2019.07.28 - 29

   Reggel. Napfényes, ahogy szokott errefelé, a felkelő nap fénye csak úgy égeti a tarkónkat - szemből, a szemhéjunkon, a retinánkon keresztül. Hm, lehet, a szemünk és a tarkónk között valaminek még kellene lennie..? 
   Kellemes tunyasággal ébredezik az ember ilyenkor, felnéz az égre, és tudja, hogy két kellemesen semmittevő nap vár rá.

    Ám a nap indítása előtt először is foglaljunk helyet. 
Szó szerint. Lenn, a parton hídfőállást. 
   Tamással már nem is kellett órát egyeztetni, immáron bevált gyakorlat, hogy 8.00-kor nyitjuk szobáink ajtaját, és találkozunk a lépcsőházban. Mintha összebeszéltünk volna... Az igazság az, hogy összebeszéltünk, még az előző évben, aztán a bevált gyakorlaton nem változtattunk. 
   Elindulunk hát a szomszédos strandra lefoglalni a szokásos helyeinket. Törölközőinket a Wertheim cég gyárthatta, minden esetre az itt üdülő közönség - javarészt bolgár, kevesebb más kelet-európai, elenyésző számú magyar vendégek tiszteletben tartják a partra, illetve a parti napágyakra lerakott törölközők bűvös erejét, és nem dobják félre a helyfoglalást jelző textileket - talán mert udvariasak, vagy mert nem tudni, mely törölközőhöz hányas méretű nyak vagy hány év fegyveres szolgálat tartozik. Végül az eredmény az, hogy a szinte néptelen tengerparton nyolc órakor törölköző-erdő sütkérezik a reggeli napfényben.
   Mivel azok kis gazdái visszamennek reggelizni, ideje volt nekünk is visszafordulni hát. Magunk mögött pedig egy törölköző-lerakatot hagyunk, ahol gazdátlan textilek várják, hogy újra benépesítsük a partot. 

De először valóban visszafordulok. Minden reggel.

   Aki látta már a tengert reggeli napfényben, az érti, hogy miért...  
Ilyenkor az Omega Hajnali óceán című dala jut eszembe...

Hogy indul egy tökéletes nap?

Kávé és fogmosás

az erkélyen, ahogyan az a lassan induló nap egyre gyorsuló tempóját igyekeztük felvenni. 
Aki olvasott már a történetekből, nyilván tudják, hogy a fogmosás nem holmi "fogorvosok 95 százaléka ajánlja" csodaszer. Nem, ezt az itteni csodaszert a Pomorién nyaraló fogorvosok száz százaléka ajánlja... Szóval kb két cent Slanchev brjag beindítja a gasztrális vérkeringést, így jobban fog esni a reggeli. Biztosan...
  És segít a napi Haditervet kigondolni.

 - Jövőre... Jövőre beszélünk Dimitarral, hogy valami napernyőt teremtsen nekünk ide... Vagy hozunk - tervezte Tamás barátom a 2020-as évet. - Majd meglátjuk...
   De jó vendégként ezúttal jó vendégként a virágokat is megkínálta reggeli innivalóval, ha már perzsel a nap...

- Locsolás..!
   

Ma pedig a reggeli a parton vár ránk - úgy döntöttünk, hogy ezúttal (is) lemegyünk együtt a partra, és ott fogyasztunk valamit.

   A tengerparti pékség reggeli fogalom: délután a pékáru elfogytával a legények leköltöznek a bárba, feltekerik a hangerőt, így avanzsál a parti pékség pékség partivá - de most még reggel van, olasz focista barátunk buzgón eteti a dagasztógépet tésztával, a helyben készült illatos péksüteményeket pedig vilám gyorsan pakolja ki a kínáló vitrinbe. Sós sajtokkal töltött börekek, banicák, a lángosra hasonlító kaskabanka, nem beszélve az édes pékárukról - ezek vártak minket, no meg az elfogyasztásuk után négyesével önként jelentkező 0,33-a Shumensko "patronok". Az van, hogy a bozát ma sem engedték meg...

