Vannak napok, amik semmittevőnek indulnak, és végül teljesen másképp alakulnak.
Ez a nap ilyen volt.

  Reggel első utam az ablakhoz vezet. Még mindig nehéz megszokni, hogy a függöny vékony anyaga ellenére tökéletesen áthatolhatatlan mint a fény, mint a hő számára - ezért aztán a reggel mindig zsákbamacskaként indul: milyen idő lesz ma?
   Nos, a függönyt elhúzva először is telement a szemem fotonnal, köszönhetően a napnak. Pár perc után, miután ismét láttam, láttam, hogy az égen néhány felhő erőlködik, de látható volt, hogy a reggeli napfény gyorsan el fogja őket oszlatni. 
  - Ha strandidőnek nézünk elébe, használjuk ki, a Hegyre ráérünk felmenni borús időben is - döntöttük el gyorsan, bölcsen nagyra értékelve a 30 fokos meleget így szeptemberben, nem mellesleg ódzkodva a felfelé kaptatóktól a kánikulában.
   Mire a reggelivel végeztünk, felszerelkezve a strandoláshoz megindultunk a part felé - de nem a legrövidebb úton. A Lunapark sétányán keresztül a Laguna Beach hotelnél értük el a partot.
 - Itt vezetett a Tevekulás út..? - kérdezte Teri.
 - Itt bizony - válaszoltam, jó érzéssel idézve fel a negyven éves emléket. Akkoriban a Hotel Balik és a Gorski Tzar között nádas terült el, melyen keresztül egy földút vezetett. Itt hajtotta tevéjét minden reggel oda, és minden este vissza (kénytelen volt, ha egy visszautat kihagy, két tevéje lesz a parton...) a fényképész, aki pár leváért beduinnak öltöztetve készített képeket a turistákról. Mármint a turisták voltak beduinnak öltöztetve természetesen... 
   Mára az attrakció átalakult, nagy böszme életnagyságú (bakker, ki látott már két méteres nyulat..?) plüss rajzfilmfigurák riogatják a gyanútlan szülőket és gyerekeket, orvul lefényképezve, miközben mutogatsz, hogy neeeee!
   A parti sétányon balra fordultunk, ám a masszőrkabinnál ma sem leltük Rosy barátnénkat, aki a korábbi
években csodás gyógyulást hozott megfáradt tagjainknak.
   Ellenben azt vettük észre, hogy miután a napok óta lengedező piros zászlókat ma sárga váltotta, és kinyitottak a vízimutatványosok, a megfáradt tagjaink hirtelen megteltek energiával.
 - Hohohó, ma megyünk ejtőernyőzni, ha kisgyerekek esnek is az égből! - mondtuk, azzal futólépésben iramodtunk meg a bázisuk felé a homoktengeren át. Megfáradt tagok, na igen! :)

 - Ejtőernyőzni szeretnénk.

Mikor indul a következő?
 - Tizenegykor.
Tíz negyven volt. - A következő?
 - Délben.
Arra beneveztünk hát, bankkártyával kifizetve a jegyeket, majd továbbsiettünk Szergo partszakaszára a helyünkre. Az idő sürgetett, a reggeli sört ennek ellenére kikértem.
Tűkön ülve meg sem vártam, hogy elfogyjon, harmadnyi dobozzal a kezemben indultam vissza a hotelbe az akciókameráért. Mert hát, a kvantummechanika második tézise - Max Planck kétrés-kísérlete mellett - Attila optika-elmélete: ha nem videózzuk le, akkor nem létezik...

   A sörrel a kezemben bevágtattam hát a Flamingo elegáns előterébe, fel a liften, le a liften, közben a sör eltűnt a kezemből (hová is, hová is...), a helyét a kis fejkamera vette át vízhatlan tokban, homlokpánton.

