(2010 augusztus 06)

Végül a tervezés után becsomagoltunk és elindultunk...

Éééés végre... Úton voltunk.

   Mindig jóleső izgalommal tölt el egy hosszú utazás. Ez esetben tetézte a dolgot a várakozás, melyet gyerekkori emlékeim tápláltak.
   Két dolog finomhangolta ezt az érzést, kicsit növelve az "izgalom", és csökkentve a "jóleső" faktort.
 Egyik anyámmal folytatott beszélgetés volt. Azt mondta:
- Csak nehogy csalódj. A régi emlékek megszépülnek, te pedig azt fogod keresni. És nem azt fogod találni, amit vársz...
 A másik, a készülődés izgalmai, melyen elegánsan átléptem előző írásomban, de hát a "- Hol vannak a tölthető elemek???" "-Mittomén', te pakolsz el mindent" "- Egy frászt, tessék, a kalapokat is biztos én tettem ide" kezdetű gyöngyszemek minden családban szétgurulnak verbálisan, legfeljebb ezek kimaradnak az ünnepélyes élménybeszámolókból.
   Én ezúton élek szerzői jogommal valamint az admin jogosultságaimmal, és igenis leírom bátran, hogy mindent családom hölgytagjai kevertek, pakoltak el, én csak azt és csak oda, ahová kell. Ezt előbb is leírhattam volna, csak nem találtam a billentyűzetemet... :)

Hazai pályán

   Szóval, félre a tréfát, végül, menetrend szerint 4.05-kor elindultunk Szőnyből. Hipp-hopp,  az M1-es autópályán haladtunk, a felkelő nap már az M0-áson, - akkor még a régin - ért minket.
   A szivattyú az M5-ösön Lajomizse környékén indult be, ahol reggel egy csodás torlódás fogott vissza minket, hiszen drága útkarbantartóinknak hirtelen szalagkorlát-cserélhetnékjük volt, emiatt kicsit torlódtunk.
   Ezután csupán a szatymazi pihenőhelyen álltunk meg tankolás, étkezés, és egyéb technikai okok miatt.
   Ettől eltekintve szinte eseménytelen utunk volt Röszkéig. 
   A régi beidegződések miatt kissé aggodalommal gördültünk be a röszkei átkelőhelyre, kissé tartva a szerb rendőrök állítólagos undokságától - mind később megtudtuk. alaptalanul. Unott arccal beszkennelték igazolványainkat - noha nem EU tagról van szó, ezzel együtt Szerbia területére is elegendő személyi igazolványt birtokolnunk.
   Kb. 40 perc után folytathattuk utunkat Belgrád felé.

Idegenben - Szerbia

   Egy akkor még csak két sávos út, mindkét oldalon fél sávnyi "lehúzódó" sávval - leállósávnak nem nevezném - vezetett hosszú kilométereken keresztül. A hosszú kilométerek tulajdonképp a Röszke-Újvidék útvonalat jelentette. A helyi autósoktól egy kicsit meglepő, ám rendkívül szimpatikus viselkedést láttam: amint utolérsz egy lassabb autót, az lehúzódik a széles padkára, miközben a szembejövő ugyanezt teszi. Ily módon probléma nélkül el lehet végezni az előzést. Ugyanakkor a szembejövő tőlem is ugyanezt feltételezte: megkezdte az előzést, miközben én szépen lejjebb húzódva utat engedtem neki. 
   Ily módon dinamikusan lehetett haladni, felülről súrolva (de természetesen betartva!) a megengedett sebességhatárt.
   A fél autópályával párhuzamosan folyt a Budapest felé haladó oldal építése. Emiatt bekötőutak, sebességkorlátozások, és zászlós emberre, nyilván futball partjelzőkre figyelmeztető táblák tarkították az utat. 
   A döbbenet Újvidéknél következett: az utunkat autópálya-fizetőkapu állta el! 
Basszus, még a holdban sincs az autópálya, de a pénzt már szedik érte. 
   Money for nothing - ugrott be a dalcím, de ne legyünk igazságtalanok - egy jó partjelzőt meg kell fizetni. :)
   
