2010.08.09-15


   Gyerekkorom óta tudtam, hogy a Balkánon kicsit másképp folyik az élet, mint a ködös Nyugaton. Olyan, hogy egy pincér elszalad a vendég holmijával, előfordul, de az, hogy ezért nem húzzák meg a fülét, egészen ritka. Pedig a bolgár vendéglátás, mint láttuk, nem csak kenyeret, de cirkuszt is kínál a Népnek...
    A történet még a második napunkon kezdődött.
   Reggel időben megjelentünk Peter barátunknál, aki kiváló bundáskenyérből, illetve svédasztalos kínálatból álló reggelivel várt minket, és a nála lakó nem túl nagy számú családot. Alig befejeztük az étkezést, elindultunk az Albena felé vezető utunkon.
   Először is a reggeli kilátást csodáltuk meg az út menti "szirtről". Akkor megálltunk. és most is megállok egy kicsit, elidőzni a szép látványnál. A látvány, a felkelő nap a Balciki öböl felett - valami leírhatatlan. A fénykép keveset ad vissza belőle, azt látni kell...
    A vízen sirályok ringatóztak, akik ekkora már túl voltak az első kifogott kishalakon - a tzatzakon, ami később nekünk is a kedvenc tengerparti csemegéink közé került. Persze, mi - ellentétben a sirályokkal - jól átsütve szeretjük.
   Végül megérkeztünk a partra. A welcome drinket és a felfedezés-sétát követően ezúttal rögtön belevetettük magunkat a tengerbe. Délutánra megjött az "ígért" hullámzás, és lányaink gumimatracaik hátán próbáltak a felszínen maradni a tajtékzó bukóhullámok között. Ez többé-kevésbé sikerült, igaz, jó hullámzás idején inkább kevésbé. Néhány másodpercig a lebegés a nap sugarai alatt, majd amikor azt hinnénk, sikerült felpattanni a matracra - placcs! Néhány liter víz lenyelése után jókedvűen bukkan fel az ember, Hanyistókként seperve félre a hajába akadt hínárt. A fürdőruhába bezúdult két lapátnyi homokot nem is említeném.
  (Számomra az élet egyik rejtélye: ha kifelé nem tud folyni a homok a gatyából - hogy tud befolyni? Vagy ha bejutott - miért nem tud ugyanarra távozni..? Kínzó kérdés ez...)
   Én mindig ügyelek arra, hogy többes szám harmadik személyben meséljem az ilyen történeteket, pedig hát... :)

 A fizikai kunsztok

persze kimerítették az embert, és időnként gyarló kicsiny testünk is megkívánt néhány falatnyi táplálékot. Ezért - csupán ezért! - élelem után néztünk.
    A szellemi táplálékot mindig is bőkezűen szórtam társaságunk hölgytagjai számára, akik furcsán dicsérték nagylelkűségemet. Azt mondták szinte egybehangzóan, rendkívül nagylelkű dolog részemről, hogy így osztom az észt. Ezt én nem értem... :)
  
   A második nap strandra menet kiszúrtuk, hogy a La Bomba, a "kalapos" sarkán reklámtábla hívogatja a kuncsaftot, kb. 12 leváért (6 euró) kiváló ebédet hirdetve, s az ár némi sört is tartalmaz.  A magyar Balatonon edződött turista ilyenkor gyanút fog, hogy mit is adhatnak itt ennyiért.

   A strandon jött hát az ötlet:
 - Nézzük meg. Sokat nem veszíthetünk...
Azt már messzebbről láttuk, hogy a Bazár északi oldalán a parkból kihasítottak egy kerthelyiséget a gyepet fa padlóval borítva kellemes kerthelyiséget hozva létre. A fa sörpadok-asztalok felett sörös és a helyi ásványvíz logójával díszített napernyők tartottak árnyékot, az illatról pedig a park ezüst- és Nordmann-fenyői gondoskodtak.    A kerthelyiség bázisa a Bazár épületének alagsorában volt, egy modern bár és étterem formájában, melyet középkori dizájn mögé rejtettek.

