2018.08.05.

   Oxigéndús levegő és madárdal - kellemes erre ébredni, különösen a tegnapi nap végén kicsit megfáradtan, a távolból - a folyosó végén balra, az étteremből - beszűrődő délszláv zenére elalvás után.  
   A levegő különösen üdítő volt, és amint írtam este, az erdei avar enyhén gyantás-fűszeres, kicsit csiperkegomba-illatú levegőjének érezhetően jót tett a tranzitforgalom elterelése a szemközti hegyoldalban futó, immáron elkészült autópályára. Dimitrovrád pedig egy csendes kisvárossá vedlett vissza - a Hotel Happy pedig nemhogy vesztett, hanem talán nyert a változással: akik eddig is itt szakították meg hosszú útjukat, azok ezután is letértek az autópályáról, hogy hozzánk hasonlóan itt töltődjenek fel. Tegnap este legalábbis telt ház volt.

Jó reggelt!

   Mindezen a reggeli kávé felett tűnődtünk, történt ugyanis, hogy a napot egy-egy csésze társaságában négyesben indítottuk a szálloda előtti kis teraszon, a fenyőfák árnyékában. 
   Négyünk közül ketten álmosan hunyorogtunk, a másik kettő bezzeg friss volt, és nyilván tele koffeinnel - na, ezen a felálláson változtattunk szépen. 
   Csomagolnunk nem kellett, hiszen külön hoztuk az egy napra szükséges holmikat, mosdófelszerelést és váltás ruhát, a többi csomagunk pedig szépen az autóban várta, hogy folytassuk utunkat, és kinek-kinek rendeltetése szerint megfelelő elektromos berendezésbe kerüljön.
   Ki mosógépbe, ki pedig hűtőszekrénybe...  

Napfényes reggeli

   A kiváló időben hívogatott minket a terasz, azonban kint telt ház volt. Leültünk hát bent, az étteremben, és szépen eszegettük (mondom, szépen...) reggelinket, mely okulva a korábbi évek meglepetéseiből, inkább konzervatívabb kontinentális fogásokból választottunk: omlett, tükörtojás, sajt, stb, amivel nehéz mellényúlni.
   A korábbi években ért minket meglepetés a megszokottnál zsírosabb pékáruval, vagy a kolbászok és szalonna mellett töpörtyűkrémnek nézett vaníliás édességgel...

Hotel Happy - kicsekkolás és pár kép.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

   Mire aztán befejeztük kényelmesen früstökünket, a helyiség lassan kiürült. De nem csak az étterem, hanem a parkoló is. 
   Úgy fest, mindenki siet, csak mi érünk rá..? 
Pedig vasárnap van, 24 óra múlva pedig egy új világ vár engem - új munkahely egy olyan városban, ahol korábban alig-alig jártam - ideje volt hát nekünk is a 

Távozás hímes mezején

elindulni.
   De még nem most.  
   Magyarok vagyunk,, tehát semminek nem futunk neki - egy jó kávé és cigaretta nélkül. 
  Kiélvezni a nyaralás utolsó perceit - és már most beszélgetni a jövő éviről. Szerintem jó dolog, és bár akkor még nem tudtuk, de alig két hét múlva ezt már intézményesen és komoly döntéseket meghozva fogjuk megtenni.
   De most itt ülünk a kellemes augusztusi forró reggelen. 
   Nézzük a tájat, miután kigyönyörködtem magam kissé viharvert, és komolyan rovarokkal felkent Fordomban.  Néhányadmagával árválkodik a nemhogy foghíjas, de szinte fogatlan parkolóban.
   Az a furcsa - vagy inkább természetes..? -, hogy az átmenő forgalom, a folyamatos kamion-áradat eltűntét követően csodálkozik rá az ember, hogy milyen szép helyen is van. Amikor a port, a zajt, a füstöt, és a folyamatosan a forgalmat figyelést követően meglátjuk Őt. 
  A természetet. Az illatokat. A fű és a lombok zöldjét. A hegyeket. Észrevesszük ennek a kisvárosnak a szépségét.  Meglátjuk, hogy ott, a szemközti csúcson egy réges-régi kilátó áll. Hogy régen szerzetesek és más szent emberek kerestek menedéket itt, a hegyek között - hogy voltak idők, errefelé száz-egynéhány évvel ezelőttig, amikor a "török" nem az átutazó vendégmunkásokat és a kamionsofőröket jelentette... 
Párszáz méterre felettünk van a Szent Dimitrij kolostor. Kicsit lejjebb a Szent Mina kolostor... De jó lenne felmenni meglátogatni. 