   Az igazi autópálya ezután Belgrádig, majd onnan Nišig vezetett. Összesen három helyen kellett megállni fizetőkapunál, és a 320 és 700 dinár közötti autópályadíjat megfizetni, mely alkalmanként 1200-3000 forint körüli összeget jelent. A díjat az autó magassága és az eseteges vontatmány alapján, automatikusan számolja ki a rendszer kamera és fotocellás érzékelők segítségével, így a kezelőnek nincs módja, sem oka trükközni. Az ár megfizethető dinárban, euróban, valamint bankkártyával is.

   Belgrád határában, majd Niš mellett Brzi Brod-nál egy nagyobb benzinkútnál teszteltük a pihenőhelyeket. Elmondhatom, hogy az itthoni színvonalnak megfelelő kínálattal, annál alacsonyabb árakkal, és nagyobb tisztasággal várják a Nagyérdeműt. 

 
   Szokásoktól eltérően ezúttal megkímélném mindannyiunkat a szokásos fényképtől. :)

Ekkor, az útitervünknek megfelelően Prosek előtt véget ért az autópálya, és egy kétszer egysávos főútvonalon folytattuk utunkat. A települést elérve egyben a Niš folyó völgyébe értünk, ami egy izgalmas látnivalót jelent. Kb. 500 kilométer levezetése után kellemes felfrissülést jelentett a látvány. A folyó a meredeken leszakadó sziklafalak között kanyarog, miközben a völgy szemközti oldalában vasútvonal kanyarog hasonló pályán. Az út szorosan a sziklafalra tapad, szükség esetén rövid alagutakon, vagy bevágásokon keresztül vezet. Összesen huszonnégy alagút követi egymást alig húsz kilométeren. 

 
A gépkocsira felszerelt akciókamera szép videofelvételeket rögzített a következő években. Ekkor azonban még inkább ámultunk, és lányom fotózott az autó utasaként.
Néhány kép ízelítőül - sajnos, az idő nem nekünk dolgozott, ezért nem álltunk meg pihenni és fényképezni.











  Siettünk, és nem hiába. Ekkor már délután kettő óra körül járt. A szállásfoglalás szerint éjfélig kellett becsekkolnunk - a GPS 23 órás érkezést jelzett előre. 
   Kiértünk a völgyből, elhaladtunk a nagyobb Pirot városa mellett, majd a bolgár határ mellett a múlt rendszerből itt maradt nevű Dimitrovgrad mellett elérjük a szerb-bolgár határt - Kalotinát, ahol ismét visszatértünk az EU területére.. 
- Na, most már Bulgáriát elértük, már csak a tengerpartot kell elérni. Menni fog. 
És... A következő pillanatban a GPS ideje automatikusan átállt fél négyre - az érkezés várható ideje pedig éjfélre: Átléptünk a kelet-európai időzónába... 
Néhány perc után folytathattuk utunkat a kb. 50 kilométerre lévő Szófia felé.
   Előtte azonban le kellett róni az útdíjat - Bulgáriában nem csak az autópályák, hanem a főutak is díjkötelesek - ezt mindenütt "Vinetka" feliratú táblákkal jelzik is.
Azért izgalmas lenne látni, hogy egyesek, a díjfizetést kikerülendő, micsoda trükkös kerülőutakkal próbálkozhatnak is. Ismerve a díjközteles utak állapotát, ne legyenek illúzióink a díjmentes utakkal kapcsolatban. Egy hétre 10 leva (1600 forint) azért megfizethető ár...

