2012.08.06

   Az utóbbi időben kissé megakadtam a múltidézéssel, ennek persze jó oka volt. 
Az egyik az éppen az előző részben említett változás ellentettje: akkor épp sok szabadidőm lett, most épp ellentétes ujjával mutatott rám a sors, ez viszont azzal jár, hogy temérdek feladatom okán igencsak facsarni kell tekervényeimet, hogy néhány kerek mondat előkússzon belőlük. És most nem csak eme blogra gondolok... :)
   A másik ok egy ennél komplikáltabb, és az Albenával, a 2016-os terveinkkel szorosan összefüggő: ez megér  egy önálló beszámolót. 

   De most bekapcsoljuk az Időgépet, visszatérünk oda, ahol mindig süt a nap, mindig kék a tenger, és sohasem
 éhesek a cápák, a Tankcsapda után szabadon dudorászva. Hiszen ma épp ott kellene lennem. Ott, a Fekete-tenger partján, lábamat a hűs habokban, torkomat a hűs habokkal hűsíteni...

  Ott állok a Dorostor hotel sokat látott erkélyén, kábán kavargatva kávémat, közben a valaha házgyárban öntött betonelemből egyben előállított erkélyelemet nézem. Praktikus formájú és méretű, a '60-as években igazán modernnek számított. 
   Modern... Igen. Szemben a 2010-ben még Druzhba néven futó hotel immáron Amelia volt, felújítva. 
Melankolikus hangulatomban eszembe jutott egy ötlet: ismét teszünk egy kört 2010-es útvonalunkon az "elfeledett zónában" - gyermekkorom kedvenc helyszínén - hátha történik valami változás..?

   Ezen a napon is a megszokott kellemes idő várt minket. 
Reggeli után a még pengeéles reggeli napsugarak fényénél a még - khm... - nem túl meleg vízbe óvakodtunk bele. Mindjárt azután, hogy Szergo barátunk kuckójában átvettük a nekünk méltán kijáró két üveg Shumensko sört, mely korán reggel a nap során majdan elvesztendő vizet hivatott pótolni. Igen, előre, úgy egészségesebb :)
  
 Egy rövid fürdés a reggel (10:30 körül...) a strandra lejövő főleg volt-szovjet anyukák. és neveletlen porontyaik között. 
   Nem tudom, azt említettem-e, hogy lányainkkal tettünk egy különös megfigyelést. Becslésünk szerint az orosz és ukrán gyerekek 80%-át Alexnek hívják. Alexandra vagy Alex ezúttal egyre megy, az biztos, hogy "Alex! Aleeeex!"  - szajkózta egy-egy anyuka majd' minden hisztis orosz kisgyerek 5 méteren belüli
körzetében, minden látható eredmény nélkül. A gyerek továbbra is hisztizik, amit anyu mantrázása színez.   Miután a punnyadásban is el lehet fáradni, és kellemesen vonzott a Gora buja erdeje, ráadásul éppoly erősen taszított alexek hisztije - elindultunk felderítő utunkra.
   Miután a bolgár tengerpart a közhiedelemmel és az itthoni viszonyokkal ellentétben biztonságosnak mondható, holmijainkat a napernyő küllőire akasztva lent hagytuk a parton.  

A múlt

A Kaliakra hotel mögötti lépcsőn kaptattunk fel a hegyoldalban. A fákon kabócák pirregtek,orrunkba pedig áramlott a délelőtti még párás, fenyőillatot hozó levegő. A
gyanta illatába szinte észrevétlenül kúsznak be a bozótban növő virágok illata, egy olyan elegyet hozva létre, amit szinte lehetetlen máshol előállítani. 
     A lépcsőkön felértünk a kilátóhelyre, ahol egy korláttal biztosított pihenőhely kínál remek kilátást a tengerre és Albena panorámájára. Miután megcsodáltuk a tenger
végtelen kékségének látványát, és a távolból idehallatszó zsivaj halványát, továbbindultunk a két éve fellelt elfeledett zónába. 
   Itt valóban megállt az idő. (Harminc)két éve semmi sem változott, talán csak a burjánzó bozót és az ecetfák lettek nagyobbak.
   Az épületek továbbra is vívják elkeseredett, és segítő emberi kezek nélkül reménytelen csatájukat a természettel. Láthatóan patthelyzet alakult ki: az utóbbi évek során talán a talaj mozgása is megállapodott, az viszont biztos, hogy ha nekiállnának felújítani és megjelennének a turisták járműveikkel, a helyzet ismét drámaivá válna. 
A Péhcsárda, ahol egykor Álmos Ökör tette Vaszil Milchev barátunk elé a mentovkát... (Jobb oldali kép)
   A Stari Kashta, ahol szüleim nézték fekete-fehér tévén a Szojuz-Apollo akkor történelmi űrrandevút. (Bal oldalon). 