   Helyet foglaltunk hát a kertben

számos más asztaltársaság mellett.
 Egy fiatal pincér srác lépett oda hozzánk, fülig érő szájal vigyorogva, majd udvariasan megkérdezte, mit szeretnénk.
 - Ebédelni szeretnénk, és sört - mondtam angolul.
 - Máris hozom, az étlap itt van - felelt, az itteni szokástól eltérően - szintén angolul.
Pillanatok alatt megjelent italainkkal, és az étlapokkal.
 - Szabad itt dohányozni? - kérdezte Kedvesem.
 - Szabad, de nem egészséges a dohányzás - mosolygott.
Ettől fogva a srác ahányszor megjelent, mindig volt egy kedves szava hozzánk.
 - Hogy ízlik? - kérdezte az ételre mutatva. Nagy varázslat nem volt benne, ám a hús valódi volt, frissen sütve, a krumpli szintén, a hozzá kínált sör jéghideg és friss - ezzel eleve lekörözte sok itthoni vendéglátóhely kínálatát. 
  Étkezés után Kedvenc Egyetlenem rágyújtott, szó szerint egyedüliként. 
 - Nem szabadna dohányozni, madam - mondta a pincér srác - nem egészséges! - mosolygott. Kis toporgás után megszólított:
 - Hadd kérdezzek valamit... Milyen nyelven beszélnek? - kérdezte.
 - Magyarul - feleltük.
 - Ó, régen sok magyar turista volt itt. Apám mesélte - mondta a fiú.
 - Hogy van magyarul, hogy "na zdrave"? - kérdezte. - És hogy "blagodarija"?
 - Egészségedre, Köszönöm - mondtam.
 - Eges... egseg... - próbálkozott a magyar szavakkal. - Hmmm. Leírná..? - kérdezte kezében egy papírral.
 - Le ám! - azzal fogtam a papírt, és írtam a leggyakoribb szavakat angolul, majd mellé magyarul, és egy harmadik oszlopba a magyar szót - cirill betűs átiratban. Utóbbit meglátva a srác szeme felcsillant, és láthatóan jól esett neki a figyelmesség, valamint az, hogy egy "nyugati" ismeri a cirill betűket. De hát az nem nehéz, vagy nyolc évig tanultam az iskolában, előtte pedig a nyaralások során a reklámfeliratokat böngészve, két ampulla után bizony az orosz szavak mellett a nyelvtan is jött elő, egyeztetve, ragozva..

   Innentől kezdve, ha lehet, a srác még vidámabban állt hozzánk, és mindig oda-odalépett az asztalunkhoz - ha másért nem, figyelmeztetni nejemet, hogy ne dohányozzon :)
    Lassan ideje volt a tettek mezejére lépni. Egy fürdés még bele kellett, hogy férjen a programba, majd a sötétedés előtt elindultunk felfelé a Hegyre...

Következő napon körbejártuk Albenát, felidézve a régi emlékeket, így nem jutott eszünkbe a hely felkeresése.

A negyedik napon a strandon

a szokásos kemény problémával szembesültünk: 
 - Hol vacsorázzunk ma..?
Kitaláltuk hát, hogy az estét a Balcik felőli végén álló Bistro Kartelben töltjük - onnan a hazaút csak egy kis séta a parton. Ellenben napközben egy könnyű ebédre illetve egy hűsítő italra ismét a Castle Pub felé vettük az irányt.
   A múltkori pincérfiú régi ismerősként üdvözölt minket, érdeklődött, hogy érezzük magunkat, mit csináltunk előző nap.
 - Egeszsegedre - birkózott a magyar szavakkal szokásos, fülig érő mosolyával.

 - Little Kebap - olvastam a kitűzőjén...
 - Igen, a kebap egy bolgár étel... 
 - Tudom, ismerem. De ha van Kicsi Kebap, kell lennie Nagynak is?
 - Apukám, aki szintén Albenán dolgozik, ő séf egy szállodában.
Ismét megtudtunk valamit újdonsült barátunkról...
 - Hadd kérdezzek valamit. Mi a rendes neved?
 - Ha-ha-ha, nektek kell kitalálni.
 - Köszi...
 - Segítek. Van ilyen filmszereplő...
 - Bakker, évente sok millió film készül...
 - Na jó, annyit segítek, hogy "D"- vel kezdődik...
 - Дед Мороз (Gyed Maróz - Télapó), bazmeg-  mondtam neki. Ekkor már visítottunk a röhögéstől.
 - Az se rossz! Nézzetek rám. Milyen vagyok? 
 - Komisz! Akkor Denis, a Komisz! - mondták a lányok.
Ekkor készültek az első közös fényképek - aztán azóta évről évre készülnek...

   Ezután ismét nem találkoztunk

pár napig, előbb a Kaliakra-fokon, majd Várnában jártunk, és este épp csak egy pohár frissítőre léptünk be. Az az este is igen jól sikerült, de ma, a nyolcadik napon kitaláltunk egy kis tréfát - mint megtudtuk, nem csak mi...


