2019.07.20-21-22

   Az első közös reggel...

...amit aztán a következők követtek szépen sorban. De hogy is álljunk neki..?
Korábbi bejegyzéseimben hosszú reggeli ébredési ceremóniákról számolhattam be, napfénnyel, kávéillattal. 
Ezúttal mozgalmasabb arcát mutatta a reggel - hiszen egyrészt családjaink részére reggelit kell biztosítanunk, nekünk, Vadászó Férfiaknak - másrészt pedig előtte helyet kell foglalnunk a strandon, amennyiben strandidő van.    Márpedig ma strandidő van, és ezt a tágas erkélyre célzottan a napfényre kitámolyogva egy böszme nagy bagolyként hunyorogva állapítottam meg. 
  Ott a képen Az Erkély. Ott fenn, a fák lombja fölött, ahová árnyékot legfeljebb az arra suhanó fecskék vetnek, más nem...
 

 Az erkélyen semmiféle árnyékolás nem lévén a felkelő nap éles sugarakkal köszön szemközt, én pedig azonnal tudtam, hogy fényszűrős üveget kell a szemem elé tartani. Márpedig a borostyánszín kellemesen fényszűrő hatású, így a sürgős (pedig mióta szövegelek róla...) egészségvédelmi intézkedésünk két protekciót jelentett egyben, magyarosan "two-in-one" megoldást kínált. 
   Történt pedig, hogy az erkélyen Tamás barátommal futottunk össze, noha percekkel később a lépcsőházban terveztünk találkozni. 
 - Zsuzsi fent van? - kérdeztem.
 - Persze - válaszolt ő, és drága barátnénk - Tamásnak felesége - már kint is volt az erkélyen, a hunyorgó fülesbagoly-szakkör létszámát gyarapítva.
 - Gyere, Anyukám, hiszen ideje szezonnyitó vezényletet mondani!
És ekkor, mint azt kiváló Druszámtól tanultam:


 - FOGMOSÁS!
És fogat mostunk, irtottuk a vírust, ami majd csak fél év múlva fog megjelenni, de mi már előre irtottuk -  a Slanchev Bryag aranyló-borostyán színe és a kellemes, napsütötte szőlőhegyet idéző és az irreálisan kicsi  árcédulát tagadó ízét élvezve indult a Nap ott, a pomoriei erkélyen a másodpercenként melegedő reggeli napfényben. 

Apropó, reggeli...

   Ideje volt elindulni Tamással gyűjtögető-foglalgató körutunkra. 
   Reggel első utunk a száz méterre fekvő tenderpartra vezetett, mint minden itteni napunkon. A tavalyi felhők idén nem zavarták a napsütést, az én szárazföldi lelkemet pedig kevés dolog melengeti meg annyira, mint a reggeli napfény a tengerparton. Amikor a napsugár megcsillan a sima víztükrön, én pedig legszívesebben berontanék a vízbe a korán kelő első fürdőzők közé. A mai napig nem tudom, miért nem tettem meg, ehelyett annak rendje-módja szerint elfoglaltunk egy napernyőt, önkiszolgáltuk magunkat a nem messze stócban álló nyugággyal, egy-egy törölközővel akkurátusan letakartuk őket, ezzel a foglalást korrektül meg is valósítottuk. 
 - Majd kiderül, vajon idén is betartják-e a foglalást a népek... - egyeztünk meg aggódást mellőzve, s közben láttuk, hogy a strandszemélyzettől távol állt a pánik azon, hogy mi nekiálltunk hurcibálni a strandbútort.
 - Njema problema, ezeket se nekünk kell a helyükre tenni - olvastuk ki a nem túl izgatott tekintetekből.