Bulgária szívében 

   A kalotinai átkelő után mindjárt két benzinkút várja az utazót, nyilván nem véletlenül.
Tankolás után a térkép fölé görnyedve próbáltunk dönteni, hogy észak felé (Veliko Tarnovo - Targoviste - Shumen) útvonalon, vagy délnek, Burgasz felé induljunk-e. 
   Első opció mellett szólt a viszonylag egyenletes vonalvezetés, ellene a kicsit több kilométer.
   Második lehetőség mellett az épülő-félkész (azóta átadott) autópálya, ellene az út utolsó 150 kilométerén ránk váró kanyargós, durva szerpentin a nagy forgalmú Burgasz-Várna főúton szólt.  

Döntöttünk: Észak felé indulunk. Bár nyaralni jöttünk, és meleg holmikat nem hoztunk...
Röviddel a határ átlépése után valószínűtlen látvány tárul az utazó szeme elé. Az egyik hegyoldalba egy nagy böszme óriás / szorgos bolgár munkáskezek belemart egy óriási szöveget, mi több, a hozzá járó kitüntetést is.



 

Az emlékmű az 1885 novemberi szerb-bolgár háborúnak állít emléket, mely mindössze két hétig tartott, a végén kimondta a bolgár állam létrejöttét, és az Ottomán Birodalom alóli felszabadulását. 

   Mire a látványt agyilag feldolgoztam, elértük Szófiát.

   A térkép, a GPS és Kedvenc Feleségem szerint is hamarosan balra kell fordulni, ha követni akarjuk az útvonalat, és rá kívánunk fordulni a Szófiát elkerülő körgyűrűre. 
    Nos, rá kívántunk, így a 8-as főút és a 18-as elkerülő kereszteződésében balra soroltunk. 
És itt... Egy cseppnyi Harmadik Világ tárult elénk. Az út mellett egy bádogváros nézett ránk, a nem túl bizalomgerjesztő lakóival. Ló a ház oldalában, és még ő tűnt a legkulturáltabbnak ott...
   A következő években még durvább dolgokat láttunk itt, a purdék piros lámpánál azonnal elözönlötték az úttestet kéregetve, sőt az ajtókat megpróbálva kinyitni, hogy aztán 2014 nyarára nyomtalanul eltűnjön ez az éktelen hely egy autópályaépítés során.
    A körgyűrű a magyar M0-t vagy a Veszprémet övező Körgyűrűt ismerő olvasóim tapasztalataitól biztosan eltérő fogalom. Tulajdonképpen egy nyomvályúkkal teli kátyúkollekció, mely rég lekopott útburkolati jelzéseivel nem segíti a teherautók mögött kullogó átutazót. 
   Később utaztunk a városon keresztülvágva is. Nem túl nagy város Szófia, viszonylag gyorsan, két zöldhullámmal abszolválni lehet a feladatot.

Keresztül a Hetedhét Határon

Nagyobb térképre váltás

  
   Itt tennék egy megjegyzést. Bulgária útjai nem igazán jó minőségűek. Ellenben ezt nem az itthoni értelemben kell érteni. Míg Magyarországon sokfelé kátyúk, repedések, foltok tarkítják a viszonylag új burkolású utakat is, addig itt az útburkolati jelek lekopott állapota, sokszor maga az aszfaltburkolat fényesre kopott felszíne, valamint az út menti szalagkorlátok rozsdás állapota jelenti a gondot. Kivéve a Szófiát eklerülő gyűrűt, mert ott mindkét probléma egyidőben van jelen...  Különösen sötétedés után nehezíti az út vonalvezetésének követését a látható elemek hiánya. Gyermekkoromban újonnan festett útburkolati jelek virítottak . most ugyanazt láttuk.
  Nem, nem a virítást, hanem az 1981-es felfestést...