   







   Történt pedig, hogy este a napi program végén a Castle Pub-ban terveztünk eszegetni, ám ezúttal készültünk ifjú barátunk tesztelésére.
    Láthatóan megörült nekünk.
    Rendeltünk, kihozta, eddig minden a szokott mederben ment. Kedvenc Páromra ismét rászólt, hogy kevesebbet kellene dohányoznia.
   - Esgessegse... Egessegr... Egeszsegedre! - mosolygott, amikor poharunkat emeltük.
   - Kicsi Kebap, hadd kérdezzek valamit - szólítottam meg - szabad munkában innod egy kortyot?
   - Ööö, igen - mondta, kutatva, hol lehet a csapda.

   - Akkor kóstold meg EZT

- azzal elővettünk egy flakont, mely "véletlenül" nálunk volt.
Ó, csak víz, csak víz volt benne, legalábbis a tartalma 58%-ban H2O molekulákból állt. A maradék 42 viszont nemesebb molekulákból...
   - Mi ez? - kérdezte.
   - Magyar pálinka - mondtuk.
Egy pohárba mindjárt töltöttünk neki. Ő nagy lendülettel beleivott... Jaj, hát azóta értem én, miért hívták az ilyesmit Tüzes Víznek... A torkán akadt rendesen, a szeme könnybe lábadt, alig tudta kibökni, hogy "jó. Csak erős..." Végül két részletben itta meg. 

Végül ez az este is véget ért, és ideje volt elindulni a Hegyre, mielőtt teljesen ránk sötétedik. Kértem a számlát.
Denis barátunk megjelent, és közölte: Négyezer-hatszáz leva lesz, uram (ez kb. 700 000 forint volt).
 - Sajnos, ezt a trükköt nagyon jól ismerem, Budapesten és a Balatonnál, ez nem nyert - mondtam neki.
Vigyorogva elővette a "helyes" számlát, melyet végül kifizettünk valódi ropogós leva játékpénzzel, ha már játszunk... Miközben beszéltünk, a szomszéd asztal norvég vendégei jelezték, fizetnének. Kebap jelezte, hogy rögtön visszajön, majd az északiak asztalához lépett, és miközben Anyu épp állt fel, ő felkapta a ridikült az asztalről, és hangosan nevetve  - elszaladt. Apu bambán nézett utána, majd üldözőbe vette. Szürreális látvány volt a vendég táskájával a parkban körbe-körbe szaladó pincérfiú, nyomában, a csudát nyomá
ban, jócskán lemaradva a fújtató norvég. A vendég észrevette, hogy ráhúzták a szivatót, végül csak nevetett, mire Kebap visszatért az asztalhoz, ahol valamilyen rejtélyes okból nem csapták agyon, hanem együtt nevettek vele.

A vicc az egészben az, hogy mi úgy gondoltuk, hogy eszünk egyet, majd a strandra visszatérünk. Ennek 
megfelelően az összes cuccunk, beleértve a matracokat és a ruháinkat ott vártak a napernyőkre fellógatva.
Aki látott minket este tíz óra felé leballagni a partra és felcuccolni... :)

A következő este immáron az utolsó esténk

volt abban az évben, és (úgy) tudtuk, hogy pár év múlva térhetünk vissza. A búcsúestet ennek megfelelően újdonsült barátunknál töltöttük, ezúttal azonban a teljes menetfelszereléssel felvonultunk a Pub-ban.
   Pár szót most is beszélgettünk. Arra hamar rájöttünk, hogy a folyton mosolygó, viccelődő arc mögött egy rendkívül tájékozott, széles látókörű fiatalember van. Denis a várnai Közgazdasági Egyetem hallgatója, aki nyáron keresi meg az egész évi tandíjra valót.
 - Mennyit dolgozol egy héten? - kérdeztem.
 - Hét napot, tíz órát naponta. 
 - Nem sok ez? 
 - Fiatal vagyok, most kell megalapoznom az életemet. Ez egy befektetés...


Este nehéz szívvel indultunk vissza a Diana hotelbe - éreztük, hogy e fiatal emberben egy jóbarátot hagyunk magunk mögött.  Ki tudja, látjuk- e még..?

Nagy titkot nem akarok elárulni: láttuk.
Elkezdtem leírni a megfejtést, de nem teszem. Következő posztjainkban meg fog jelenni, akit érdekel, tartson velem :)

A legutóbbi fénykép 2015-ből :)