Én még lőttem volna pár képet,

de a kötelesség hívott, szóval a Call Of Duty ott is velem volt. És amint fentebb írtam, apropó, REGGELI. Miután a helyiek elkezdték kémlelni az eget az ilyen korai időpontban nem gyakori zivatarfelhők után kutatva, miközben - a gyomrunk korgott. 
   Ekkor vettük utunkat a reggeli-lelőhelyek felé. Tudtunk válogatni, a parti büfé-pékség helyben sütött termékei és az ellentétes irányban lévő Megamarket és a piac aranyháromszögén kívül is több reggeliző gyorsbüfé is várt minket - mi pedig hol itt, hol ott vásároltuk meg a reggeli betevőt. Felvágottak, sajtok, péksütemények... A cirill betűs helyi márkanevek ugyan nem sokat mondtak nekünk, de vettünk azokból is, meg az itthon is ismert márkákból is. Csak nem nyúlunk mellé nagyon.
   Nahát, mit is vettem hirtelen? Csúnya de finom... 

Napsütés, kék ég

A teraszon ülünk együtt, reggelizünk, a kirakott étkeket együtt esszük-isszuk, talán csak a bozámat láttam jónak letenni magam mellé. Nem mintha sajnálnám a többiektől, ellenkezőleg. Nem akarom a többiek étvágyát elrontani, ugyebár.
Hunyorogva nézünk egymásra, de sokat nem látunk egymásból, és nem épp azért, mert novemberi köd lenne. A reggeli verőfényt semmi sem tompítja, az éles szögben sütő napsugarak egyre melegebben sugároztak, mi pedig éreztük, hogy ideje... Befejezni reggelinket, és elindulni a strandra.
 - Jövőre beszélnünk kell Dimitarral, hogy valami napernyőt vagy hasonlót... Tegyen már ki ide, mert megsülünk - mondta Tamás.
 - Hja, a joghurtomat le kell tennem az asztal alá árnyékba, mert megromlik itt a napon.
 - Az italaink is elpárolognak... - néztünk üres fogmosó poharainkra, amik - lássuk be, nem a napfény hatására gurguláztak az asztalon, hanem mert súlyukat vesztve a lágy szélnek nem tudtak ellenállni.
   Erre két megoldás van: az egyik, hogy elrakjuk őket. A másik, hogy újratöltjük őket, majd utána rakjuk el. Persze valamit lehet, hogy kifelejtettem a listáról...
   De akár így, akár úgy volt - végül felkerekedtünk. 

Levonulás kötelékben

   A strand felé vezető úton alig száz méter volt az út, ám szinte biztos, hogy útba ejtjük a pékként kenyerét kereső (basszus, egy pék nem keresi a kenyerét, hanem süti) olasz focista barátunknál, aki patronálta lejövetelünket - a patront adta, amik a hűtőben álltak sorban, teccikérteni..?

Édes nyaralás

Ezután valóban nem csináltunk semmit.

Éltünk. A hosszú évközi létezés után. 

Először is a helyünk. Igen, a helyünk megvolt, minden reggel, eddig legalábbis kivétel nélkül tiszteletben tartotta mindenki a kora reggel foglalásul letett törölközőt, kendőt, nyunyókát. 
Leülünk, lepakolunk, és először is sietve megisszuk a reggeli partonunkat. Helyi specialitás, itt 'nullahármas', Albenán fél literes. Az itteni előnye nem csak az egy levás ár az ottani kettő ötvenhez(!) képest - bizony, Albena Pomoriéből nézve már nem is tűnik olcsónak - hanem hogy az ember gyorsan, még hidegen megissza, és mehet a hűs habok közé fürödni.  
   A fürdés - ami a lányokkal-felnőttekkel csapatosan labdával, vagy épp gumimatraccal a hullámok hátán kitűnő móka, hogy aztán a levezetés egy könnyed úszás legyen a part mentén, a hullámtörő gátakig, vagy akár azokon kívül. Minden csak a széljárás kérdése. A víz kellemesen meleg, reggel persze még kicsit hűs, ám a fölöttünk egyre magasabbról sütő nap percről percre melegíti fel a sekély vizet. 
   Hogy aztán a partra kiérve mi vár a korábban partraszállt lányok jóvoltából..?  