   Fél óra múlva már róttuk utunkat a parasailing bázis felé. Páran gyülekeztek, azonban egy fiatal pár nem a mi túránkra várt, hanem felpattantak egy-egy jetski nyergébe.
   Kikötött hát a korábbi évekből jól ismert motorcsónak, a szintén jól ismert személyzettel. A hajó kormányosa vagy húsz kilóval sportosabban (értsd könnyebben), vigyorogva üdvözölt minket, miképp a segédje is.
 - Á, mister Robocop - ugrattak, miután előző években is viseltem a felvevő eszközt. Ezúttal azonban váltottunk, kedvenc párom fején ragyogott a Képrögzítés Koronája.
   No igen. Előző évben túl sok lett a kék árnyalat a képen - finoman körülírva, hogy bénán állt a fejemen a kamera, ezért jobbára a kék eget rögzítettük, az igencsak látványos panoráma helyett. De nem adjuk fel, és idén új felállásban álltunk bele a beülő hevederbe.
    A korábbi évekhez képest a másik változás a fotós személye volt. Tavalyig egy fiatal srác készített fényképeket egy komoly tükörreflexes alkalmatossággal, amit aztán a megbeszélt szállodai szoba címére CD-re kiírva kézbesítettek. 
   Ezúttal a fotós szerepét egy felettébb dekoratív, ámde felettébb a fényképezés helyett a fedélzetmesterrel való szerelmezéssel foglalkozó szőke lányka látta el. A fekete csipkés alsóneműt (nem, nem strandruhát) viselő kislánynak odaszóltam:

Csinálj ám sok-sok képet!

    Mi pedig vártuk a felszállást.
   Az érzés leírhatatlan. Az adrenalin elkezd szétáramlani, amikor a taton álló segéderő int, hogy jöhettek.
   Leülünk a padlóra, miközben ránk akasztják a fém hevedereket. Felettünk a kupola időközben szépen megtelt levegővel, miután szélnek szembefordulva lassan felengedték.
   Ott ülünk hát a tatfedélzeten, majd a kormányos pöccint egyet a gázkaron (kb. 25%-on áll), és az iker vízsugár-hajtómű dorombolása mormogássá erősödik, majd határozott dübörgésbe csap át.
 - Pont olyan, mint a repülőgép sugárhajtóműve felszálláskor - gondolom, és a következő pillanatban valami a levegőbe emel.

   A hajtómű zaja, majd a fedélzeten szóló zene pillanatok alatt elhalkul. és a természet hangjai veszik át a szerepet.
   Suttogás.
   A szél súgása, a fülünkben, miközben egy gyorslift sebességével emelkedünk. Az ember önkéntelenül is belekapaszkodik a függesztő hevederbe, holott ez szükségtelen - ha pedig a rögzítés engedne, akkor hasztalan lenne.
   Aggodalom helyett inkább élvezzük a látványt.
   Fejünk felett a hatalmas ernyő-kupola levegővel megtelve, a zsinórok finoman rezegnek a körülöttük áramló levegőtől.
   Alattunk, messze - ezúttal tényleg messze! - a hajónk kicsiny foltja, amint tajtékos hullámcsóvát húzva maga mögött halad a parttal párhuzamosan.
   Albena látványa - csodálatos. Messze alattunk kúsznak a parton a lentről jól ismert szállodák, a napfényben
fehéren ragyogva az ősz dacára mélyzöld háttér előtt. A 
 - Idén nincsenek medúzák - jegyzi meg Teri.
 - De, ott van néhány - mutatok le a távolba a mélykék (kék mély) vízben ütemesen összehúzódva úszó lila korongokra. Mellettük egy sárga téglalap. Nem, ő nem a bioszféra része volt. Hanem egy nylonzacskó...
   Amikor elértük Albena partjának északi végét, hajónk éles fordulattal balra vette az irányt, és mi vártuk, hogy elkezdjünk ereszkedni. Ehelyett délnek, Kranevo felé vettük az irányt, érezhetően folyamatosan emelkedve. Alattunk a 17 emelet magas Dobrudja hotel, valamint a Borjana-Nona-Elitsa hármas. előttük a Laguna Beach-Mare-Garden makettként, nyolc emelet magasságuk dacára apró játékszerként törültek el. Kisvártatava újabb forduló, mely után part mentén - nagyon a part mentén, gyakorlatilag a parti föveny fölött sikolva (van egyáltalán ilyen szó..?) -  vissza észak, a Bazár, Szergo barátunk napernyőparkja, majd az Arabella partja és a két móló felé. Aztán további ráadásként vissza, az ellenkező irányba, immár negyedszer csodálva meg a Fekete-tenger gyöngyének látványát madártávlatból, immáron láthatóan ereszkedve. Aztán egyszer csak erős süllyedésben találtuk magunkat, majd nagyot csobbanva a vízbe mártottak minket. 
   A megszokott bemártás helyett ezúttal mellkasig elmerülve hosszan vontattak minket, majd ismét levegőbe emeltek. Ezután még kétszer belemerítettek a kellemesen meleg vízbe, végül adrenalinnak telve, izgatottan ujjongva értünk talajt a hajó tatján. 
   Jutalomjátékként végül vagy tizenhat percet töltöttünk a levegőben a szokásos kb. öt helyett. 
   Ezért az extra menetért még sokáig hálával fogunk gondolni a személyzet fülig érő szájú tagjaira. 
 Földet érésünket követően kisebb politikai leleplezést követtünk el. Ugyanis mellettem egy középkorű hölgy érdeklődött, milyen volt, satöbbi, így szóba elegyedtünk. Két nő, egy idősebb férfi, mint megtudtuk, Belgiumból, Brüsszelből. De ez még semmi, épp ekkor a fedélzetmester elengedvén az utánunk következő párost, rámutatott: 
 - Jöjjön, Ön a Soros..!
Szóval,