   Szófiát elhagyva egy autópálya vezetett Várna irányában.
Örültünk, jól lehetett haladni, szép tájakon, három több kilométer hosszú alagúton keresztül. Ez az állapot kb. 80 kilométer hosszan állt fenn, aztán átváltott az út normál főútvonalra.
    Miután immáron kisebb sebességgel csettegtünk kelet felé, Kedvesem ölében az autóstérkép, éppen nézte, megkérdeztem:

- Messze vagyunk még?
- Már nem annyira, mutatott a pillanatnyi helyünk és a Várna közt látható, kb. kétarasznyi távolságra. - Várj csak...
Ééééés...
A térkép sarkait megfogva széthajott még két hajtásnyit, mintha egy tangóharmonikát húzott volna szét.
Mindketten bambán néztünk bal keze után, mellyel akár ki is nyúlhatott volna a vezető oldali ablakon...
- Buhhh, most már messze...
  És folytattuk utunkat hosszú, egyenes, viszonylag üres szakaszokon, ahol egy-egy lepukkant autót előztünk meg, s ahol egy-egy csillogó luxuskocsi előzőtt meg minket.



Veliko Tarnovo a város, amelyet keresztez utunk, és ahol épp félúton vagyunk Szófia és Várna között. Itt érdemes tenni egy pihenőt, első alkalommal egy benzinkútnál, következő útjainkon már egy besásárlóközpont gyorséttermében. Nem írnám ki, hogy McDonald's, mert az már reklám lenne. Az említett osztrák benzinkút mellett, egy murvával borított placcon parkoltunk le. A kávénkat kavargatva a naplamantét néztük, és számolgattuk, odaérünk-e éjfélre, akkor még nem tudván, hogy errefelé a határidőket nem kell annyira szigorúan venni, és a "nyjama problema..." félmondattal jelzik, hogy no para.

Veliko Tarnovótól kicsit gyorsabbnak tűnik az út, kicsit változatosabb, és a célhoz közeledve mintha mágnes húzna előre. Ezen az utunkon itt sötétedett ránk, így innentől kezdve a tájból sem sokat láttunk.
Kár, mert ismét hegyes-völgyesre frdul az út, és gyönyörű erdőkön, fenyveseken kanyarog keresztül.
  
- Na, most baj lesz - mormogtam, amikor megpillantottam a félhomályban köröző rendőrt. - Ezek biztos szivatni fognak...
  Sok falu határában láttunk fehér rendőrségi Astrákat, bennük, vagy a tetejükre kibiggyesztett sebességmérő műszerrel. Egyet nem vettem észre..?
Félreálltam, engedem le az ablakot.
Egy ötven körüli rendőr rápillantott a rendszámtáblánkra, majd fülig érő szájjal vigyorogva integetett, hogy "tovább! tovább!"
   Hogy ez a külföldi rendszámnak szólt? A H betűnek? A LEV rendszámnak? Vagy a jedi hullámaimnak, hogy "Nem ezeket a droidokat keresitek!!!" ? Sosem fogom megtudni...

Egyszer csak elértünk egy kereszteződésbe. A Rusze-Várna főútba csatlakoztunk be.
- Juhé, innen már tudom az utat! - mondtam, hisz' gyerekkoromban erre jöttünk!
Innen már tényleg gyorsan haladtunk. Az utolsó 50 kilométert ismét autópályán tehettük meg, felpörgetve az eseményeket.
   Várna előtt egy nagy sötét tömeget láttunk meg a megvilágított dombok között.
- A tenger!

Várna előtt megpillantottuk az első Albena jelzést, és már helyben voltunk.