Az Ifjúság Söre

  Ilyen is van, ez a titkom, bevallom...
  Aztán ha más akad a kézbe, akkor mást kóstolunk. Kicsi sörök, egészen megszoktuk a kis üveges partonokat. Mint fentebb említettem, nem melengetjük - jéghidegen pár hosszú korty. És ha nem elég, akkor kérünk még egyet. De nem szoktunk kérni, az ember - mégha hihetetlen is - nem sörözni jár a tengerpartra. Hanem fürödni, és két fürdés közt - gyönyörködni a tenger látványában. Tenni hosszabb-rövidebb sétát a pomoriei part látnivalóit és takargatni valóit felderíteni. A csillogó modernség, a régimódi elegancia és a nettó elhanyagoltság egymás mellett.

És akkor jött a fekete autó

  A parton sok fekete autó jelenik meg, némelyek furán viselkednek, esetleg érdekesen parkolnak. Hogy a fekete autók furcsasága miért marad meg errefelé szinte törvényszerűen..?
  Tudjuk, hogy Bulgáriában az idő valamiképp más sebességgel folyik, mint nálunk. Azt is tudjuk, hogy itt is volt idő, amikor Jött AZ a fekete autó...
  De itt a tengerparton sétálva a szálloda előtt a parkolóban álló fekete Volga kicsit meglepő látvány. 

Talán így történt, talán nem... De szerintem a két ember azóta is ott ül bent, iszogatnak, és hol rágyújtanak italuk felett egy cigire, hol pedig töltenek egy pohárral, csak addig, amíg el nem szívják a cigarettát... Amikor a szállodát átépítették, mindenki azt hitte, az építőbrigád tagjai, így akkor is maradhattak.
  Én pedig gondoltam, bemegyek szólni nekik, hogy ha eddig nem, akkor már nem kell sietniük..

Az Édes Élet kellékei

szabadon választva...
A strandon az ember a semmittevésben is megéhezik-megszomjazik, s nekünk a fantáziánkra van bízva, hogy a Persia Fast food-tól, vagy a Focista barátunk büféjéből szerezzük be a betevőnket, esetleg máshová térjünk be harapni valamit, vagy épp inni egy italt.  Egy biztos: sehol nem jártunk rosszul, bármerre fordultunk is meg Pomorién...

A fantázia után a Fantázia

 Legalábbis az első napunkon. 
 Mindenek előtt a Megamarket előtt felállított légfocin szoros eredményt elérve játszottunk a mindennapi betevő falatok megvásárlása után. 
Mindenek mellett az esti programunk a kellemes egyhangúságban telt: összekészülés után tisztán-illatosan nyakunkba vettük Pomorie kora esti utcáit. 
   Tavalyi kergeségük után ismét bepróbálkoztunk a Fantázia nevű parti étteremmel, amivel kapcsolatban érzéseink továbbra is meglehetősen ambivalensek:
   Egyfelől remek helyen van: a kilátás a teraszról több, mint pazar. Az étlapjuk változatos, a képek alapján nem hogy könnyű, egyenesen nehéz a választás, és ebben még a jobb oldal, azaz az árlista sem segít orientálódni: az árak több, mint barátiak. A személyzet pedig nagyrészt pozitívan változott, mosolygósak, kedvesek, talán az egyik hölgy, aki szálkás alakjával döbbenetes fizikai erőt mutatva, látható hozzáértéssel szervírozott, az arcán egy baltás gyilkos arckifejezése rontott az összképen. Hogy kedves volt-e amúgy..? Nem mertük kipróbálni, én legalábbis nem mertem megszólítani... A staff egy kivétellel továbbra sem értett angolul - bolgárul már igen... További negatívumként említeném meg, hogy a fentebb méltatott szakemberek a fentebb dicsért étlapról megrendelt finomságok egy részét minden alkalommal elfelejtették, vagy a felszolgáláskor közölték, hogy elfogyott, de no problem, ha rendelünk mást, azt is szívesen elkészítik.

Amikor ellenben a korábban bevált Chichovtsi étterembe tértünk be, kevesebb nehézség és több tanakodás a választék okán - ez jutott osztályrészünkül...
Aztán végül mindig tudtunk választani, ezúttal azonban az asztalon ott kellet hogy illatozzon egy zöldséges sach a kerámiatálon a sűrű, fűszeres szaftban a vegyes zöldségdarabok közül kikandikáló pikáns fűszeres sertés- és csirkehús-darabokkal... Mellette kisebb tálban pirított máj, amott grillezett húsok a hozzájuk illő salátákkal.
   Szem-szájnak ingere, és szó szerint. 
   Mindkét hely egy dologban biztosan közös: a kitűnő étkek mellé friss csapolt sört kínál, természetesen a legjobb, Shumensko fajtából.

