunk a kocsiba, és indulás előtt természetesen végignéztük a szobánkat esetleg ottfelejtett holmik után kutatva. És nem tudtam megállni, hogy ne fotózzam le a hagyományosan dél-európai "jó lesz az, főnök!" - megoldásokat, amelyek ugyan megmosolyogtatnak, de valójában működnek, így aztán a célnak megfelelnek, egyúttal hozzájárulnak a Balkán mosolyogtató bájához - s nem utolsó sorban mérsékelt áraihoz....
   Indulás előtt a tegnapi reggelizőben egy töltött burek, egy kávé és egy-két ásványvíz, aztán...

Fel is út, le is út!

   Mi pedig követve a földrajzi ismereteinket, miszerint a tenger lefelé, a Vitosha heggyel szemben és átellenben keresendő, valamint a GPS útmutatásait, miszerint a tenger a 18-as elkerülő út, onnan az A1 autópályán érhető el, így lefelé fordítottam kis Focusunkat.   
   Nem nagyon kellett a gázpedállal bajlódnom, annál inkább a fékkel az erősen lejtős külvárosi utcákban, míg egyszer csak ott volt előttünk az A1-es aszfaltcsíkja. Ekkor léptem rá, és a kis turbódízel engedelmesen kezdte gyorsítani a kasznit kelet felé a meglehetős forgalomban. Nem sokáig engedtem a ménest vágtatni, alig 300 méter múlva irányjelző jobbra, és kiálltunk egy Lukoil kútnál megetetni a paripát. 
   Innentől aztán nemigen volt megállás, kellemes ívű kanyarokon, a magyarországinál nem rosszabb minőségű aszfaltcsíkon haladtunk. Segített a tempón, hogy kísérleti jelleggel Bulgáriában megemelték az autópálya megengedett sebességhatárát 140 km/órára.   
   Pazardzhik majd Plovdiv mellett elhaladva az Isztambul felé haladó tranzitforgalom, ezzel az az azt alkotó német- és osztrák rendszámos forgalom letért az A4 autópályára. Maradtunk mi,

tenger felé suhanó

bolgár és visegrádinégyes rendszámú autók, láthatóan turistákkal tele. Felcuccolva, széles vigyorral az arcokon, szalmakalap, tetőcsomagtartó, és minden, ami kellhet, és kábé, ahogy mi is nézhettünk az ablakokon kifelé.
   Mielőtt Burgast elértük volna, megálltunk feltölteni az energiát - a Focus Szófia óta még fél tankon állt, ám mi már kezdtünk éhesek lenni.
 - OK, elfoglaljuk a szállást, iszunk egy üdítőt, és a parton megkeressük Tamásékat. Akik nem sejtik, hogy jövünk! - szőttük a Tervet, és találgattuk, barátaink milyen arcot fognak vágni jöttünkre. A fenti sorok igazak, de bevallom, az "üdítő" szó nem szerepelt benne, annál inkább a Sumenszko kifejezés. 
   A Terv annál inkább is izgalmas kérdés volt, mert út közben az Én Kedvesem SMS-t kapott akkor még ismeretlen szállásadónktól, érdeklődvén, mikor érkezünk. 
   Namost SMS-ezni angolul egy olyan emberrel, aki nem beszél angolul, meglehetősen izgalmas társasjáték, kb az Activity szintjén áll, különösen, amikor már telefonon hívtuk egymást. Ő bolgárul, én előbb angolul, majd összeszedve szláv tudásomat, elmagyaráztam neki: 
 - Két óra. Nem, nem két óra múlva, hanem két órakor leszünk ott. Razbirajte..? 
  Végük megértettem, hogy OK, ott lesz, így megnyugodva fordultunk be következő kulináris élményünk helyszínére. 
   Na, rendben, a tegnapi Rodopchanska étterem bolgár grill-fogásai helyett ezúttal az amerikai gyorsétteremláncok zászlóshajójának fiókáját látogattuk meg a Drazhevo határában álló "kagylós" benzinkútnál. . 
   Ne vessünk ránk köveket, részint mert fájna, részint viszont remek lehetőség egy gyors és kiszámítható falatozásra. Egy mosdó, aztán a kávé és cigi után - megyünk tovább. 