üzenhettünk Brüsszelnek,

és üzenhettünk a Sorosnak 2 in 1!!!
   Komolyra fordítva (miért is..?) a szót, az utánunk következő kuncsaftok fel-és leszállását végigélveztük, hallgatván a kiváló rockzenét, élvezve a napfényt és a hajó orrtajtékjának permetét - és nem sokkal később örömmel léptünk partra, kívül vizesen, ám belül kiszáradva.

Mentünk hát Szergóhoz, megérdemelt jutalmunkért, melyet Shumen városában szorgos serfőző kezek állítottak elő a Carlsberg csoport számára, illetve a mi számunkra. 

   Tekintettel a nap eseményeire, és arra, hogy már hétfőn eldöntöttük, hol vacsorázunk - ezúttal nem mentünk sehová holmi ebédet fogyasztani, leszámítva persze egy kis nasit a La Bombáéknál - és egy találkozó Denis "kisfiunkkal" - elmaradhatatlan. Denis telefonon jelentkezett be, előre tudván, hogy igen rövid időnk lesz ezúttal beszélgetni. 
 - Pénteken utazom. Még pár barátommal beszélnem kell - mondta.
   Pénteken kis barátunk elhagyja Bulgáriát legalább egy évre.
 - Business tréning, Németországban - mondta. Furcsa érzés, hiszen végül is autóval jóval közelebb lesz hozzánk, akár meg is látogathatjuk egymást. 
   Röviddel ezután rohantunk is tovább, ő arra, mi erre... 

   Hiszen ma este megnézzük, olyan-e a Slaviyanski Kut zenés programja, mint amilyennek mi szeretjük.
Csak még egy fénykép elgondolkodva a vendéglátás és az italok színvonaláról. Ami jóval a hitelesített jel fölött van. Mindig. Mindenhol itt, a Balkánon,,,

   Rövid készülődés után indultunk is, hiszen a program szerint 20 órakor kezdődik a Tűztánc.
Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy nem nyolckor kezd a szőke lány (minden évben ő a Szent Asszony) táncolni a parázson, de biztos, hogy a folklórműsor elkezdődik. 
   Az első és legnagyobb kérdés: megvan-e még Kamen barátunk? Az első év kellemetlen bemutatkozását, majd fokozatos enyhülését követően tavaly óta én voltam az ő Best Friend-je. A kérdés az, még mindig az vagyok-e-.

   Megálltunk hát az évek óta jól ismert bejáratnál. 