Megérne pár napot

   De most indulnunk kell.  
   9 óra 36 perc - és 29 °C van, amikor autónk lassan megmozdul, és elindulunk visszafelé, a bolgár határ felé. 
 - De jó lenne, ha most - kezdjük el és hagyjuk félbe a mondatot, hiszen mindketten tudjuk, merre lenne jó most továbbhaladni. De kb. másfél kilométer után elérjük az utolsó szerb autópálya-csomópontot, ahol mindössze 500 a határtól a Nis irányt választva visszafordulunk északnyugati irányba. 
 - Azt nézd meg - mutat Teri az autópályán a szerb-bolgár határra várakozó kb. kettő kilométer hosszú sorra.
 - Megérte szegényeknek gyorsan reggelizni. - Hiába, autópályák épülnek, de van, ami sosem változik... - Gyerekek, kössétek fel a nacit...

Út hazafelé

   Innentől kezdve a saját biztonságos hazautunkkal voltunk elfoglalva. 

   Elindultunk a Nis felé jelzett úton, mely kilométerben mérve jóval hosszabbnak ígérkezik az előző napi etapnál. Könnyít viszont a helyzeten az, hogy az út nagy részét autópályán tervezzük megtenni. Azzal együtt is, hogy a Horgos-Röszke határátkelést ismételten alternatív úton, némi kitérővel terveztük megtenni.
   Suhantunk hát az újonnan épült Kalotina-Nis autópályaszakaszon, mely annyira újonnan épült, hogy ekkor még jelentős szakaszokon hiányzott is. 
   Pillanatok alatt elérkeztünk az imént még a távolból csodált, viadukttal összekötött két alagúthoz, melyeken keresztül 1080 illetve 350 méter hosszan autóztunk a hegyek gyomrában. 

Jó dolog az utazásban

   az, hogy amikor az ember fáradt, tud hülyeségeken gondolkodni, ha másért nem, akkor azért, hogy a társaságában lévők is lefáradjanak. 
   Nem tudom, tartott-e 20 kilométert ez a rövid autópálya szakasz, de az biztos, hogy mindjárt az elején megálltunk egy fizetőkapunál - sok választási lehetőségünk mondjuk, nem volt... - és fizettünk 190 szerb dínárt, biztos ami biztos. Aztán röviddel ezután egy eltereléses útjavítás, majd Pirotnál - megjegyeztem, hogy itt készül a Pirotka Szörp (tudjuk, fáradt voltam!) - lehajtottunk az épülőfélben lévő autópályáról, hogy némi egyenes szakaszt követően behajtsunk a Nisava folyó völgyébe.
   Amióta autóval járunk Bulgáriába, nekem mindig is ez a szakasz volt a legkedvesebb. Akkor is, ha az út nem igazán autósbarát: keskeny kanyargós szakaszok, nagy átmenő forgalom, a teherautók és a külföldi nézelődők, valamint a helyi kaszkadőrök (tudjuk, azok a vakmerő emberek, akik olyan állapotú rettenetekkel vágnak neki az útnak, amiket bontóba is csak némi műszaki felújítás után vennének be) miatt melehetős sok türelmet igényel, szóval a száguldás szerelmesei válasszanak inkább más útvonalat. 
   A látvány azonban kárpótol minket az olykor lassú - 70-80 km/óra, azért az kibírható - haladás miatt. Legalább van módunk gyönyörködni a tájban, a mészkősziklákban, az egymást olykor pár méterre követő rövid alagutakban, melyek hossza a 25 és 250 méter között változik. Olykor pedig alagút híján a mészkőfalba vésett bevágásban halad az út, illetve az úton haladó autók.
   Lent pedig, a völgy mélyén a Nisava folyó kanyarok, a szemközti sziklafalban, a miénkhez hasonló párhuzamos bevágásokban és alagutakban egy egyvágányos vasúti pálya fut. Szép, lélekemelő látvány, amelyen az átmenő forgalom rövidesen nullára redukálódik - ezzel még nagyobb késztetést adva arra, hogy letérjünk az autópályáról, és valahol Bela Palanka körül félreálljunk egy megállóhelyen, csak hogy élvezzük - és persze fényképezzük a látványt. Amit eddig csak a gépkocsi menetkameráján rögzített képeken láthatunk viszont. 