Közel a part

Közeledtünk Burgasz felé, és az Aytos lehajtót elhagyva a repteret is megláttuk. Miközben az autópálya lassan dél felé fordult, és autópályából főútvonallá szelídült, elértük Burgaszt. Ekkor a város központját elkerülő úton észak felé fordultunk, és ekkor jött el az a pillanat, amikor megláttuk a Fekete-tenger kék szalagját a horizonton. Szinte pillanatokon belül a Pomorie félsziget bejáratánál jártunk.
Pomorie tulajdonképpen három részből áll: a régi Szent György negyed a szárazföldön, a tengerbe nyúló félszigeten az Óváros, mely a városközpont. A két terület között a szocreál tömbházakból álló Szvoboda (Szabadság) telep.
   A GPS (új, igen, szuper...) mutatta az utat a Studios Ludiyev szállásunk felé végig a Borisz Herceg úton, amíg az el nem fogyott egy téren. Innentől szűk kis utcákon át közelítettünk a célunk felé. 15 óra volt ekkor.
  Befordultunk a sarkon, és Teri a kezében tartott foglalás képét mutatva szólt: 
 - Ott van, ez az!
 - OK, akkor már csak parkolóhelyet kell találnunk - mondtam.
Mire aztán a nagy központi parkoló fiatal "őre" elküldött minket, mondván "ha nincs foglalva, nincs hely..", és leparkoltunk egy helyi tömb lakóház parkolójában, kiderült, nem csak parkolóra van szükség. 

Nincs egy hely, nincs egy hely...

 - Ugrott be a Piramis egykori slágere, de van olyan, amikor az embernek szüksége van pár másodperc magányra, a parkolóhely mellett. Illetve épp, hogy nem mellette. Namost, a szállásunk pár száz méterre volt, a tulaj pedig kapott SMS-t, hogy itt vagyunk. De a bejárat-  lévén nem egy klasszikus szállodáé - egy tűz ás betörésbiztos ajtóval zárva, így nem tudtunk bemenni, és bepúderozni az orrunkat a mosdóban.
 - Hm, pedig kellene - hangzott el, én pedig nem voltam olyan modortalan, hogy javasoljam a bokrok jótékony, ám kevéssé hatékony takarását. 
 - Kell hogy legyen... Visszafelé volt egy piaccsarnok! - mondtam. 
Nos, piaccsarnok volt, ám mellette sehol egy büfé vagy más hely, ahol a "két betűs" helyiség rendelkezésre állna. 
- Ott egy hivatal. - néztünk össze - itt kell, hogy legyen...
Bementünk hát a helyi Népjóléti Hivatal szocreál épületébe, mely az elhelyezkedése és a kinézete alapján biztos, hogy az "átkos" időkben ő maga volt a Városi Tanács épülete.

Hivatali vesztegetés

   - legalábbis ami az ott elvesztegetett perceket illeti. Volt egy-két percem körülnézni... Szóval, a Szocreál kifejezés modelljét, alfáját és omegáját leltük fel ott bent, a barátságos betonfalakon belül. A beltér, a berendezés a késői '60-as évek Kádár-barokkjával... A falon kifüggesztett bolgár nyelvű határozatok, melyek űrlapjain a dátum rubrika 19__-zal kezdődik, és némelyiken tollal átírták gondos kezek 20-ra, de jópár kifüggesztett nyomtatványon a 20. volt a valós század-sorszám. Azt nem állítom, hogy Zsivkov Elvtárs képe kint lóg, de a falon a kifakult téglalap-folt gyanús... Szerintem záróra után a személyzet még kiakasztja néha... :D
   Na jó, a komoly és komolytalan dolgok után ideje elindulni 

Vissza a szállásra

Ahol is a "vissza" szó kicsit zavaros, hiszen még sosem jártunk itt, legalábbis az ajtón belül. 
De most bejutottunk, mivel velünk egy időben ért oda egy őszes hajú úr, és bemutatkozott, mint a tulajdonos.
 - Dimitar - mutatkozott be a szimpatikus, ám angolul nem beszélő úriember. 
Barátságos házigazdánk ennek megfelelően mutogatva és oroszul mutatta meg az apartmanunkat. 
   Be kell, hogy valljam, messze felülmúlta várakozásunkat. Egy gyakorlatilag vadonatúj (bár nem tudom, a vadonat mikor készült...) épület kitűnően kinéző tágas szoba, nagy erkéllyel, modern fürdőszobával és jól felszerelt kis konyhával - azt hiszem, a világ bármely üdülőhelyén megállná helyét az apartman, aminek élvezeti értékét két dolog emelte tovább: 
  Az egyik: a tenger közelsége. Dimitar elmondása (és a GPS) szerint kb 150 méterre van a strand. 
  A másik: a lépcsőházi előtérben házigazdánk a szomszéd ajtóra mutatott:
 - Család. Szintén Magyarországról. 
Basszus, eszerint közvetlen