Elindultunk befelé a nádas fölé vert cölöphídon át a rusztikus épület bejárata felé. 
Beléptem az ajtón, és ki állt ott..? Kamen! 
- Áááááááá! - örült (őrült) meg azonnal, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül - My Best Frieeeend! - és azonnal a nyakunkba ugrott.
 - Eljöttetek idén is..?  - hitetlenkedett - Gyertek, keresünk nektek egy jó asztalt! - azzal odavezetett minket egy asztalhoz, a konyha bejárata előtt, a színpad mögött. 
   Leültünk, és rendeltünk innivalót. Sprite-ot. (Nem, igazából nem azt.)
   Alig belekortyoltunk poharainkba, újabb ismerőssel hozott össze a sorsunk. Kerek képű rózsaárus roma srác, fülig érő mosollyal, immáron régi barátként köszöntöttük egymást.    2010 óta ostromolt minket minden este - szó szerint minden este. Megjelent fehér ingjében, fekete nadrágjában billegve, karján egy kosárral, benne rózsákkal.
 - Talán legközelebb - utasítottam el minden alkalommal. 
  Később, 2011-ben, majd '12-ben is már előre mondta:
"Tudom, talán legközelebb" - majd kezet nyújtott, és ment tovább. Így ment ez évekig. 
  2012-ben aztán megtört a jég. Megdolgozott érte...
 - Mennyibe kerül..? - kérdeztem egy alkalommal.
A döbbenete leírhatatlan volt.
 - Öööö... Tíz leva. De a hármat tizenötért odaadom...
Azóta ha vettünk, tőle vettünk egy-egy szál rózsát. 
Hiszen ha Bulgária...

Egy szál bolgár rózsa, mint a dalban....

Pár másodperc múlva Kamen a tűzrakóhely mellől integetett - Gyertek át ide, innen még jobban fogtok látni - azzal segített áthurcolkodni az új helyre. Mindeközben egy korsót hozott kérés nélkül, vízzel tele.
 - A rózsának - mondta. 
 - Mit iszol? - kérdeztem vendéglátónkat.
És ekkor elhangzott az a mondat, amely megrengette a Világegyetemet, és valószínűleg a Nagy Mozigépész is odanézett, vajon rendben van-e a Föld tengelye, nem borult-e fel a tér-idő kontinuum.

 - Köszönöm, most nem iszom, dolgozom - ezt a mondatot sosem hittem, hogy Kamen szájából valaha hallani fogom. 
   Vacsorára egy-egy adag csirke és sertés grilltálat kértünk. A cserépedényekben grillezett húsok, fasírtok, illetve a névadó húsából készült kolbászok illatoztak.

   Eközben a színpadon egy szőke bolgár énekesnő csillantotta meg tudományát, első sorban a közönség nagy részét kitevő turistacsoport tagjai előtt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a népes vidám társaság, a csillogó szemű vidám gyerekeikkel, a divatosan öltözött elegáns nőkkel és a változatos kinézetű, vidám és táncos kedvű férfiak, kik között olajbarna göndör hajútól a fehér, szőke hajúig jelen voltak, valamint a kitűzött zöld-fehér-piros zászló között összefüggés van.
   Perzsa beszélgetés dominált a tágas udvaron, remek hangulatban, nevetgélve, az embert magával ragadta az iráni emberek jó hangulatú bulija. Zene, tánc, finom ételek, és kitűnő italok - bizony, a síita muszlim emberek borokat és söröket emeltek koccintáshoz, néha pedig igen kicsi poharakat - talán csak kevés vizet kívántak..? 
   Bolgár - Hadházy Laci szerint indokolatlan - néptáncosok szórakoztatták a Nagyérdeműt, beleértve a tréfásnak nevezett feladatok levezetését, mely során majmot csináltak az önként (vagy kijelölve) csatlakozó
delikvensekből. 
   Én is ott voltam, majommá válva...

És a Tűztánc...

Nem, a név megtévesztő, nem a tűz táncol.
Bevallom, éveken át azt vallottam, hogy a Tűztánc olyan, mint nálunk az Ungarische Betyár: olyan néphülyítő ál-folklór. Azonban, mint azt megtudtuk történelmi gyökere van. Sok száz évvel ezelőtt a törökök támadása után a leégett templomból a parázsló romok közül egy apáca kihozta az oltáron álló ikont (nem, nem kihúzta drag-and-drop, hanem bement és kihozta), ezzel feliratkozva a katolikus vallás számos csodatételei közé.
   Ennek rekonstruálásához először is egy nagy tüzet kell rakni, mely - míg elhamvad - remek alkalmat jelent a fentebb említett művészek, továbbá az arab zenére élő kígyókkal valamint anélkül mozgó hastáncosok művészetének bemutatására.
   Ez utóbbit, mármint az arab zenére előadott török táncot, a Déleket-Ázsiában (a zene eredetétől 2500-5000 kilométerrel távolabb) honos kockás pitonnal a nyakban még nem tudtam feldolgozni... Ezúttal piton nem volt, de korábban volt hozzá szerencsénk.
   De végül eljött a tűztánc. A Szent Asszony (kedves bolgár hölgy, természetesen felismert, váltottunk pár szót) kísérője támogatásával bejött a színpadra, melyet Kamen ezúttal egyedül (és józanul!) kitűnően előkészített. A
parazsat gondosan szétterítette, elsimította, vártam, hogy egy kis pályavonalazó kocsival fehér mészporral felvonalazza...
   És miközben Kamen csapkodta a parazsat, mi szólt a hangszórókból..? Tina Turner!