Célegyenesben

   A Várna-Albena közötti táv megtételére legalább három út kínálkozik, egyik (sem) jobb, mint a másik, különös tekintettel a sötétben történő autózás örömeiről szóló soraimra. Később beszámolok róla...
   Ekkor már 20 órája voltunk úton, mire egy domboldalról megpillantottunk egy csodálatosan kivilágított, fényárban úszó települést gyermekkoromból ismert formájú épületeivel.
- Nézzétek, ott van Albena - mondtam vidáman.
 "Na, legalább villany van" - gondoltam hozzá megkönnyebbülten...
És ekkor egy másik vészvillogó villogott a fejemben halványan: LÖVÉSEM sincs, hogy ezt a Hotel Dianát merre kell keresnem... :)
   Egy erdőn keresztül vezetett az út, amikor egy körfolgalomra figyelmeztető táblához értünk.
Ekkor már majd kiugrottam a bőrömből és a kocsiból, hiszen számtalan gyermekkori emlék várt, és valami, ami számomra az Ötödik Elem (az első négy a Tűz, a Víz, a Kaja és a Pia...): A Tenger.
   A körforgalomtól már "itthon voltam", hisz, noha 1982-ben, tehát 28 évvel korábban jártam ott utoljára, a bejáratnál semmi sem változott.
   Talán egy kicsit: a portás fülke komoly elektronikus térfigyelő rendszerrel került megrősítésre, parkolójegy- és rendszámleolvasó automaták látszottak, tehát mindjárt érezhető volt, hogy a fiúk nem csak a sült galambokat számoltak...
   Megálltam, illendően a kapun kívül.
- Jó estét - köszöntem angolul.
- Jó estét - válaszoltak bolgárul.
De végül megértettük egymást, és előadtam, hogy a Hotel Dianát keressük. Némi gondolkodás után eszükbe jutott, hogy vissza kell menni a körforgalomba, az első kihajtónál jobbra, és valahol ott lesz.
OK, a zinternetes térképvázlat szerint is valahol Albena felső végében, a főút mellett kell lennie.
   Kihajtunk, jobbra fordulunk, ahol sejtem a Dianát, egy leágazás.
Behajtok - egy parkoló.
Remek. Megállok, kinyitom az ajtót. Sötét van, egy sivár udvaron szemetet hord a szél. Újságpapír, műanyag poharak...  
   Kiszállok. Odamegyek az épület ajtajához. Rajta bolgár felirat. Valami gazdasági iroda. 
- Nem ez az - mondtam őszinte megkönnyebbüléssel. 
Nyolc perc múlva éjfél. Lejár a szobafoglalás - gondoltam naivan, nem  tudván, hogy a nem túl rigorózus bolgár házigazdáktól rendszeresen fogom a "no problem..." kifejezést hallani...
   Fogom a telefont, és tárcsázok. Hosszú csengés után egy női hang felel. Elmondom neki, hol vagyunk.
- Nem probléma, jöjjenek vissza a főútra, és haladjanak tovább Balcik felé, fogják látni a piros neonfeliratot.
Megköszöntem, és újfent  megkönnyebbültem.

Indítottam, és pár másodperc után kanyarogtunk az úton.
Beértünk Balcik településre, és máris ott állt a szálloda, az internetes oldalon megismert arculattal, piros neonfelirattal - Hotel Diana.

   Leparkoltunk. Két perc volt éjfélig. 

<iframe width="420" height="315" src="//www.youtube.com/embed/21gYohM-Cz8" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

Ekkor kijött elénk egy mosolygó, bár láthatóan álmából felvert ember. Rövidnadrág, póló, kócos haj.
Nem tudom, kettőnk közül ki nézett ki nyúzottabban...
- Peter Dragnjev vagyok, a hotelmenedzser. Önök jöttek Magyarországról? Isten hozta Önöket!
Mielőtt felhurcolkodunk, megmutatnám a szobákat, megfelelnek-e.
- Peter, ha a fáskamrát mutatja meg, az is megfelelő lesz...
Elnevette magát.
- Fáradtak? Tudok segíteni valamit?
- Hmmmm. Igen. A bár már zárva. De... Egy SÖRT - ihatnánk?
- Nem probléma! Természetesen kinyitom a bárt, és amit csak szeretnének... Milyen sör legyem?
- NAGY és HIDEG!!! :)

Ekkor én Petert szentté avattam, testvéremmé fogadtam és megkoronáztam magamban, nem is sejtvén, hogy egy igazán kellemes welcome-partinak nézünk elébe - mindjárt a 21órás utazás után :)

(Folytatjuk :) )