2018.07.30

   Fecskecsicsergés - kellemes ébresztő, miközben a nap sugarai gyorsan melegítették a délkeleti fekvésű erkély levegőjét. A nagy ablakok jóvoltából a szoba is gyorsan melegedni kezdett, így nem is tudtam tovább az ágyban maradni. Annál is inkább, mert kellemes kávéillat a tengeri levegőben, és a csilingelés - nem, nem a száncsengő, hanem a kávéskanalak rendeltetésszerű használatának zaja jelezte, hogy az én Kedves Nejem már egy ideje letett arról, hogy alszik még egy sort.
   Kimentem hozzá, és letelepedtem a műanyag kerti (a tizenharmadikon inkább erkélyi) székre. 
 - Már egy ideje fenn vagyok - mondta. - A törölköző kimosásával kellett kezdenem..
 - Na, úsztál máris..?
 - Dehogy, vendégünk volt. Basszus, hallom a tavalyi galamb-burrogást. Kijövök, esküszöm, hogy Tityi és Totyi reppennek fel - idézte fel tavalyi hívatlan vendégeinket. De az biztos, hogy pont a strandtörölközőmre kellett piszkítania a gazfickónak - és ő akkor ott nem ennyire szofisztikált szavakat használt... 
   Mindeközben az erkély sarkán az oda tapasztott fészekből kuksizott minket egy kisfecske. A fészekaljból az utolsó volt, valószínűleg a legfélénkebb. 

Fogmosás

  és kávézás, majd egy kis reggeli ejtőzés következett az erkélyen. Gyönyörködtem a szikrázóan kék égben, a ragyogó napsütésben. 
 - Végre, itt a jó idő. Ma nem szólhat közbe semmi.(Hangoskönyv olvasásakor ekkor hallanánk:
 - Hahahahaha!) A vízimentő állások zászlói a tegnapi zöld után ma reggel sárga színt jeleztek.
   Kilenc órakor kerekedtünk fel, és a már jól ismert útvonalon lementünk reggelizni a Dobrudja földszinti éttermébe. 
   Az étterem impozáns méretű csarnokában a korábbi évben megszokott asztalunkhoz telepedtünk le, és a szintén már megszokott fogásokkal pakoltuk meg tányérjainkat. Virsli, tükörtojás, sajt, Teri több zöldséggel, én - bevallom - több szalonnával megrakodva ültünk le reggelizni. 
   Miután végeztünk, a kellemes semmittevés részeként kiültünk a szálloda előtti padok egyikére pár percre, ahol a kellemes borókaillatú szellőt beszívva - az én kedvesem elszívjon egy cigarettát. 

Indulás a partra

- hiszen ma van Tamásékkal az utolsó közös napunk ebben az évben. Hogy jövőre mi lesz..? Majd meglátjuk... De most ideje volt elindulni Szergóhoz az évek óta bevált strandra, a Bazár és a La Bomba bisztrótól idén már távolabb, az új helyen, a Laguna Beachtől két kőhajításnyira, illetve mai ésszel gondolkodva: egy wi-fi jelnyire. Felpillantottam az égre, és gomolygó felhőket láttam. Délután lehet, hogy megint esni fog...
   Snejana szokás szerint nem lepődött meg érkezésünkön, olyan természetességgel köszöntött minket, mintha csak egy-két nappal korábban köszöntünk volna el, és pontosan tudta, hogy Tamásékkal együtt vagyunk.
   Tamásék már ott voltak, így a táborhelyünket már eleve Szergo hűtőjéből kiemelt védőitalokkal közelítettük meg. 

Albenán minden más

Igen, Albena más, mint Pomorie volt. Itt nagyobbak a szállodák, szélesebb a parti föveny, nagyobbak a telepített napernyők, és még a reggeli sör is félliteres a Pomorién árult 0,33-as patronokkal szemben. Ha nem patron, akkor magnum - koccintottunk hát, és elindítottuk a napot. 
   S amint Albenán minden más - felkészülendő az időjárás  délutáni szeszélyeire, mindjárt elkocogtam megvenni a jegyeinket az idei parasailing - vontatott ernyős - repülésünkre. Sietni kellett, hiszen ha Hanna csatlakozni akar hozzánk, akkor ma kell megejteni a mutatványt, ha pedig ma kell, akkor jobb minél előbb - viharban ugyanis lefújják a repüléseket, még ha az erős szélben engedik is a parázós embereket parasailingezni. 
 - Soha többet - fogadkoztam tavaly a szeles út után, s most mégis feliratkoztam az első, 12 órakor induló csoportra. Ha menni kell, minél előbb... 
   Három fő repül, Zsuzsi pedig mint kísérő jön velünk - szólt a Terv. 
 - Anya, veled akarok maradni - kérte Abigél, így végül Tamás szállt fel velünk a motorcsónakba, Zsuzsi és Abi pedig elköszöntek tőlünk. 