Pomorie este

  A Fantáziában elköltött vacsoránk után, máskor, az óvárosban álló éttermek felé menetben kacskaringós sétát teszünk a zegzugos utcákban, vagy épp a tengerparti sétányon, gyönyörködve az itt látható rég vagy épp modern szépségekben. A jachtkikötő. A halászkikötő. A szűk utcák régi házai, egy mára letűnt polgári világ emlékeiként. Pár méterre a szocializmus erejét hirdető bumfordi, túlméretezett, funkcióiban rendesen hasznavehetetlen kikötőépület.
A megmagyarázhatatlan erkély, amely az úri közönség alatt akár le is szakadhatott (nem tette...), de akár egy túltöltött elvtárs a korláton áthajolva ki is zuhanhatott volna (nem tette...) a benyakalt vodka és masztika hegyek (tette, bizony...) hatására...
  Mind szép, így, együtt. Enélkül az egyveleg nélkül a part nem lenne az, ami. Amiért elindultunk hosszú utunkra. Ez adja a Balkán és a bolgár tengerpart egyediségét, amit másutt már eltüntettek buldózerrel, hogy szép nagy, tornyos - medencés sokcsillagos all-inclusive szállodák foglalják el a tengerpart legszebb pontjait. És ott az ember egy lesz a vendég-tömegből, akinek gépiesen teszik elé az ételt-italt, gyorsan, jöjjön a következő, ő is kifizette.
  Itt még mi vagyunk a Kedves Vendég, aki szíves vendéglátást kap a csak bolgárul, vagy épp románul vagy szlovákul beszélő személyzettől is. Itt még névről ismerjük derék vendéglátóinkat, és ők is emlékeznek ránk akár évekkel később is. 

A tenger...

Igen, ebben is van valami megragadó. Aki ismer, vagy épp csak beleolvasott soraimba, tudja - a Fekete-tenger természete különösen közel áll hozzám. Reggel felébred, elkezd lassan hullámozni, és rajta múlik (igen, tudom, a fény- és időjárási viszonyok befolyásolják), hogy aznap milyen színt ölt magára. Hol kék, hol zöld... Méskor acélszürke. Egyszer hívogat, máskor riaszt, attól függ, épp milyen kedve van. 
De este... Este fekete. Este megnyugszik. A hullámok elsimulnak, a víz felől a tenger illata és lágy, hűs szellő fúj. 
Már nem morajlik, legfeljebb halk csobbanás jelzi a voltaképp óriási vízfelület jelenlétét. 

Ideje hazaindulni.

Ballagunk hát, keresztül a fő utca forgatagán, be-benézve egy-egy üzletbe. Közben kellemesen jóllakottan beszélgetünk, és tervezgetünk.
Tervezzük például a felfújt óriás gömbben sétálni a medence vizén...
 - Attila, azt mondtad, a Gömbbe beszálltok Hannával...
 - Ja, igen, csak most a térdem... - mutattam érzékeny testrészemre (mondom, a térdemre...), idén sajnos ki kell hagyni...
   Szép lassan megfáradva, de megtörve nem visszaértünk a Solna utcába, és máris a házunk kapujában állunk. 
   Az este hátralévő részével kapcsolatban sok kétség nincs.

Erkély-jelenet

ahogy azt megszoktuk és szeretjük.
Kint ülünk a szabad ég alatt, élvezzük a még mindig kellemesen meleg estét, az illatokat és egymás társaságát.
Halkan beszélgetünk, a kislányok hadd pihenjenek, s mielőtt mi is visszavonulnánk, hát koccintunk egyet, beszélgetünk vagy épp hallgatunk, néha a fecskék csivitelését, néha csak a leszálló chartergépek hangját...
Egészségünkre.

Holnap reggel folytatjuk...