Mai napig elszomorít, de itt a természet, és nem az emberek okozták a terület vesztét.  A képek önmagukért beszélnek.

A jelen

   Ezután utunkat a jelenbe, a ma sokadvirágzását élő albenai szállodák felé vettük az utunkat. Szinte néhány tucat méternyire a csipkerózsika-birodalomtól hirtelen visszatér az élet a tájba. Az első jel az út mentén parkoló autók sokasága, amely a szállodák felé közelítve egyre sűrűbb tömeget képez.
   A szállodák itt sorban átépítésre kerültek, all inclusive ellátással, élmény- és úszómedencékkel csábítják a közönséget. A sokaságot elnézve nyilvánvaló, hogy rengetegen nem lépcsőznek le a vízpartra, hanem a szálloda medencéjének kényelmét és a bár kínálatát élvezve - illetve párjuk ezen bosszankodva - töltik 
   Jól látható: reggel hétkor nyit a bár, a nagydarab orosz apukák már várják, hogy elkezdhessenek inni. "Ki van fizetve!".

   Reggelinél már nem szomjasak, reggeli után folytatják a töltést. Mire Anyu összekészül a strandra menetelhez, ő inkább visszafekszik aludni. Anyu leráncigálja a gyerek(ek)et a partra, s mire onnan Alexszel visszaindulnak ebédelni (hisz' all inclusive vagyunk!), addigra Apu ismét cimboráival a bárban járatják csúcsra a szeszturbinákat.  "Anyukám, nem veszhet kárba, hiszen ingyé' van!) Ez a tudat aztán alapos magyarázatot ad Anyu és Alex frusztrációjára. 
   Higgyük el, így megy az allinklúzerek nagy részénél. 
Velük ellentétben mi vadászó-gyűjtögető életmódot folytatunk, ami abban nyilvánul meg, hogy nap végére pillanatnyi kedvünk szerint választunk Albena igazán gazdag vadvilágában élelmet. Tesszük ezt annak dacára, hogy néhány vendéglős azt hiszi, ő vadászik ránk, és próbál ki erőszakosan, ki jókedvűen odacsalni és bemutatni nekünk a kínálatukat. De mi az utóbbi játékba szoktunk belemenni, a rámenőseket kerüljük. 2010 óta nem jártunk például az Arabella hajón, mert az ott ajtón álló félrészeg vagy félkegyelmű, esetleg 2 in 1 alak nem tetszett
nekünk. 
 Lassan a lépcsősoron visszaértünk a Kaliakra hotel mögötti utcára, és úgy döntöttünk, teszünk még egy kis kört. A parton, a vízben gázolva élveztük a hűs habokat (ha érti a kedves olvasó, sör nélkül is remekül éreztük magunkat...), és mentünk a déli partszakasz felé, ahol a két trió, a Borjana-Nona-Elitsa, majd kis szünet után a Mura-Slavuna-Gergana szállodák nyúlnak el egészen Kranevo község felé. Nem titkolt célom volt, hogy a röcsöge-forduló Gergana szállodáig elérjünk, ám ahogy dél felé egyre keskenyebb a parti föveny, és egyre több ember próbál helyet találni rajta, úgy döntöttünk, partra szállunk, és a visszafelé vezető műúton folytatjuk sétánkat. 

Tisz íz dö beginning of a bjutifúl frencsip...

   Ekkor vezetett utunk a régebbről ismert Slaviyanski Kut nevű étterem bejárata előtt. A hely maga a Baltata fái között rejtőzik, a bejárata egy fa kapu, mely mögött egy fa pallókból a Baltata mocsara felett épített cölöphíd kígyózik a nádason keresztül, az épület bejárata felé.
   A kapu előtt egy nagy tábla hirdette: Tűztánc és folklór műsor.
   Ez mi lehet vajon.?  Odalépett hozzánk egy ősz ember, aki addig a szemközti (négykerekű) kerékpárkölcsönző pavilonja alatt hűsölt. Kék virágmintás ing rajta, természetesen kigombolva, alul fehér vászon rövidnadrág. Rekedtes hangon kezdett magyarázni:
 - Este tűztánc. Tradicionális bolgár tánc. Showműsor is lesz.  Neeeem, nem ma este. Ma este csak vacsora, 
 - Oké, majd eljövünk és megnézzük.
 - Te, tudod ki ez? - kérdezte Teri.
 - Ismerős... De honnan..?
 - Honnan, hát ez volt az a f**z az Arabella bejáratánál, aki miatt nem mentünk be évekig.
 - Remélem, nem it dolgozik, basszus, az nagyon gáz lenne...

