2021.07.16

Brit tudósok megállapították, hogy a nyaralás előtt és alatt között valahogy oda kell érni - ezen mesterkedtünk már előző nap is. Mesterkedésünk pedig a mai napon fog minden bizonnyal tetőzni - egyelőre viszont az ágyon heverészés állapotában leledzek. Jön a kávé illata, kellemes nyaralás-érzést ébreszt bennem - ideje hát kipattanni az ágyból, és a teraszon a kellemes reggeli napfényben, szénaillatban - és a fűnyíró traktor hangjától kísérve elfogyasztani a fekete nedűt.

 - Tamásék már talán Szerbiában járnak - állapítottuk meg -, mi pedig épp ebben a percben indulunk - néztem órámra. 9 óra volt, ez itthon reggel 8 óra, a tervezett indulás időpontja. 
 - Akkor tegyük fel a kapuban lőtt közös képet - folytatva a konspirációt...
  A nap során barátainktól kaptunk is néhány üzenetet kérdezve merre járunk, merre - az ember nem hazudhat a barátainak - a sokat (nem) mondó "már messze otthonról", meg a "terv szerint haladunk" információkat válaszoltuk. 

De fő a reggeli

 - illetve sül. Miután felöltöztem, és lekocogtam a tegnap meglátogatott főút irányába. Most módom adódott nappali fényben is megnézni a terepet, és biztosíthatom magunkat, hogy a környék napvilágnál sokkal jobban néz ki, mint este, a hiányos világítás-bőséges eső kombináció idején. 
  Balra a lakótelepi házak - nos, egy lakásban vagy a Vacsoracsata forgatása húzódott el, esetleg a csatában a "tűz!" vezényszót félreértette valaki - vagy egy helyi tűzoltó ugrott be háztűznézőbe - azon kívül egy átlagos, a szocialista időkből itt maradt lakótelep volt, jobbra pedig Bozsuriste központi tere - emlékművel, parkolóval, és - a helyi ifjakat intézményesen csendre intő jelzőtáblával - én speciel ilyet még sosem láttam. 
   A főútra kiérve balra egy kis üzletet láttam meg, rajta a Banicsarnica felirattal - hirdetve, hogy itt a fő profil az általam óhajtott banica.
  A frissen sült túrós-sós, rétestésztából készült finomságból vettem egy darabot, mellé ajran-t - kitűnő reggeli volt. 
  Jóllakottan, izgatottan, és nem mellesleg temérdek idő birtokában elhatároztuk - bemegyünk a Városba. 

Monty Python bolgár kiadás

következett, de ezt akkor még nem tudtuk...
   Azt azonnal eldöntöttük, hogy nem kocsival megyünk. Ez alapvetés volt, mondjuk úgy, hogy ha már volt egy jó parkolóhelyünk a szálloda mögötti susnyásban parkolóban (a lentebbi képen gépkocsim nem látható...)
Mint megtudtuk, és kisvárosok esetében nem hat meglepetésként, a buszpályaudvar közvetlenül a fő tér mellett volt található, a szökőkúttól nem messze. Na jó, a pályaudvar inkább autóbuszállomás volt. Mi szépen odasétáltunk, és elkezdtük silabizálni a kifüggesztett menetrendi táblákat, amint nem könnyített meg, hogy az csak bolgár nyelven volt olvasható, és hát nem mindegy, hogy a 30' az harminc percenkénti indulást, vagy minden óra 30 perces indulást jelent... Végül megfejtettük, és odaléptem volna a jegyárusító pavilonhoz. Előttem egy hölgy utas szeretett volna a jegyárussal beszélni - aki ezt a pillanatot választotta, hogy a hosszú méla lesben ülést megszakítva becsukja a pavilon kis ablakát, és elinduljon az út túloldala felé. Az utas ránk nézett, valami olyasmit mondott, hogy "azt sem mondta, fapapucs" - értetlenkedett, azt biztos, hogy a derék asszonyság úgy hagyott faképnél minket, mint szent Pál a bojnyikokat... 
 Vártuk. 
 Még vártunk... Basszus...
   Nem, nem annyit, még többet. Jó az, a napsütésben, hát október óta erre vártunk... 

