(1981.július)      
[Előzmény]

Felkészül...

    A fenti cím kicsit hivalkodónak tűnik, de végül is igaz:
Nyolc henger dohogott, kilencvennégy lóerőt szolgáltatva.
Igaz, mindez három autóra oszlott meg: Attiláék egy szürke, tizenkét éves Trabanttal, mi egy 126-os (kis-)polskival vágtunk neki, Janiék Skoda S100-asa szinte országúti cirkálónak tűnt ezek után.
   A korábban megbeszéltek szerint mi indultunk neki, "a Nap" előtt három nappal. 
   Az indulás előtti napon vártuk útitársainkat Szegeden az Akácfa utcai, újszegedi házban.
Nagymamámék - megözvegyülése után második férjével, Pista Bátyámmal - korábban aktívan gazdálkodtak, az idénymunkákhoz érkezők számára a ház melléképületében kényelmes szobák voltak kialakítva. Itt könnyedén el tudtak helyezni pihenni három vendégcsaládot - gondoltuk akkor :)

(Akkor és ott csapatkép nem készült... A szín és a típus egyezik, forrás: internet)

   Kora délután megérkezett a Móger család, sárga Skodáján tetőcsomagtartóval, jól felpakolva.
Nagymamám örült nekik, hiszen Janira régről emlékezett - a viszontlátás örömére pedig mit kel csinálni? Igen, inni valamit! Nagyapó elővett valami HB-t (házi borzalmat, bár elnézve a férfiakat, ihatónak bizonyult).
   Hanem a Másik család egyelőre késésben volt, s mi apuval nem tudtuk, hogy közbejött valami probléma, vagy nem találják az utcát.
   Miután sötétedéskor még nem jelentkeztek, elindultunk a Tisza gátján a belváros felé, hátha...
Alig sétáltunk pár száz métert, az egykori vasúti híd csonkjánál járva feltűnt a messzeségben a Belvárosi Híd felől egy autó, amint az Alsó Kikötő sorra fordul - először a jellegzetesen halovány 6 voltos világítása, majd a Trabant hangja ért el hozzánk - nyilván, mivel a fény gyorsabban terjed a hangnál - , végül lassított mellettünk a CX-es trabi.
- Na mi van, gyerekeeek!!! - Kiáltott ki nevetve Attila a letekert ablakon - semmi baj, kicsit késve indultunk!
Nagy megkönnyebbülés - együtt az expedíció.

Vigyázz...

   Pista Bátyánk befürgült, és bőszen kínálgatta tüzes vizét, emellett valami bor is előkerült, mondjuk, arról sikerült lebeszélni, hogy a sógorért átszaladjon "ide a szomszédba".
Mintha az Indul a Bakterház "eljegyzés" jelenete elevenedett volna meg,  az Öreg buzgón töltögetett, a "Szereti a tik a meggyet" helyett azt kiáltozta, hogy "Ééééédös gyerökeim, annyira szerötlek bennőtöket..."
- Holnap korán kelünk - a csapat hölgytagjai próbálták az eseményeket kordában tartani. Több-kevesebb sikerrel, minden esetre apám - aki ugyebár nem vezetett - könnyebben vette az akadályokat, melyeket az öreg töltögetett. 
   A nagy örömködés 11 utánig tartott, mikor is lassan sikerült nyugovóra térni, végül éjfél felé elaludni.

Kész...

Négy óra... Atyaég... Mindenki fáradt, álmos. Gyors mosdás, nagyszülők már fenn, én nem tudom, hogy csinálták... Reggelire anyu már előző nap összerakott pár szendvicset, futtunkban megettük, és már indultunk is - innentől már csak egy ellenfél volt: az IDŐ.

   Három kocsi konvojban - a megbeszéltek szerint Attiláék Trabija elöl, a mi agyonpakolt kispolákunk középen, hátul a "legfürgébb"-nek számító S100-as.
Makón teletankoltunk, utoljára a román határ előtt.