Ma este azonban - döntöttük el -  itt vacsorázunk, és megtudjuk.

Azt mondani sem kell, hogy a parton hagyott strandcuccunknak semmi baja nem lett, nem kis részben azért,
mert Szergo rajta tartotta vigyázó tekintetét. 
Rövid készülődés után sétáltunk visszafelé a főutcán a Slaviyanski Kut felé. 
 - Reméljük, ez az agyas már nem téblábol itt - gondoltuk reménykedve, amikor mentünk befelé a kapun.
De.
Amint beléptünk, "barátunkba" botlottunk, aki a napközbeni 
ingét egy fekete pólóra cserélte, és immáron bennfentesként igazgatta a vendégeket és a személyzetet.
Mutatta, melyik asztalhoz üljünk. Ez alapvetően kedves gesztus lett volna, ha nem egy majdnem üres, hatalmas étteremben történt volna.
 - Köszönjük, majd mi ide ülünk - mutatott kedvesem egy másik asztalra. - a fene sem kérte, hogy itt sertepertélj... Kamen (amint a kitűzőjén kézzel írott nevet olvastuk) erős koncentrációval és közepes szalonspiccel az arcán közlekedett, mindenkihez volt két szava, tekintet nélkül, hogy a személyzet tagja, egy vendég, vagy az étterem macskája az illető.
 - Elnézést - kérdeztem meg az egyik pincért - ez az úr a személyzethez tartozik, vagy csak itt van..? 
Ő csak nevetett és legyintett:
 - Kamen! - és sietett tovább. Így aztán a mai napig nem tudjuk, hogy a főnökük volt, vagy csak az udvari bolond. 
  
  Az élő zene hangjainál sorra hozták ki a lányoknak a megrendelt ételeket, nekünk pedig az egy-egy személyre komponált csirke- illetve sertés grilltálat. A képeken látható husikat egy-egy főnek szánták. 

Utána pedig - szólt a zene és szerényen mulatoztunk. 
   Meggyanúsítottak, hogy nem szerepelek képeken.
Dehogynem, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot, mégha ritka is az, mint a jeti vagy az erszényes farkas felbukkanása. Vagy mint amikor épp masztikát emelek a számhoz...
   Azt rövid idő alatt megállapíthattuk az albenai vendéglátással kapcsolatban, hogy nálunk a nevetségkutató "versenyek"
ajnározott sztárocskái nyomába sem léphetnek az Albena élőzenés helyein fellépő zenészeknek. Remek hangulat, tiszta erőteljes ének, és folyamatos kontaktus a közönséggel... És ez nyilván nem csak az Albenán fellépőkre, hanem Aranyhomok, Sv. Eleni, Obzor, Napospart, Neszebar és a Fekete-tenger többi nyaralóhelyére szintén.

Finálé

Séta vissza a parton - Ide egyszer tényleg bejövünk - mondtuk a Stari Kashta / The Old House bejáratánál, látván a karaoke műsort és érezvén a grillezett ételek illatát, amely még így jóllakottan is célba talált nálunk. 
Mielőtt visszamentünk volna a Dorostor 215-ös szobájának erkélyére, úgy gondoltunk, még teszünk egy rövid látogatást a szembeszomszédnál, ahonnan a zenét (tudjuk, csak az első este ducc-ducc zenét) hallhattunk - egy Sambuca a Ganvie bárban - aztán séta haza, hogy a napot méltóképp búcsúztassuk az erkélyen ülve, a mai napon merengve.
 - De mit keresett az a hülye a Slaviyanski Kut-ban..? - elmélkedtünk. De azért nem nagyon erőltettük a megfejtést. Akkor még nem tudtuk, hogy 2015-re Best Friend-ek leszünk... :)









Egy kép a jövőből - Kamen közrefogva :)