Másnap reggel ütött az indulás ideje.
Amint előző nap ígértem, sokkal jobban éreztem magam.
Én még mindig kissé legyengülten, de nyugodtan hajtogattam össze magam magzatpózba, és ültem be a Polski 126-osba.
Megálltunk a kempingnél, és a bejáratnál vártuk meg Attiláékat. Ilonka odajött, megkérdezte, jól vagyok-e...
Jól voltam, csak éhes...
Nekiindultunk.
Kis különítményünk rákanyarodott a Kranevo felé, délre vezető útra. A Baltata nemzeti parkon 
átvéve, közvetlenül a falu határában jobbra, akkor Tolbuhin (ma: Dobrich) felé vezet az út. Ezután Várna felé tartva
haladunk tovább. A várnai repülőtérnél körforgalom, ott hajtottunk fel a Shumen felé vezető autópályára.
A Várna-Shumen pálya rendkívül modern, vadiúj, csodásan felfestett út volt, ami azóta is éppolyan modern - az 1981-es állapotában...
Shumentől pedig Rusze felé vágtattunk tetőcsomagtartós Polákunkkal - azaz vágtattunk volna, ha Attila Trabantja nem kezd indexelni, és kiállni egy elhagyatott parkolóban.
Ilyen korán nem terveztünk megállót. Alig telt el néhány tucat kilométer, apám első üveg bora is csak majd' félig...
Attila kiszállt, fejét vakarva.
- Gyerekek, asszem, baj van...
A kocsiból furcsa dübörgés hallatszott.
- Dübörög. Viszont nem megy...
Sokan nem emlékeznek rá, de a kétütemű motornban szelepek híján a dugattyú zárta a csatornákat, így a tökéletes átömléshez szükség van a kipufogó ellenállására. Törött kipufogó - nem megy a Trabi.
Megkezdődött a gépkocsi átvizsgálása.
Nagy diagnosztikára nem volt szükség: a hang után hamar meglett a baj.
- Letörött a kipufogó! - azzal egy csövet cincált elő a kocsinak nevezett papírjaguár alól. Apám mindjárt pánikba esett.
- Úristen, mi lesz velünk?! Sehol egy szervíz, MI LESZ???
- Istvánkám, nyugalom. Szabadságon vagyunk...
Azzal bebújt kocsija csomagtartójába, és elővette a szerszámosládáját. Apám lábánál a borosüveg rulez :)
Na jó, minden nem volt benne. Nem láttam például hegesztőkészüléket, légkompresszort... De sok hasznos dolgot igen. Kis gondolkodás, és kész volt a terv.
- Csinálunk ide egy stucnit!
Hogy mi az a stucni, nem tudtam, sőt, azóta sem hallottam ezt sehol, de Attilának elhiszem, hogy amit csinált, 
az egy stucni volt. Fogott egy fűrészlapot, hosszában befűrészelte a törött cső hátsó szakaszát. Egy kónuszos vasdarabbal (miért ne lenne egy trabantosnál..?) kitágította a csövet. Bedugta az elülső csonkot... Egy dróttal rögzítette az egészet, és kész is volt.
Mindeközben megreggeliztünk, így túl sok időt nem vesztegettünk el.
Ilonka elővezetett egy kis sóletet egy láboskából, amely szinte természetes, hogy volt nála egy elhagyatott parkolóban, és szedett nekem is.
A tegnap esti gyógyulásom után igencsak jól esett az étel, ami után jókedvűen dőltem rá a bal hátsóra halmozott csomagokra - és aludtam át szinte a teljes hazavezető utat. 
Szállás Craiován, majd folytattuk utunkat Szeged felé.
Szegeden kis különítményünk együtt maradt, és mielőtt szétváltak volna útjaink, betértünk valahová enni-inni valamit.
Innentől a program a tavalyival megegyezett: Laciék és Attiláék elindultak hazafelé külön-külön utakon, mi pedig nagymamámék felé vettük az irányt.
Prológus
Apám jóslata ezúttal valóra vált.
Az utolsó estéink egyikén, amikor a nyár ránehezedik a világra, és a nyárfák levelei rezzenéstelenül állnak az éjjel is forró levegőben, és a tücskök is fáradtan ciripelnek, amit a hétköznapi ember nyárestének hív - ült egy farönkön enyhén sem szomjasan.
Hirtelen annyit mondott:
- Utoljára látom... Tudom.
Sajnos, ebben igaza lett. Ő utoljára tért haza Bulgáriából, később betegsége miatt már esélye sem volt újból odautazni. 1990 júliusában hagyott itt minket.
Ezeréves barátja, Vaszil Milcsev Szenokoszból - róla 1989 nyarán még hallottunk - erről talán majd beszámolok.
Mentorunk, százmesterünk, Másik Attila később még több remek nyaralásnak volt szervezője és motorja, működtette az MHSZ Ady Endre könnyűbúvár Klubot Komáromban.
Bulgáriába nem tért vissza. Nyaralásainkat követően született legifjabb gyermekük, Attila. Négy gyermeket nevelt fel, két lánya és két fia egytől egyik kiváló emberek lettek.
Attila Druszám 2014 őszén merült el örökre a Nagy Kékségben...
Legyen neki napfényes és kristálytiszta a víz...
Minden esetre az albenai nyaralások évekig visszatérő elemei voltak a sztorizós beszélgetéseknek. Bennem pedig maradt valami... Valami, ami...
Ami eszembe jutott iskolás éveim kirándulásain. Katonakoromban az őrtoronyban...
Később, amikor már családos emberként elkezdtünk nyaralni járni...
Amikor pedig eljutottunk Horvátországba, és belemerültünk akkor még kicsi lányommal a tengerbe...
Néztem a szemközti partot, a Belevit hegyeit. És eszembe jutott a bolgár tengerpart és a végtelen Fekete-tenger... Nekem két dolog hiányzott csupán: a végtelen tenger látványa, és a bolgár emberek barátságos közvetlensége. És elkezdtem sóhajtozni:
- Bulgária... Azért AZ az igazi.
Erre gondoltam, amikor elkezdtem emlegetni:
- Bulgária... De csakis Albena!
Hát, ÍGY kezdődött...
És itt most így végződik ideiglenesen...
(80-as évek - Vége)