Hello, Mr. Robocop

 - köszöntött a fedélzetmester - matróz és röptető ember, a Crazy Shark személyzetének évek óta állandó tagja, pedig a fejkamera ezúttal nem is volt a fejemen, hanem azt Teri viselte, jócskán mögöttem felkapaszkodva a térdig érő vízben ringatózó hajó létráján. 
 - Hello, Madam Robocop - majd a hajó vezetője is régi ismerősként üdvözölt minket. 
Elfoglaltuk helyünket a hajó körbefutó padján, és miközben felmorajlott a hajó motorja, és a vízsugárhajtás mozgásba hozta a testet (a csónakét és a miénket is), a személyzet és az utasok is az eget kémlelték. 
 Úgy tűnt, közvetlenül a tenger partja felett egy láthatatlan - pontosabban egy nagyon is jól látható határvonal húzódott. A tenger felett kék ég és napsütés hívogatott minket, eközben a szárazföld felett egyre nehezebb acélszínű felhők gomolyogtak. Ennek megfelelően kissé befelé, a nyílt víz felé indultunk el. 
   S miután kinyitották az ernyőket, minket szólítottak elsőnek felszálláshoz. 
   A fedélzetmester felcsatolta beülő hevedereink karabínereit a vonórúdba - és a következő pillanatban egy enyhe gázadást követően a taton ülő helyzetből máris

a víz felett lógva találtuk magunkat. 

 - Előre nézz, Hanna, ne lefelé - mondta Teri, miközben a hajó egyre távolodva a hangja szép lassan elhalkult, miközben mi szinte egy helyben lebegtünk az enyhe szélben, először csak két-három méter magasban függtünk, majd egy rándulást követően elkezdtünk emelkedni egy lift sebességével. 
   Szerintem Hanna is élvezte az első ernyős repülését, s miközben a hajó egy nagy nyolcas formát írt le a parttól a korábbinál nagyobb távolságra, átadtuk magunkat a látványnak, az arcunkba csapó szélnek, és a párának. 
   A hűvös, párás levegő, a meleg napsütés, no meg az én feledékenységem - a páramentesítő betéteket itthon hagytam - okán a kamerafelvétel kissé párásra sikerült - azt azonban a saját szemünkkel láttuk, ahogy a sűrű, zivatart hozó felhő a Fish-fish felől a dombokon átbukva maga alá gyűrik Albena látképét - vele együtt pedig az ott tartózkodó embereket. 
   Mi eközben napsütésben hasítottuk a levegőt, és gyönyörködtünk a Nagy Kék látványában, amikor éreztük, hogy a vezető kötél megfeszült, és mi elkezdtünk lassan ereszkedni. A hajó hangját ismét hallottuk, de még viszonylag messze jártunk mögötte, amikor már alig pár méterre a tenger felszíne felett suhantunk. Egyszer csak a felhajtó erő megszűnt, és mi beleplaccsantunk a vízbe, majd egy láthatatlan erő ki is emelt minket - ez a bemártás, amit minden vendég esetében eljátszanak, majd egy újabb emelkedés után a leszállási helyzetbe fordult hajó tatjára érkeztünk ülő helyzetben egyetlen zökkenéssel. 

 Hét és fél perc

 - eddig tartott égi utunk, mely végén kiszálltunk a hevedereinkből, és élvezhettük a motorcsónakos kirándulást, amíg a többi utastársunk is megteszi az ernyős repülését. 
   Mire a sor végére értünk, és rendesen indultunk volna vissza a bázisra, látszott, hogy Albenát elérte a vihar.
 - Reméljük, a lányokkal minden OK - gondoltunk Zsuzsira és Abira...

Vesztegzár a Grand Hotel - helyett a Balchiki öbölben

    Miután mindenki túlesett a jól megérdemelt vitorlázásán, elindultunk volna vissza, a partra. Ott azonban - az messziről is látszott - épp nem volt a mi fogadásunkra alkalmas állapotban. Vagy inkább mi nem tudtunk volna a vihar miatt kikötni. Ellenben mindenkinek voltak családtagjai, de legalábbis holmijaik a parton - így aztán a személyzet és az utasok néztek egymásra zavartan, mint Ádám az anyák napi ünnepségen. Végül a hajó vezetője megszólalt: 
 - Pár percet várunk... 
   Mi pedig adtuk neki az ötleteket:
 - Addig ugorjunk el Bacikra egy sörre - vagy épp Kranevora - a szomszéd településeken láthatóan sütött a nap, és a vihar helyett a nyár tombolt. 
  Mi pedig vártunk...
  Vártunk...
Időközben mellénk ért egy másik motorcsónak, ami hozzánk hasonlóan a kikötésre várt. 
 - Itt egy család, akik tíz éve minden éven jönnek - mutatott ránk vezetőnk miközben a másik hajó vezetőjével beszélgettek. Ő üdvözölt minket, majd a szó a hajók motorjaira terelődött, és azt méricskélték, melyik hány lóerős. 
 - Te, ezek biztos, hogy versenyezni fognak visszafelé - mondta Tamás. 
   Nem tévedett.