A koffeinfüggő drájver

   Ekkor egy taxi állt meg a szemközti kisbolt előtt. Ott, ahol a tegnapi vacsoránkat vettük. A taxis vett egy kávét műanyag pohárban, és most azt kortyolgatta, maikor megszólítottam.
 - Szép napot, elvinne Szófiába..?
 - Persze, mondta, azzal már nyitotta is az ajtót. 
 - Mennyibe kerül - kérdeztem naivan.
 - Tizennégy leva, talán tizenöt, attól függ, hová - mondta ki a kb. nyolc eurós árat. 
Na, jó, akkor aszalja magát a buszmegállóban az, akire hat anyuka süt-főz...
 - Moment, igya meg nyugodtan - mutattam a kávéra.
 - Nem, az utas a fontos, NO PROBLEM - mondta emberünk, azzal egy mozdulattal beletette a fél kávét - az ajtózsebben egymásba rakott kb. tizenöt kávéspohárba tizenhatodiknak...

Szófia

Utunk befelé nyugodt, egyben nyugtalan - a város élte a hétköznapi életét, látszólag csak mi voltunk szabadságon. Egy hosszú sugárút végén szálltunk ki - a Szent Vasárnap pravoszláv székesegyházzal szemben. Sofőrünknek láthatóan jól esett, amikor említettük, hogy jártunk itt. Jobbra az Igazságügyi palota, majd a Vitosha sugárút - egy széles sétálóutca, itt tervezünk ebédelni. Látta, nem először járunk erre...
   Így is tettünk, egy tartalmas és kellemes séta a bolgár templomtól a Vitosháig - itt egy könnyed ebéd, majd vissza a piaccsarnokig. Élveztük a napfényt, a sétát - csodáltuk az íves vonalakat és kupolákat. A Nagymecsetre gondolok, természetesen! 

A piaccsarnokban kellemes hűvös, jól esett egy sör, és még azzal sem volt gond, hogy a disznósági őr bácsi odalépett hozzánk, hogy a maszkot vegyük fel - azt még az ember megemészti, hogy én védett vagyok, azt nehezebben, hogy erre egy maszkot nem viselő ember figyelmeztet. 
Na jó, ne bohóckodjunk - azzal levettük ott, ahol sem az árusok, sem a vendégek nem viselik...

Zenebohóccal vissza

  A piaccsarnok mellett három ember álldogállt a taxidrosztnál, és vihogva nézték a járókelőket. 
Az egyik vigyori lépett oda hozzánk. Mondtuk, hová mennénk - okés, menjünk - a másik kettő ott röhögött...
   Haladunk sebesen, közben barátunk hol a rádióját b**zogatja, hol velünk cseveg. 
 - Elnézést, az angolom nem jó - kezdi, és kérdi, honnan jövünk. 
 - Ó, Magyarország - mondja, és ezzel nem egy zeneszámot idéz, hanem hogy szereti Magyarországot. Járt is itt, lelkendez, és csak keres valamit a rádióján, illetve az arra kötött telefonján  - magyar zenét keresek!
 - Nem kell, jó a bolgár - nyugtattuk meg, ki sikerrel, ő továbbra is vezet, közben a telefonját bűvöli.
 - Magyar zene - szótagolja bolgárul a készülék mikrofonjába, közben hozzánk beszél, viccelődik. Kicsit volt csak zavaró, hogy minden második mondata közben átváltott spanyolra.
 - Bocs, évekig dolgoztam Spanyolországban - mentegetőzik. - Nem beszéltek spanyolul..? - kérdezte reménykedve. 
 - Nem... - ettől függetlenül remek hangulatban beszélgettünk vele. 
Végül megálltunk a kiindulási helyünkön. Kiszálltunk, és elővettem a tárcámat. 
 - Huszonnégy leva - mondta barátunk a tzessel nagyobb összeget, mint odafelé volt.
Kedves Nejem kérdő tekintetére mondetm neki, hogy a fővárosból kifelé a visszautat is kifizettetik a közig határig.