Megreggeliztünk hát

- és levonultunk a partra. Strandolás, fürdés. Szinte felhőtlen nyaralós nap. 
De csak szinte. A Szél, amit fentebb jelezve megéreztünk - a hazautazás szele.
A strandolás mellett már a hazautazásra, illetve a hazahozandó tárgyak beszerzésére is gondolnunk kell. Ezt már a fogmosáskor megbeszéltük, s hogy Abi és Hanna tengerparti kikapcsolódása szüleivel együtt felhőtlen lehessen, Terivel ketten indultunk neki a Szupermarket felé, hogy a tervezett 2-3 tálca Shumensko sört megvásároljuk, melyet aztán Tamás barátunk autójával hazahoz. Bizony, mi szárnyainkkal e téren némi fogyatékként nem tudtuk megoldani az üdítő nedű hazaszállítását. Bár egy pillanatra eszembe jutott, hogy a tálca sörre szíjjal fület rögtönözve kézitáskaként vigyük fel a fedélzetre - aztán elhessegettem a gondolatot, nem akarván a Wizz utaskísérőivel alkudozni holmi túlsúlyra és ÁSZF-re hivatkozva...
   De alkudozni éhes hassal nem lehet, ezért a szupermarkettal szembeni bisztróba tértünk be egy könnyed leves-ebédre a hűs kerthelyiségbe. 
   Letelepedtünk hát a főként helyiekből álló vendégek közé. Rendeltünk, majd kényelmesen elfogyasztottuk a zöldséges-húsos bolgár étkeinket - és indultunk tovább, ahogy az a bisztró műfajától várható is. 

Aztán az alkudozásra a boltban került sor

Miután a "megamarketben" keveselltük a polcon árválkodó néhány doboz óhajtott sört, megkíséreltem a boltos nénivel megérttetni, hogy itt és most több tálcányi nedűt vinnénk el.
 - Daaa... ingatta ősz fejét, majs eltűnt a bolt raktárában.
 - Neee - ingattam hasonló színű (a kék hajcsatot leszámítva...) fejemet látván a néni kezében feszülő 6-os zsugorokat. 
 - Nem, mi nagy tálcákat vinnénk. Dva ili tri raz dvadeset i chetir...
 - O, nyama tolkova mnogo - azaz ipari mennyiséget nem tartanak raktáron...
Így aztán hat zsugorral, azaz másfél tálcával keltünk útra visszafelé a szállásunkra. 
 - Nagy lesz itt a córesz, ennyi sör a szállásig nem lesz elég - túloztam kissé, hiszen zsákmányunkat hímes tojásként vittük fel a másodikra. 
   Azért a hímes tojatoktól nem lihegtem volna ennyire, hogy valljam meg őszintén.
 - Azt mondta a hölgy, holnap jöjjünk vissza - fordítottam, egyben biztattam még a magazinban a néni szavait hallván. Holnap kapnak árut.
 - Nem baj, ezt nem hagyjuk itt, ha már a kosárba pakoltuk...

Napi feladat teljesítve!

  Szűken mért zsákmányunkat fent hagytuk hát szállásunkon, mi pedig mentünk vissza a partra - élvezni a nyarat. Földön - vízen - levegőben - előbbit főképp mi, felnőttek a büfé felé menet-jövet, utóbbiakat főleg a lányok abszolválták vállunkról leugorva, esetleg feldobva a levegőbe, a vége mindig hatalmas csobbanás lett. 

   Amikor az árnyékok nyúlni kezdtek, ideje volt visszaindulni a Stúdióba - rendbe szedtük magunkat és felkészültünk az esti programra. 
   A rendbe szedés persze nem csak tisztán tiszálkodást jelentett, hanem, ugye a leskelődő kórokozók ellen is védekeznünk kellett.
   A testedzés energiát emészt fel, s az elvesztett kalóriákat ideje volt pótolni. Barátainknak nem sokat kellett unszolni minket, hogy ezúttal a tegnap említett szlovák éttermet válasszuk feltöltődésünk helyeként.
   A Mehana nevű hely mellett könnyű elmenni, különösen a nyitvatartási időn kívül.
   Egy újabb és egy évtizedek óta befejezetlen ház tövében egy kis fa épület, egy keskeny ám hosszú terasszal, mely körül fehér inges pincérek forgolódnak - ám amikor a helyiség bezár, szinte elvész a különböző félig- negyedig befejezett, esetleg más okból a tekintetet vonzó "építészeti csoda" közé. Alig kétszáz méterre voltunk az attraktív főtértől, ám itt a ragyogást felváltják az okossággal és a "fogd meg a sörömet" - stílusban készült megoldások. 
   Miután a szlovákul beszélő személyzettől megrendeltük főképp bolgár fogásokból álló vacsoránkat, volt egy kis időm körülnézni a környéken. 

A vacsora

  Scach-ot rendeltünk, mint az egyik legmegbízhatóbb - és legízletesebb balkáni fogást.
  Sehol nem készítik ugyanúgy, sőt, gyakran egyazon helyen sem egymás után két napon, ám csalódnunk sohasem kellett eddig, legfeljebb a saját képességeinkben... A zöldségek kicsit lekapatva, karamellizálva a forró kerámialapon, a húsok barátságosan sercegnek, ezúttal sajttal megszórva, a sajtréteg alól kígyózó pára mesés illattal hívogatott minket.
  Ez az az étel, amihez felesleges jó étvágyat kívánni - a látvány és az illat gondoskodik róla, hogy ha még nem lett volna, ekkor mindenképp megjöjjön az ehetnék.
   Az első képen az illatos pára miatt holmályos lett a kép, na, pár pillanat, és látható...
    Nos, minket ez a veszély nem fenyegetett: éreztük, épp ideje csipegetni valamit - mi pedig csipedettünk, mint egy Caterpillar markológép...  