   Felbőgtek a motorok, és eszeveszett sebességgel

kezdtünk vágtatni Albena partja felé, amint egy kicsit oszlani látszott a viharfelhő. Időközben beértünk a viharzónába, és a több fokkal hidegebb levegő apró, tűszerűen fájdalmas  szúrásokkal támadó esőt hozott. Szemből szinte elviselhetetlen volt, mindenki hátat fordított az esőcseppeknek, de legalábbis lehajtotta a fejét  - eközben fedélzetmester barátunk a taton heverő ejtőernyőbe bújva keresett menedéket, majd átverekedte magát a kormányos állás oldalába, ahol leguggolt, és a gépház ajtaját kinyitva és maga előtt tartva talált a vágó szél ellen menedéket. 
    Végül hajónk lassított, és mire elértük a parti sekély vizet, addigra a szél és az eső is eltűntek. 
    Azt nem mondhatom, hogy "mintha itt sem lettek volna", mivel mindenütt pocsolyák, letört ágak jelezték, hogy itt volt egy kis haddelhadd. 
   Zsuzsi mosolyogva, Abigél kissé megszeppenten fogadott minket a napernyőnknél.
 - Hová szaladjunk, mondom, itt van ezer cucc, úgyhogy bőrig áztunk - fogadott minket Zsuzsi a rá jellemző derűvel. Inkább értünk aggódott, mert nem lehetett látni a hajónkat. Bizony, mert olyan messze napfürdőztünk, miközben a parton ránk váró lányok a holmijainkat mentették...
   Beláthatjuk láttuk hát, hogy a hősök nem feltétlenül az égen ejtőernyő alatt teremnek, hanem a parton napernyők alatt is. 

  Enni a nagy ijedtségre

   Bizony, a kislányok már éhesek voltak - nyilván csak ők, én csak szolidaritásból akartam velük tartani - beültünk hát enni valamit. Palacsintát szeretnének, próbáljuk hát meg az Old House-on túl, a Laguna Beach szálloda partján álló palacsintázóba. 
  Az étel könnyed, fogyasztható, de bevallom, a pomorijei árakkal elkényeztetve már nem is tűnt annyira olcsónak, egy haburger menü 14, a pizza menü 16 levás ára magasabb volt, mint előző helyünkön - és ott nem vágtak pofákat, amikor a pizzához kést és villát kértem. Nem mellesleg az "óriás palacsinta" a Persia Food-nál lelógott a papír alátétről - itt ellenben az alátét centikkel bizonyult hosszabbnak. Amit nem is értek, hiszen ugyanazt az alátétet használták itt is, ott is...
   S miután elfogyasztottuk ebédünket, ám a nap nem akart kisütni, a szél pedig a vihar utáni helyzetnek megfelelően hűvös volt, úgy döntöttünk, hogy a strandolást mára befejezzük. Ami, ugye, azt is jelentette, hogy barátainknak erre az évre letelt a tengeri fürdőzés ideje.
   Holmijainkat összeszedtük, és úgy döntöttünk, fedettpályás versenyszámmal folytatjuk a napot. 
   Tamás elindult a csomagjaikkal a központi parkolóba, mi pedig a Ti Amo pizzéria felé vettük az irányt.

Találkozó Mr. Murphyvel - sokadszorra

   Idén nem először tréfált meg minket az időjárás gonosz manója. Mire ugyanis Tamás visszaért a Ti Amóba, nekünk pedig kihozták az üdítő és testet-lelket melegítő rendelésünket, és koccintottunk - abban a pillanatban elállt a szél, kisütött a nap, az időjárás pedig visszaváltott áprilisból július üzemmódba. 
   Nem baj.
   Miután Zsuzsiéknak ez az utolsó napjuk az idei nyaralásukon, inkább beszélgettünk, sztoriztunk, legfőképp pedig nevetgéltünk. Amikor pedig a három évvel korábbi albenai nyaralás jött szóba, elhatároztuk, hogy a strand helyett sétálni megyünk - felkeressük akkori szállásukat a Villa Magnolia-ban. Ahol akkor jókat bandáztunk,. sőt, még autót is toltunk... 
   Az biztos, akkor kiváló üzletet kötöttek Tamásék - és szerintem erre Sztanev úr is rájött - a következő évtől többszörös áron mérték a villát. Mondjuk, talán ennek eredménye az, hogy a villák igen alacsony kihasználtsággal működnek.
   Ha pedig már itt voltunk, a felső, Panoráma Bazárt is útba ejtettük. Az üzletben 0,33-as Shumensko retro sört vettünk, és leültünk a park egyik padjára, illetve mellé. 
   Koccintottunk, és iszogattuk sörünket - amikor már harmadáig volt az üveg, Zsuzsi fején találta a szöget: 
 - Még pont egy cigarettányi sörünk van... El is szívták a dohányosok, majd folytattuk utunkat lefelé, a parkoló felé. 