Sört, de hamar!

 Bizony, időközben Tamás kérdése ott volt a telefonunkon: "Hol jártok? Mi már a határon állunk sorba"
 - "Mi sem vagyunk messze a határtól, kb 80 kilométer" - válaszoltam - csakis az igazat. Tényleg annyira voltunk, csak nem amarra, hanem emerre...
   Az ember szereti úton megfáradt barátait hideg sörrel várni, vettünk hát egy kevés Shumensko partont - mi mást - a lányoknak pedig üdítőitalt, melyeket felvittünk a szobánkba ahol - hűtőszekrény nem lévén - gyermekkorunkban tanult módszerrel kezdtük hűteni. Nekem lett volna még egy módszerem, amit a katonaságnál tanultunk - de Teri nem engedte. 
 - Ugye, nem akarod a WC tartályba rakni az üvegeket..? - kérdezte, és én valóban nem akartam. Egy gondolatkísérletet megért... A kép illusztráció, nem Szófiában készült, nem sört hűtenek - de a technika hasonló... :D

Vártunk az újraegyesítésre

 - mint az NDK-s rokonok, úgy vártuk barátaink répaszínű Aveo-ját. Az erkélyen ültünk, és néztünk... 
Néztünk...
- Mindjárt... 
- "Még itt állunk a sorban".. 
Akkor még egy kicsit vártunk...
És... 
Befordult az autó az úton...
Mi kimentünk a folyosóra, részint, hogy nem lássák meg az erkélyen töklámpásként vigyorgó fejünket, másrészt meg mi lássuk meg Tamás Bátya tümmedt fejét, amikor meglátja kocsinkat - elsőre azt mondam, úgysem tűnik fel neki a Vitara, de aztán... Feltűnt neki!
Amikor hunyorogva nézte az ismerős autót, látszott, jár az agya, majd amikor a recepcióra érve ott álltunk, már nevetett.
 - Hát ti, hogy kerültök ide..? 
 - Írtad, hogy sokáig álltatok sorba a határon. Na, nekem egy üveg whiskybe került, de átvittek a diplomata sávon - lódítottam. 
  - Persze...
  - Komolyan! Nem láttál minket? Nisnél előztünk meg titeket az autópályán, még integettünk meg dudáltam is...
Persze, nem hitte el, aztán elmondtuk az igazat.

Koccintás a hosszú út után

 - mert az nem maradhat el. Azaz elvileg elmaradhat, de az nem jó.
Felcuccoltak barátaink is - Zsuzsi, Hanna, Abigél - Tamás zárta a sort, s mi igyekeztünk nekik segíteni a felcuccolásban. Négy ágyas szoba - hűtőszekrénnyel. Akár meg is hordhattuk volna - bár ismerve a recepciós angoltudását, nem tudom, hogy magyaráztuk volna el, hogy nyissa ki a szobát - nem, nem elfoglalni akarjuk. Csak a hűtőt... Nem, nem elvisszük, csak megtöltjük. Igen, benne van a sörünk. Nem, nem akarjuk a szobát elfoglalni... Á, hagyjuk... 

Tudja-e a Nyájas Olvasó, mi szokott a bulgáriai nyáresték kedves kérdése lenni..? 

A vacsora - nagy társasággal.