Vissza a sztrádára

Proszeknél, és máris Nis, majd Belgrád felé autózunk, egy ebben az irányban meglehetősen gyér forgalomban. 
   Az autópályán egy mentő haladt előttünk - aztán mögöttünk - sűrű füstöt okádva
 - Azt tudtuk, hogy errefelé még a mentő is Smoke-and-charme - os..? - utaltam az itthon a bontószökevényeik ócskaságát menőségnek álcázó hülyegyerekek klubjára - és itt kérek elnézést a szerb egészségügyben dolgozóktól...

   Egy baleseti torlódás jelent némi eseményt a meglehetősen unalmas utunkon, aztán amikor odaérünk a Tetthelyhez, bosszankodva látjuk, hogy a középső sávban egy rendőrautó tartja fel a forgalmat - a Szerv akár be is ülhetne, és elhúzhatna, ehelyett inkább irányítgatja a feltorlódott autókat, bár ha elmenne, már nem is lenne miért irányítani...  Az biztos, hogy a sok düddő kamionos egymás farába tapadva a bogati úristenért sem engedné ki a kisorolni vágyó autóst (engem), ezért a türelmem elfogyván balról a belső sávban kerültem ki az oktalanul ott álló rendőrautót. Semmilyen akadály nem volt, ezért sem értettem a Majdnem Biztos Urakat...
   Röviddel ezután már Belgrád bevezető szakaszán haladtunk, majd a gyorsforgalmi útként működő pályán Belgrádon haladtunk keresztül. A belvárost természetesen elkerültük, néhány magas szocreál lakótömb, és az impozáns Zepter-ház magasban híddal össszekötött iker épülete szegélyezte utunkat. 
   Ez a magas torony régóta itt áll, de vajon hol láttam még ezt az ötletet megvalósulni..? 

Irány hazafelé

  Zágrábot elhagyva az E-70 jelzéssel az út Zágrábba vezet, mi pedig köbettük az A1- / E-75 jelzést - immáron Budapest felé.    
  Budapest - először látjuk kitáblázva, és ez is jelzi, hogy egyre közelebb kerülünk az otthonunkhoz. Mégis, a hosszú, ám mégis gyors utunkat Budapest felé meg kell, hogy törjük, nem akarván résztvenni a röszkei tolongásban. 
   Az ideúton már bevált Bácskatopolya - Bácsalmás útvonalat választottuk, Újvidék után Topolyánál ennek rendje-módja szerint le is hajtva az autópályáról. 
   Innentől kezdve egy változó minőségű sokadrangú úton haladtunk célunk, a kishatárátkelőként működő Bajmok-Bácsalmás határátkelő felé.
   Az út helyenként igazán jó minőségű volt, másutt valóban változó: a rossz és a borzalmas minőség között mozgott. Színmagyar települések, szántóföldek, és végtelennek tűnő szeméthegyek mellett haladtunk el, és az ember valóban megérti, mit jelent a határ kifejezés, amikor ezeken az apró falvakon áthaladó keskeny falusi utakon utazik. Amikor már azt hiszed, hogy leestél a térképről, és Narniában, a Dagobán, vagy éppen Pajkaszegen  jársz - akkor lép eléd Stoki helyi megfelelője személyesen. 
   Leint, és szimpatikusan mosolyogva szerbül beszél hozzád - majd amikor megérti, hogy csak angolul értünk, annyit mond: 
 - Dokument!
 Dokumentjeinket kézbe véve hátraballagott limuzin Fókám hátuljához, és kérte, nyissuk ki.
 Nos, egy négyajtós Focus csomagterébe túl sok határsértő nem fér be, mást nemigen keresett, mert a csomagjainkba belekotorni nem akart.
 - Nem ezeket a droidokat keresik. Továbbmehetnek - Gondoltam, de szigorúan csak gondoltam.
 - Továbbmehetnek - mondta a rendőr. Basszus, lehet, hogy működik..?
 Azért délszláv rendőrökkel az ember csak itthon a fotelből vicceskedik. Elég volt a tegnap esti vendégeskedés...