 - Simply The Best..!

   Végül elhalgatott a hangosítás (halkítás lett belőle..?), és lett tánc. Tűztánc.

   Megjelent hát a Szent Asszony, fehér vászonruhában. A fények kihunytak, csak a fa kékes fényben sziporkázó fénye világított valamennyire. A lassú dudaszó szólt, mire a lány dacolni kezdett az elemekkel. Először ráment, majd kifejezetten táncolni kezdett a parázson, mely korábban könnyű mókának tűnt. De most a tűztől pár méterre ülve megcsapott a halványlila parázs hője.
Ez tényleg meleg... A lány egyre szaporábban járta táncát, időnként bevadulván fel-feldobva egy marék parazsat. Az biztos, hogy az epilálással nincs sok gondja a nyári szezonban - villant át az agyamon - majd körbejárt a parázson a feje fölé emelt, távolba mutatott táblával.
 - Nem látom, mennyi a hosszabbítás- mormogtam, majd leesett a tantusz, hogy a
kimentett ikont szimbolizálta, én meg tényleg sokat foglalkoztam a futball EB-vel... 
 A hátralévő időben egy iráni DJ remek zenét szolgáltatva bírta táncra derék perzsa vendégeinket, akik kiváló partihangulatot teremtve buliztak, kissé ismét megcáfolva az iszlám hithez kapcsolódó sztereotípiákat. Hisz' a fasz tetőerkezet alá Allah nem lát be...
 - Na, most már innék valamit - lépett oda hozzánk Kamen. - Egy pálinkát...
 - OK, a vendégünk vagy - feleltük neki. Pillanatok múlva megjelent egy - decis pálinkával.
 - Ööööö... Ez nyolc leva lesz, ha ideadod az árát, kifizetem - nézett rám. Én úgy gondoltam, hogy a mi számlánkkal együtt kifizetem, de bánja kánya...
   Kis idő múlva ismét jött. 
 - Khm... Ihatok még egyet a számlátokra..?  - nézett boci szemekkel. Ihatott. Nézett maga elé, lógó orral.
 - Mi baj? - kérdeztük. - Valami baj van?
 - Az édesanyám... Holnap műtik. Komoly beteg. 
Hallgattunk. Szomorú dolog. Kifejeztük jókívánságunkat a kedves mama iránt. 
Aztán a jó bolgár pálinka működésbe lépett - és a party záró számára barátunk felkérte Terit egy táncra. A mélyből a csúcsra - hiába, na, Kamennel a kapcsolatunk a pincéből ért a csúcsra. Mindössze hat év kellett hozzá! 
    A visszaút előtt még üresre kellett járatnunk a négyhengerest, ám ez könnyedén ment - nem okozván nagy csalódást önmagunknak és vendéglátóinknak.

Így ért hát véget ez a káprázatos nap, mely végén jól esett a csend - némi hullámveréssel kísérve a kilencedik erkélyén. Mindez díszítve a bolgár haditengerészet korvettjével, mely 2014 után töltött el ismét egy éjszakát Albena partjainál.
 - Vajon tényleg a partot őrzik? - morfondíroztam. - Vagy csak erőt fitogtatnak az oroszok felé..? 
 - Szerintem csak kijöttek az Aldo szupermarketbe némi folyékony ellátmányért - fejtettem meg a kérdést...
Elgondolkodva néztem a rózsát az asztalunkon. A holdfény megcsillant a Kamentól kapott Zagorkás korsón.
- Nahát, elfelejtettük visszaadni... :)