Szomszédok a barátokkal!

De ez még titok, és még csak mi tudjuk. Először is leparkoltunk. Dimitar közvetlenül a kapun belülre mutatott: 
- Itt, itt jó lesz!
 - De a kapu - akadékoskodtam rutinos idelátogató létemre, mire megkaptam a megszokott választ:
 - No problem...
Később megtudtuk, hogy az épület mellett elhaladva a hátsó udvarba érve a garázsbejárókon túl egy másik kapu áll. Ehhez távirányító tartozik, melyet Dimitar megmutatott - egy lépcsőházi rejtekhelyen.
  Ideje volt hát felcipelni csomagjainkat, majd a terv szerint felkerekedtünk - inni egy hideg sört. Nagyot és hideget. 
   De előtte... Rendezzük az anyagiakat. Szomjasan azt sem jó, ezt azonnal megtanultuk.
 - Fizetni szeretnénk. Van itt bankautomata? - kérdeztem.
 - Van, van, no problem, megmutatom - felelte Dimitar, és mi elindultunk utána. Elhaladtunk a szép emlékű Hivatal előtt,  majd a piac mellett. 
 - Ott van automata - mutatott a buszpályaudvar mögött egy üzletsorra.
 "Ideiglenesen nem üzemel" - olvastam a hibaüzenetet. Nem baj, amott a szupermarket, ott is van. Ott ugyanezt írta ki, így aztán szorgos méhecskeként, aki virágról virágra szállva gyűjtögeti a nektárt, én bankomattól bankomatig repkedve nem gyűjtöttem semmit. 
   Aztán, átvágva egy kis téren, végre Mammon isten és az ő ördögi szerkezetei kegyesek voltak hozzánk, és némi zakatolás után a kezembe csúsztatta a várva várt bankókat. 
  Ezután visszatértünk a pár száz méterre lévő Stúdióba, és rendeztünk. Nem filmet, az anyagiakat. Miután ezzel végeztünk, én is úgy éreztem, nagyon kellene egy hideg és nagy sört inni. 
   Elindultunk hát a lépcsőházban a nehéz kijárati ajtó felé. Amint kinyitottam, egy csapat jött felénk.

 - Lebuktunk!

- mondta Teri.
 - Nem! - A csapat egy idegen család volt, akik vidáman masíroztak be a házba, hangos dákujemmel köszönve meg, hogy előre engedjük őket.
 - De mégis!!!
 - Hohóóó, Zomboriék!!! - hallottuk Zsuzsi kiáltását, és ekkor láttuk, hogy az idegen család nyomában barátaink érkeznek vissza szalmakalap-úszógumi-matrac strandi szettel szakszerűen felszerelve. A lányok, Abi és Hanna szaladtak hozzánk, és ugráltak, ölelgettek minket. 
 - Teri néni, Teri bácsi, ti itt??? (Utóbbi nevet a kislányok még '15-ben ragasztották rám - szerintem azóta is viccelnek vele).
 - Épp mondtuk Tamással, hogy egy magyar rendszámú autó, fel sem tűnt, hogy a tiétek - nevettek barátaink.
 - De... Meddig lesztek itt? Mikor mentek Albenára?
 - Hát, ha nem zavarunk... Akkor hétfőig itt leszünk, szóval... Szóval egész héten itt rontjuk a levegőt!!!

Öröm, bódottá...