Kellemes este, jó étkek, finom italok, és ami a legfontosabb - jó társaság.
Amit aztán folytattunk szokás szerint másnap reggelig, na, rendben, közben aludtunk is egyet, de a következő reggelen úgy ébredtünk, hogy...

Az utolsó nap együtt. 

   A reggeli napi rutinon biztosan nem szabad változtatni - mint bevált eljáráson. 
A helyfoglalásról fentebb írtam pár sort, ezen a napon is hasonló módon stoppoltuk le a megszokott helyünket a strandon. 
   A fogmosás különleges alkalommá avanzsált lévén az utolsó teljes napunk virradt fel ma, Tamás barátom számára holnap a szőlő ezen formájában tiltott gyümölccsé fog válni.
  Ma ellenben még szabadott, így azt hiszem, a másnapi dózisunkat is megadtuk ma, mert abból, ugye, baj nem lehet...

A parton

  élveztük az életet.
   Velina bájosan sütögette nekünk a megtermett - ha lehet ilyet mondani, megtermesztett - palacsintákat. Felhívom az olvasó becses figyelmét, hogy nem a lány kis termetű, hanem a számunkra készülő palacsinta mérete közelít egy malomkerékhez, leszámítva a vastagságát. Az átmérő stimmel!
   Válogattunk az étkek, a fürdőzés és a homokvár építés között, hát, kinek mihez volt gusztusa.
A sört pedig, a piros-fehér címkés Shumensko partont pedig csapatunk azon tagja vette, akinek ruházata pontosan és pompásan illett eme becses kiegészítőhöz.  

Elkészültek hát az utolsó közös fényképek...

 - Jövőre folytatjuk - mondogattuk biztosak lévén benne, hogy jövünk.
 - Ahogy azt elképzelem - mondta Móricka valahol távol, utalva régi történetére, miközben harapott egyet a denevérszusiból...
   De most itt álltunk a tengerparton, élveztük a szellőt, a hosszabbodó árnyékunk látványát és hallgatva a tenger sóhajtó hullámzását. 

Most nincs kérdés

Az a kérdés legalábbis, amit este felé fel szoktunk tenni. 

Hol vacsorázzunk?

 - szoktuk feltenni a hedonistákhoz nem illő gyermekded kérdést.
Ma tudtuk...
A Chichovtsi itteni kedvenc helyünk, ez nem vitás. Érkezéskor első vacsoránkat, valamint utolsó közös étkezéseinket is itt költjük el. 
 

• 
• 
• 

A pecsenyék lágy, grillfűszerekkel vadított illatát, keverve a kavarma jellegzetes zamatával és a párolt zöldségek ínycsiklandó gőzeivel - miközben a szomszéd asztaloknál felszolgált halételek és kagylók látványa ingerli ízlelésünket... Aki járt a délvidéken, és érezte ezt, az tudja - aki még nem járt, javaslom, ki ne hagyja...  

Jóllaktunk, elfáradtunk, 

ideje indulni. Barátainknak különösen, hiszen holnap indulnak hosszú útra.
Ennek ellenére ráérősen sétáltunk visszafelé a zsúfolt pomoriei főutcán. A lányok be-beléptek a kis boltokba, vásároltak is egy-két emléket, majd indultunk tovább.
 - Oda... Idén nem mentünk fel, de jövőre biztosan felmegyünk - egyeztünk meg barátommal, ugyanúgy, ahogy előző évben ugyanilyenkor is megtettük. De most, elárulom, nem fogjuk annyiban hagyni...
   S a nap végi teraszozásnak is újra itt az ideje. 
   Ülni az átmelegedett járólap fűtötte teraszon.
 - Jövőre, igen, jövőre beszélünk Dimitarral - egyezünk meg immár sokadszor.
   Hallgatjuk a sarlósfecskék vijjogását. Nézzük a szemközti ház tetején cserkelő tarka macskát... És csak emlékeztetőként látjuk és halljuk a Burgaszi reptérre behúzó repülőgépeket alapjáraton dolgozó hajtóművekkel...
   Két és fél nap. És aztán a mi gépünk fog ereszkedni itt, amikor mi már a reptéren leszünk.
De még itt vagyunk.

Hogy mi fér ebbe a két napba? Szinte semmi. Elindulnak barátaink, a háziúr azt hiszi majd mi is, küzdünk a szobánkért, mit is mászkálok éjfélkor a tengerparton - pizsamában, előtte koncertre keveredünk, lesz még miről írni...

(Folytatjuk)