Határátlépés

  14:25-kor, jó időt futva értünk a bácsalmási ideiglenes átkelő, leginkább világháborús harckocsiutat idéző szervizútjára.
  Itt kiderült, hogy annyira jó átkelőhelyet választottunk a hazatéréshez, hogy másnak is megtetszett... Günther, Klaus-Maria és Jürgen - mind-mind erre jöttek, legalábbis az osztrák és német rendszámtáblákból ezt gondoltam. 
  Aztán a várakozók szavait hallva a labancok helyett agák és bégek leszármazottjait véltem felismerni - és náhány portyázó kurucét. 

Jó dolog a várakozásban

 az, hogy az ember tud nézelődni. Meg tud csodálni különböző dolgokat, és el tud gondolkodni az Élet Nagy Kérdésein. 
   Azon például, hogy az rendben van (rendben van???), hogy még útközben, egy MOL kútnál tett kávészünetkor  láttuk, hogy a parkolóban gyűjtőláda van kitéve a hálapénz (törökül ugyebár baksis) gyűjtésére. De azt magyarázza meg nekem valaki, hogy miért nem lopták még le a ládát?
   Node az, hogy a határátkelő előtt munkavédelmi tábla jelzi, hogy milyen egyéni védőfelszereléseket kell viselni... Hát itt ilyen veszélyes az átkelés..? 
   Végül aztán mi kerültünk sorra a szerb kiléptető oldalon álló ideiglenes konténerépületnél.
   Mit is mondjak..? Már kifelé is furcsa élményekkel gazdagodunk. De most láttuk igazán, hogy Einstein speciális relativitáselmélete igaz, és a sebesség és az idő sebessége között az összefüggés jól látható.
   Mi például igen lassan araszoltunk, és észleltük, hogy az idő igen lassan halad errefelé. Egy padra le is kellett ülniük a Határ Cerberusainak ott a lassan, már új korában is rozsdásodó vas-és bádogtető alatt. Csak a kabócák pirregtek gyorsan, az útlevelek lapjai lassan surrogtak, mint kondorkeselyű szárnyai álmos tollászkodáskor. 
   Nálunk nem útlevelek, hanem plasztik igazolványok voltak, azok... Nem, nem kabóca. Kondorszárnytoll... 38 fok volt ekkor.

Bebocsáttattunk kis hazánkba

  Egy órán át hallgattuk a kis ízeltlábúakat és nézegettük a kínjukban unalmukban labdával játszó gyerekeket, és a 65. percben jutottunk túl a fenti szigorú ellenőrzésen. Egy rövid visszatérő út a murvás ideiglenesről a magyar oldalon már (jóval) korábban elkészült határátkelőhöz - és a viszonylag rövid sort kilenc perc alatt abszolválva - Magyarországon voltunk. 
   Innen már gyerekjáték-  mondtam én. 
   Az is volt. Bajára 17 órakor érkeztünk, pár perccel később begördültünk az ottani MOL benzinkútra frissíteni. Némi gázolaj, üdítő és kávé - mindenkinek az erre a tervező mérnök és a teremtő isten által kifejlesztett megfelelő beöntőnyíláson keresztül.
   Még mindig 32 fokot mutatott a műszer, amikor elindultunk a Duna híd, majd az M6-os autópálya felé. 