De egy sör már nagyon hiányzik! - ennek az Én Kedvesem hangot is adott, és rövid lerakodás után indultunk is a "dolgunkra"- ám előtte felhurcoltuk holmijainkat a szobába, immáron tizenkét kézzel, Dimitar szolgálati szobáján keresztül.
 - Naaa, akkor szerintem menjünk a part felé - mondta Tamás, és így is tettünk. Halkan jegyzem meg, hogy egy félszigeten lévén nehéz is volna másfelé indulni, mint a tengerpart felé. Percek alatt leértünk a partra, ahol végre megpillantottam a Fekete-tengert. Most éppen szürkéskék volt, ám sok idő nem volt bámészkodni.
 - Ide menjünk be, a sarki helyünkre - javasolta Zsuzsi-  itt jó szokott lenni minden, bár a személyzet nem beszél angolul - bizonytalanodott el.
   Beléptünk hát a Biljana nevű helyre, ahol is a fiatal pincér hölgy láthatóan felismerte barátainkat, nekünk is biccentett, és felvette a rendelést. 
 - Sok sört szeretnénk, nagyot és hideget - rendeltünk, a kislányoknak természetesen az életkoruknak megfelelő üdítőitalokat kérve. 
   Sarki hely, sarki hely, ez persze korántsem jelentette azt, hogy a jegesmedve barlangjából hoznák a jéghideg italokat, ennek ellenére a pult mögül is sikerült üzemi hőfokon leledző frissítőket elővarázsolni. 

Eljött hát a perc, 

Hogy csaknem hét hónappal az újévi fúvós-koncert után ismét kürtök járjanak szájról szájra, ám a rézfúvósok helyett most üvegfúvók remekei, jéghideg, gyöngyöző falú remekművek emelkedtek ajkunkhoz, EGÉSZSÉGÜNKRE!
   Azt hiszem, most kezdtük felfogni, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, és most itt az idő, hogy átadjuk magunkat a nyár örömeinek. 
   Ha már nyári örömök...
 - Hm, ma ilyen korán zárnak az árusok? - morfondírozott Tamás a villámgyorsan pakoló árusokra nézve. 
    Gyanút foghattunk volna, amikor a személyzet is végigvonult a kerthelyiség mentén, és pik-pakk felszerelte a terasz fa oszlopaira a viharablakokat. Mi hümmögve néztük, nem tudván mire vélni. Aztán... Perceken belül feltámadt a szél, és megnyitották az égi csapokat: vad nyári zápor csapott le ránk, amit mi a megfelelő rezignáltsággal vettünk tudomásul: védett helyen vagyunk, kimenni most nem tudunk - kérjünk hát még egy kört. És kértünk is...  
 - Hihetetlen, annyira jó, hogy itt vagytok, ez a meglepetés...
   De, mit mondtatok, mikor is mentek vissza..? Hétfőn? Na mindegy, akkor most mi is elmondjuk... - kezdett bele Zsuzsi - Szóval, mi is kitaláltuk, hogy meglepünk titeket. Ezért... Lefoglaltunk Albena mellett két éjszakát, hogy meglepjünk titeket. Mi eszerint átmegyünk vasárnap, hétfőn pedig együtt lehetünk, és csak kedden indulunk haza...
 - De az, hogy ennyire egy rugóra jár az agyunk, az hihetetlen!

Így történt hát, hogy welcome-drink-kel köszöntöttek minket barátaink, és mi feldobtunk egy kérdést: 
- OK, ti már itt vagytok vagy két napja... Mit javasoltok, hová menjünk vacsorázni?
 -  Ó, lesz ötletünk, a túlsó oldalon! - hangzott a válasz, és hamarosan megtudtuk, mit jelent a félsziget túlsó oldalára elmenni. 
Amint az eső alábbhagyott, már vagy hat óra volt, ekkor léptünk ki a Biljana ajtaján. Kíváncsi tekintetem és nyughatatlan lelkem a tenger felé fordított. Ha már tengerparti nyaralás, és harmadik napja elindultunk, lássam is öreg barátomat.
   A tenger tipikusan a vihar utáni zord, ámde csodaszép arcát mutatta: az elvonuló felhők alatt éles szögben befurakodó napsugarak a megmaradt felhőfoszlányokat színezték meg. Színük, mint a vaj, nem mint tavaly - jutott eszembe. A parton a homokos föveny pillanatok alatt elitta a lezúduló esővizet, ám  mindenütt elöntötte az utat és a járdát, ahonnan nehezen folyt le a homokkal eltömődött víznyelőkben. Aztán amikor megtalálta az utat az első néhány vízcsepp, különösen, amikor valaki segített neki... A víz egyre gyorsabb iramban tűnt el, és percek múlva csak a nedves aszfalt árulkodott az égi áldásról.