  Mai szemmel kicsit furcsának tűnik, de ezeknek az autóknak kicsi, 20-24 literes tankja volt, ami az akkor alacsonynak számító, 6,5 liter körüli fogyasztással is kb. 300 kilométeres hatótávolsággal bírtak. Ezért feltétlenül kellett legalább egy alkalommal tankolni útközben. 
   Aradon, egy Tourinform irodában kellett megvennünk a benzinjegyeinket, mely nem volt olyan egyszerű, mint hittük.
    Először is mert hihetetlen tömeg állt sorba. Amikor apám meglátta a bankfióknak kinéző irodát tele emberekkel, hát mindenféle cifraságot mondott.
- Istvánkám, ne idegeskedj, szabadságon vagyunk - mondta Attila -, nem ráérünk?
- Jól van, de még mennyit kell menni...
     Másodszor is, mert kétféle benzin között lehetett választani: a Regular (90-os oktánszámú) és a Premium (98-as). A nálunk "super"ként árult 92-es nem létezett.
- Majd tankoltok keverve: fele ilyen, fele olyan...
     Harmadszor: a Trabanthoz nincs keverék. Márpedig a kétütemű autó azzal üzemelt...
A reklám szerint "Egy Trabant elhúzna egy elefántot? Hihetetlen? PECO benzinnel minden lehetséges" - mondjuk, nekünk elefántvontatás helyett egy motorcsere esélyesebb volt, de majd később :)
  
   Közben mi anyámmal kint vártunk a parkolóban, persze, a kocsit elhagyni nem lehetett, hiszen félő volt, hogy a csomagokat lelopják róla. Ott, ahol a Daciák aplaktörlőlapát nélkül álltak a parkolókban, mert ha fenthagytad, lelopták fél órán belül....
   Pillanatok alatt jöttek oda hozzánk rossz kinézetű emberek, próbáltak seftelni valutával (köszönjük, nem váltunk), cigarettával (köszönjük, nem kérünk), nem, azt én vennék, mondja a nepper, ja, az nincs...
   Az első faluban sovány gyerekek vettek körül minket, kéregetve, hgy "guma, guma, cigaret"...
Később megértettük Halassy Béla: Régi utak ködfátyolban c. könyvében leírtak igazságát:

A barátságnak egyik feltétele az elővigyázatosság. Tudod mi a hasonlóság az ablaktörlő és a varangyosbéka között? Arany János Családi kör költeményét csak ismered? "Mintha lába kelne valamennyi..." ablaktörlőnek, ha este nem szerelnéd le a kocsidról. Azután jól teszed, ha a Küküllők közötti dombságon áthajtva nem pont a faluban állsz meg früstükölni. Merthogy ott már, khmmm, barnásabb bőrű etnikumok élnek és amikor megállasz és kaját szedsz elő, az egész falu egy raj(kó)ként rohan feléd, hogy levegye a terhet a válladról.

   Hosszú várakozás után megjelentek apámék, kezükben furcsa jegyekkel.
Gyors kupaktanács, és a fentiek (nem, nem az idézet, akkor az még nem volt ott, csak most írtam ide...) miatt megbeszéltük, hogy megállás csak lakott területen kívül! 
   Ezt később a tankolások kivételével igyekeztünk is tartani.

Rajt!

   Miután elszívtak egy cigit, közben kimérgelődték magukat azon, hogy alig jöttünk 80 kilométert, és már vagy három órát vesztettünk - beszálltunk, immáron tényleg elindultunk - nyaralni.
   Apám felvette utazó pozícióját - jobb elülső ülés, ölében (!) a VEF típusú rádió, lábai között egy demizson bor...
   Közben röhögtem, mert a kocsiban annyira kicsi volt a hely, hogy nem lehetett a demizsonból inni, mivel lehetett felemelni fejmagasságba!
De apu megoldotta, végül csak fogyogatott. Eközben a rádiót állítgatta, és próbált valami zenét fogni - reménytelenül. A léghűtéses motor dübörgése, a menetzaj, a szél dübörgése gyakorlatilag a beszélgetést is megnehezítette, agy sercegő rádió még külön dobott anyám hangulatán :)
Én hátul, magzat-pozícóban, rádőlve a jobb hátsóra bepakolt csomagokra aludni próbáltam. Mint tudjuk, a P126-os gyakorlatilag nem rendelkezett nagy csomagtérrel, ezért a holmik ott, a kempingfelszerelés pedig a tetőcsomagtartóra gurtnizva utazott. Elindult hát a Rettenetes Kéthengeres, innentől kezdve feleslegessé vált bármilyen rádiókészülékről ábrándozni. Ablak leteker - és indulás!
 Temesvár után, talán Buziásfürdőn (Bazias) tűnt fel, hogy itt is búcsú van, legalábbis az út szélén álló autók nagy számából gondoltuk ezt. Egy korábbi faluban is láttuk a tömeget, 95%-ban Daciákat ácsorogni, de akkor nem láttunk sehol körhintákat... Nos, ezúttal már figyeltünk, és meg is láttuk: egy benzinkút volt a sor elején, kicsit rosszat sejttetve a rövidesen ránk várókat illetően...