A célegyenes

  számunkra Dunaföldvárnál jött el, ahol is lehajtottunk a pályáról, és Székesfehérvárnak fordítottuk a Focus tömpe orrát. Kellemesen telt az út, jó ívű kanyarokban tempósan autóztunk, de hogy itt is történjék valami, itt döntött úgy az időjárás, hogy nehezíti a pályát. 
 Eleredt az eső.
 Először csak úgy esegetett, aztán mire elértük Fehérvárt, gyakorlatilag ömlött. Mivel kedvem nem volt a vasárnap különösen nem vicces 81-es, majd Kisbértől 13-as főutak osztrák-magyar Balaton-Győr társastánc-versenybe beszállni, Zámoly felé fordultunk, és Környén keresztül egy igazán jó minőségű és kellemes vonalvezetésű úton jöttünk.

   És végül a befutó

   Igen, végül elállt az eső is, mi pedig befutottunk. 
   Az Őrszolgálat hiánytalanul várt minket, és pillanatokkal később, hogy begördültünk autónkkal az udvarba - máris ciccentettünk valamit. Valamit, hiszen látjuk, komoly út, 809 kilométer volt a hátunk mögött. Ennek nagyrészét pedig csak gázolaj és kávé égetésével teljesítettük.  
    809 kilométerrel, és méginkább 15 nappal a hátunk mögött volt miről mesélni. 
  Én is ezt tettem, hosszú időn keresztül, nagyobb, a szokásosnál sokkal nagyobb szünetekkel.
  De most más a helyzet. 

  A show folytatódik - epilógus

   Néhány nap eltelt hazaérkezésünk óta. 
   Új izgalmak, új kihívások - és egy táguló világ, mely néha kisebb, mint gondolnánk...
Ám alig hazaértünk, máris szervezkedtünk - hiszen a 2019-es nyár már nem volt kérdés. 
   Dimitar barátunk és házigazdánk jóvoltából mindent megbeszéltünk. 
   - Jövünk, az biztos . állapodtunk meg az utolsó esténken.

Két hét sem tel el, és afterparty-t tartottunk.

   Grill, shopska saláta, banica, bolgár étkek és italok, meg persze a sok anekdota - és a Tervek.
   - Mi mondtuk neki, hogy foglalja nekünk le - mondta Tamás. - És csak mondom, hogy van az emeleten egymás mellett egy nagy, négyszemélyes, és egy kisebb, kétágyas apartman is - tette hozzá.
   - Akkor pedig lehet, hogy kibéreljük azt a kettőt - állapodtunk meg. Közös óriási erkéllyel... 
   - Akkor - ha úgy jó nektek - 2019-ben legyen Pomorie, teljes hosszban - állapodtunk meg Terivel. 
   - És mi lesz Albenával?  - kérdezte Zsuzsi.
   - Megoldjuk. Elmegyünk egy-két napra látogatni. - döntöttük el - hiszen Albena kihagyhatatlan volt és még ma is az.  
   - Ez komoly? Két hét együtt? Az jól hangzik!
   - OK, akkor írunk neki holnap...
Ekkor kezünkben a titokban hazahozott 0,33-as Shumensko "patronnal" Zsuzsi megszólalt: 
 - Igyunk, mert megmelegszik a patron,
  mint lenn a parton!"
Bájos versike, ám megnyugtatok mindenkit: Sosem melegedett meg a parton a parton. Nem hagyunk rá időt.
   És hogy 2019-ben történt-e ilyen? 
   Nos, rövidesen megtudja, akit érdekel... ;)

(Vége az évadnak)