Visszatérve a szállásunkra

volt egy kis idő jobban körülnézni apartmanunkban. 
Az első kedvező benyomás után a második pillantásra is tetszett a hely, ekkor még nem sejtvén, hogy az éjszaka - nos, az felettébb mozgalmas lesz, és nem feltétlenül jó értelemben...
   Most összekészülődtünk, és mielőtt elindultunk volna, a társaság felnőtt tagjai - elővigyázatosság okán! - némi gyógyszert vett be. Ez véd bajtól, kisebb fertőzésektől, de szemmel veréstől és a hülye emberektől is. 
   A rövid intermezzo után, melynek során megtekintettük egymás szobáját, elindultunk a félsziget túlsó részébe Tamás és Zsuzsi iránymutatásával. 
   A félsziget kicsi, így a "túlsó oldal" igazából egy pár saroknyi kényelmes sétát jelentett a forgatagon keresztül, nézegetve a kirakatokat és az árusok portékáit. 
   Egy takaros kis teret kereszteztünk, melynek szökőkútjának vízoszlopai között gyerekek és gyermeklelkű (vagy enyhén ittas) felnőttek szaladgáltak. 
   Pillanatok alatt odaértünk egy saroképülethez, amely aljában egy teraszos, utca felől nyitott étterem hívogatta a vendégeket. 

Chichovtsi először - de nem utoljára

 - Odébb van egy élőzenés hely, de mi lenne, ha ma itt ennénk? - kérdezték tőlünk.
 - Teljesen megfelel, most ti vagytok a házigazdák, ha ezt javasoljátok... - azzal le is telepedtünk az utcafronton egy szimpatikus asztalhoz. 
   Egy hölgy és egy idősebb férfi pincér szolgált ki minket, akik - a Biljana csak bolgárul és oroszul beszélő személyzete után üdítő színfoltként - beszéltek, és ami fontosabb, értették is az angol nyelvet. Így aztán az étel választáshoz tudtak tanácsot adni, a megrendelt ételeket pedig szépen sorra hozták ki asztalunkra. 

   Sokféle ételből rendeltünk, amit aztán kóstolgattunk, és megállapítottuk, hogy azok - jók.

Erre a legjobb bizonyíték a konyhára visszaküldött tányérok állapota...
   Kellemesen nyújtóztattuk ki tagjainkat, és beszéltük végig az utazási kalandjainkat, Tamás pedig osztotta meg velünk a helyi tapasztalataikat. 
   Időnként egy-egy komoly kérdés vetődött fel: Kérjünk-e ki még egy kört, és mivel igen, mit..?

Kérem a Tisztelt olvasót, segítsen dönteni: 

Véleménnyilvánító szavazás, a végrehajtásról videóban fogok tudósítani, ígérem. 

Akkor és ott ez történt:

Végül rendeztük a számlát. 
"Basszus, ehhez képes Albena egy nagggyon drága hely" - mormogtam, látván a baráti összeget a kitűnő vacsora és az áldomások, és természetesen a nap közben elvesztett folyadék visszapótlása okán.

Visszasétáltunk hát az apartmanházba.

Miután a kislányok kezdtek kifáradni, ideje volt. Azért jobban megnézve a képet, Apu nyakában csak erőre kap az ember lánya, miközben a nővérke a fényképezőgéppel ismerkedik...

A fárasztó nap végén jól esett ágyba dőlni, ezúttal minden, erkélyen való bandázást mellőzve, noha "jó ötletnek tűnik". 
De ma este ágy, és áldottam a sorsot, hogy erkélyünk egy iskolaudvarra és kézilabdapályára néz - éjszaka nyoma sem lesz zajnak. A kényelmes ágyban kinyújtóztam hát, lekapcsoltam a villanyt, és vártam, hogy elaludjak. Az én kedvesem már nem kellett, hogy várja az álmot.
   Talán ez volt a jel, talán nem - de ekkor hallottam meg a hangot. A támadás megkezdődött.
    Vérre menő harc kezdődött... :)

(Folytatjuk!)