Harc a benzinért...

   Lugos után a benzinszint-mutató kezdett lefelé menni, és láttuk, hogy egy-kettőre nekünk is be kell állni egy kilométeres sorba.
   Valahol Karánsebes előtt aztán a Trabi lassított a sor mellett, majd az elejére érve indexelt, és behajtott a PECO kútra - a sort kielőzve.
- Istenem, ezek meg fognak minket lincselni - nézett anyám hátra a sok száz autóból álló sorra. A helyiek ezzel szemben unott képpel beszélgettek, újságot olvastak, és volt, aki a hordozható tévét a motorháztetőre kirakva kempingszéken ülve tévézett.
   A benzinkúton románul és németül egy papírkartonra zsírkrétával írt felirat hirdette: A BENZIN ELFOGYOTT.
Attila toporgott kicsit, majd amikor a kutas megjelent, anyámmal megpróbálták több nyelven megkérdezni, hogy hol tudunk benzint venni.    Nem, nem ezek a lányok voltak a hivatásos, sem az "önkéntes" kutasok...
- Nálunk van benzin, jöjjenek, csak két utcával arrébb - szaladt oda egy ötvenes "csiricsáré asszonyság".
- Köszönjük, inkább nem mennénk - mondta apám.
- De jöjjenek, megalkuszunk, EZ jó is lenne - mondta, miközben benyúlt a letekert vezető oldali ablakon, és mellőlem megpróbálta kivenni az egyik táskát. Én megragadtam, és húztam vissza, miközben apám elkezdte feltekerni az ablakot.
   A jawa némber erre mérgesen kirántotta a kezét, és lováriul átkozódott valamit. De aztán jobbnak látta elszaladni, miután a jelenet felkeltette a többiek figyelmét is.
- Lehet, még van kis benzin maguknak... - mondta tört magyarsággal a kutas.
- Lehet? Van vagy nincs..?
- Meg kell néznem - mondta a kutas, majd állt, meg sem moccant.
- Hú, bassz..., ez akar tőlünk valamit - lépett vissza Attila apámhoz.
- Figyelj, erre készültünk... - felelt apám, és előhúzott hátulról egy reklámszatyrot. Kicsit kotorászott, és előhúzott belőle egy AMO szappant. Kiszállt, és odament a kutashoz.
- Van még egy kis benzin, maguknak még pont jut - mondta.
Ezután szépen tankolt a kocsikba, a  20-20 literes jegyekért 19-19 litert...

...és az olajért                                                              Kiváló kenőhatás (fent és  lent is)

- Kétütemű olaj is kellene - mondta Attila.
- Nincs - felelt a kutas.
- Van még szappan? - kérdezte apámat.
- Nem, tényleg nincs - felelte a szaki.
- Gyerekek, akkor mást kell kitalálni - mondta Attila a maga szokásos higgadtságával. - Anika, van tartalék motorolajotok, ugye..?
- Van, de szerintem ez nem jó a kétütemű motorba...
- Figyelj, a semminél minden jobb a kétütemű motorba...
Azzal felbontotta a négyütemű Agip Sint 2000 motorolajunkat, azzal - ha negyven literhez egy liter kell, akkor húszhoz fél - a felét beleöntötte a tankba. Majd löttyentett rá még egy decit - biztos ami biztos alapon.
- Jaaaaj, mi lesz ebből - aggódtak többen.
- Gyerekek, tudtok jobbat? - kérdezte nevetve.
Azért azt, hogy "minden autóhoz", az elvtársak nem gondolták szó szerint...

Jelentem, a Trabi ugyanúgy ment, mint annak előtte. 

Érkezés a pihenőhelyre

   Ezután kisebb pihenőkkel - szigorúan lakott területen kívül! - haladtunk, miközben az Aradon összeszedett késésből egy percet sem tudtunk lefaragni.
Valahol Teregova és Mehadia között megálltunk enni. Apámék nézték az órát és a térképet.
- Késésben vagyunk - mondta ki Attila. Herkulesfürdőn kell megállnunk. Ott van kemping. Este, sötétben sátrat verni nehéz, ne reszkírozzunk. 
Ezzel elismertük, hogy vesztettünk: az első nap alig 330 kilométert jöttünk. Másnap több, mint 500 vár ránk...