   A nagy nem csak a létszámot jelenti. Nagy dolog barátokkal leülni, jó társasággal anekdotázni, viccelődni - akkor is, ha két héttel korábban, vagy éppen majd két évvel korábban volt utoljára alkalmunk erre. 
Ugyanis egyrészt barátainknak ajánlottuk az előző este megismert éttermet - ahol mi le is foglaltuk az asztalt, másrészt pedig Denis barátunkkal is megbeszéltünk egy találkozót, akár az egész napot erre szánva.
Denis üzent nekünk, hogy örömmel kijönnek párjával hozzánk - napközben dolgoznak. Csak írjuk meg, hogy hol leszünk, jönnek. 
  Ez igazán jó hír volt, s miután Tamáséknak is tetszett az ötlet - elindultunk.
 - "Megyünk, lehet, kicsit késünk, Fifit fodrászhoz kell vinnem" - írta Denis, és én jót derültem - tudván, Fifi az ő párja, Filiz, akivel ugyan eddig csak egy alkalommal találkoztunk - de azt hiszem, rögtön láttuk a mosolyán, a kisugárzásán - hogy ők bizony, egymásnak lettek teremtve.
   Leültünk hát, a közelgő zivatar miatt a kerthelyiség helyett bentre. Rendeltünk - először is koccintuttunk, majd vacsoránknak álltunk neki. 
  Mire Filiz és Denis megérkeztek, az úton megfáradt lányok visszavonultak pihenni - Teri, Tamás és én ültünk le beszélgetni velük. Könnyű vacsora, könnyed beszélgetés. Jó dolog is az. 
  Aztán újabb téma, amit végigbeszéltünk, s végül ideje volt indulni haza... Mégis, éreztük, hogy van még valami... Újabb viccelődés, mégis,

valami még van a levegőben,

éreztem.
 - Valami van még, amiről szeretnénk beszélni veletek - kedtett bele Denis. 
 - Fifi, mutasd meg te - mondta a lánynak, aki felemelte a kezét. Az ujján pedig egy gyűrű csillogott.
 - Eljegyeztük egymást - mondta.
Erre az ember őszintén és szeretettel gratulál, de Denis folytatta:
 - Úgy döntöttünk, hamar megtartjuk az esküvőt. Szeptemberben. Még ebben az évben.
    És azt szeretnénk, ha tudtok, gyertek el ti is. Tudjuk, hogy az utazás nem könnyű, de ha tudtok... Hívtunk vendégeket Németországból is, reméljük a helyzet megengedi majd...
 -  Köszönjük! Mikor lesz pontosan? 
 -  Albenán lesz, a Hotel Paradise Blue-ban, szeptember tizenegyedikén - mondta.
 - Gratulálok az időponthoz - nem tudtam kihagyni... Denis nézett rám: Miért is..?
 - Hát tudod... A huszadik évforduló... Minde n esetre, kérd meg a repülőgéppel érkező vendégeket, hogy mielőtt a szállodába érkeznek, előtte szálljanak le a várnai repülőtéren...
 - OK - neveett - most nem kell biztos választ adni, de majd kérlek, előtte jelezzétek, hogy számítsunk-e rátok...

Akkor és ott úgy éreztük, hogy nagyszerű lenne elmenni barátaink esküvőjére, boldogságukban osztozni - eljutni Albenára még egyszer idén, és egy remek balkáni mulatségon ott lenni - ám ha a szabadságokat, a járványhelyzetet nézzük, ki tudja...
   Lehet, hogy nem tudunk ott lenni. Akkor úgy láttam - és én voltam a borúlátóbb akkor. 

De a történeteket az Élet írja. 

A jó történeteket és a kevésbé jókat egyaránt. 
Most, ma este nem kellet és nem is tudtunk válasz adni.
Most a szállásunkra sétáltunk vissza, ahol várt ránk az újabb nap, az újabb utazás - a végén pedig a Fekete-tenger, Dimitar stúdiója.

Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy derék házigazdánk el fogja vinni a bojlert... De hogy hová és miért..? A (folytatás)ban ott lesz...