Búcsú

   Zsuzsiékkal megígértettük, hogy a felhőket elhozzák haza, hiszen itthon hőségriadó volt érvényben akkoriban, mi meg minden nap esőben áztunk - na jó, ez kicsit túlzás, de délutánonként azért kaptunk a záporokból. 
   Elköszöntünk hát, és tudtuk, hogy jó lesz, jó lesz a hátralévő idő, de az asztalunknál mindig lesz négy szék nagyon üresen...
    Elindult hát barátaink répa narancsszínű Chevy-je, mi integettünk, majd ott álltunk a parkolóban ketten. 
   A nap pedig elkezdett sütni ragyogóan.   
 - Úgy tűnik, tényleg elvitték a felhőket - jegyeztük meg. 
   Ha pedig elvitték, akkor visszatértünk a partra Szergóhoz, és belevetettük magunkat a Fekete-tengerbe és egy kis napfürdőbe. Este negyed hét volt - az ég és a tenger nyugodt, minden alkalmasnak látszott a következő napok szó szerint felhőtlen fürdőzésére. 

Vacsorára fel

   Visszatértünk hát a Dobrudjába, s míg lemostuk magunkról a tengerpart porát - inkább homokját - leültünk egy kicsit élvezni a tengeri panorámát, a tizenhárom emelet magasból fel-felszűrődő zenét, mely keveredett a fészkükre visszatérő fecskék csivitelésével, a friss, tengeri levegő pedig a grilléttermek konyhájából felszálló fűszeres-füstös illatokkal, tudtam, hogy - menni kell.
   Ma sokat nem gondolkodtunk, hogy hová menjünk vacsorázni - elhaladtunk a Poco Loco steak étterem mellett - jártunk itt és jó volt - én most mégis egy La Bomba-féle sach tálra vágytam. 
   Margoékhoz betérve a megszokott kitűnő vendéglátásban volt részünk, az illatozó-sercegő, tejszínes-sajtos egytálétel önmagában garancia a jó vendéglátásra. 
   Beszélgettünk Margoékkal pár szót, már amennyire a sürgés-forgás mellett meg tudtak állni mellettünk. 
   Örömmel üdvözölt minket Gigoló, a virágárus, majd később megjelent Krassi is.

   Mindkettőjüktől 3-3 szálat vettünk, ami errefelé komoly forgalomnak számít, komoly diszkontot is kaptunk rá. De volt rá okunk, másnapra ugyanis terveink voltak, komoly terveink a virágokkal. 
   Ma viszont koccintani terveztünk, lezárandó ezt a majdnem tökéletes napot - talán, ha Zsuzsiék nem áznak el a parton, de főleg, ha nem kellene holnap hazaindulniuk, akkor tökéletes lenne - amikor hirtelen... 
    - Nem, ilyen nincs - mondta teri. 
   A tavalyi bunkó öreg jelent meg, ezúttal másodmagával, és ezúttal is őrült hangosan bömböltetve az elektromos kocsiján a zenét. 
   Mivel azonban ezúttal nem állt meg és nem állt neki provokálni a vendégeket, mi sem helyeztük szolgálatba magunkat, nem úgy, mint előző évben... Mondjuk, annak is megnézném az agyi funkcióit, aki szerint jó ötlet az elektromos kocsira hangrendszert szerelni...
  - Amerikában élt, onnan települt haza - mondta az egyik pincér hölgy - kicsit hülye. Azt hiszi, mindent megtehet... 
  Mi most inkább nem ezen bosszankodtunk, inkább örültünk a kellemes estének, ás tényleg koccintottunk. 

Fent, nagyon fent- napzárás a holddal

   A szobánkban... Hála a déli fekvésnek, a szoba belseje kellemesen felfűtve várt minket, ám mi ezúttal nem terveztünk szaunázást, a kellemesen hűvös szellőt, a tenger illatát és morajlását - és a pazar panorámát választottuk, így az erkélyen ejtőzve hűsöltünk, és csodáltuk a még alacsonyan járó enyhén fogyó hold látványát, és a fekete márványlapként elterülő Fekete-tengerre rajzolt ezüsthidat. 
   Azt hiszem, szép lezárása volt a napnak. 

(Folytatjuk)