Késő délután volt már, mire beértünk Herkulesfürdőre, ebbe csodaszép, hamisítatlan erdélyi fürdőhelyre. Faszerkezetes kis lakóházak, egy hegyoldalban pedig a Fürdő gyönyörű épülete tűnt fel.
- Valamikor ez  Monarchia-szerte híres fürdőhely volt - mondta, mint Karlsbad, a mai Karlovy Vary Csehországban - mondta apám.
Jellemző az akkori szokásokra, hogy szépség ide, szépség oda - a kempingből nem jöttünk k körülnézni, fényképezni. Azóta bánom...
   Hogy mi volt a kemping neve, nem tudom, de biztos, hogy nem a ma méltán híres Hétforrás kemping volt az.
A bejáratnál már nem lepődtünk meg azon, hogy nincs hely, némi szappan jó kenést adott a folyamatoknak. Bejutást nyertünk hát a cerberus részéről.    
   Kempingnek utólag nem nevezném a helyet, amely egy kisebb karsztos dombon, egy zsebkendőnyi területen feküdt, egy düledező, dróthálóval körülkerített gazos-köves placc volt. A "recepció" egy vityilló volt a bejáratnál, mely tulajdonlépp egy folytonossági hiány volt a kerítésen.
   Miután kikászálódtunk a kocsikból, recsegő-ropogó tagjainkat kinyújtóztattuk, majd apám megszólalt:
- Először inni kellene valamit.
Igaza volt, a melegben, letekert ablaknál iszonyúan kiszáradtunk.
Egy katonai sátor állt a "kemping" szélénél, benne rengeteg ember, mind románul beszéltek.
Beléptünk.
- Bună ziua - köszönt apám. Az emberek visszafordultak az asztalaik felé, a "Mos Esley kantin feeling" enyhült a román szó hallatán. Makó környéki gyerekként apám pár szót értett románul és szerbül is, ez igen jól jött neki déli útjainkon.
- Három sört kérek - mondta oroszul - meg valami ásványvizet. Mineralul apa...
A csapos ingatta a fejét.
- Orange... Neki -  mutatott rám.
- A csapos bólintott, elővett egy tiszta(nak tűnő) korsót, a pult széléről leakasztott egy slag végére szerelt csapot - akkoriban ilyen volt a sörcsap), és telenyomta valami meghatározhatatlan színű (és állagú) löttyel.
Apám beleszagolt.
- Hát, megihatod, ha van hozzá gusztusod... Én inkább sört innék... OK, 12 évesen még nem ittam sört. Valami narancsos műízű folyadék volt, olyan, mint nálunk a Limo por vízben oldva - szerintem azt senki sem próbálta így.
   Ezután ideiglenesen tábort vertünk. Sík terepet találni ehetelen volt, a sziklás talajon az ördögszekerek közt úgy állítottuk fel sátrainkat, hogy a sátorcövekek egy részét legalább bele tudjuk szúrni a talajba.
   Kedődött a tábori élet - konzervkaja, otthoni kenyér. A kávéfőzéshez valahol egy árva konnektort keresett anyu és Ica... A kempingfőzőt nem akartok előszedni, ne kelljen mindent viszapakolni hajnalban. De mivel csak nem találtak konnektort, maradt a kempinggáz.
- Hol a mosdó..?
Egy tégla építmény, nem túl bizalomgerjesztő állt odébb, két deszka ajtóval, egyikre Famati, másikra Barbati felirat írva, csak találgatni tudtuk, hogy az egyik a férfi, másik a női szakasz.
- Na, inkább itt mosdok - oldotta meg a helyzetet Attila, a tőlünk pár méterre csobogó Cérna-partakra mutatva, ahol sokan mosakodtak éppen.
A víz jéghideg volt, de kiválóan frissített.
- Egy éjszakát kibírunk itt  - gondoltuk.
- Ne aggódjatok. Mindenki feküdjön le időben, pihenjünk. Hajnalban elindulunk, innen már lefelé ereszkedünk, a Tengerig! - mondta Attila.
   A tenger említése doppingként hatott a csapattagokra. 
Még be sem húztuk a sátrak zippzárját  - megdördült az ég, és ömleni kezdett az eső - elővetítve a másnapi pakolás örömeit...

(Folytatjuk)
A folytatás itt