2018.08.02.

Csütörtök, kora reggel. 

    Nyaralás... Már tizensokadik napja nincs szükség ébresztőórára, elég a nap sugaraira és a kora reggeltől

csivitelő fecskék hangjára figyelni. A tegnap reggeli fényjáték után ma ismét sütött a nap, sugarai könnyedén törtek át a délkeleti fekvésű szobánk függönyeinek résein. 
   Végül kikászálódtam az ágyból, és kiléptem az erkélyre, élvezve az azúrkék égboltról fényesen ragyogó napfény meleg sugarait. A nap fénye aranyszínű hídként nyúlt a Fekete-tenger végtelenbe vesző horizontján, meg-megcsillanva a kékség hullámain. 
 - Végre - rogytam le a pille székre nagy nyekkenéssel, ahová kedvesem már odakészítette az illatozó kávét. Természetesen nem a székre, mert az rossz tréfa lett volna így kora reggel, hanem az asztalra. És még nem én nyekkentem, hanem a szék. Ezt az én koromban már lényegesnek érzem megjegyezni.  
   Egy valami viszont hiányzott, jelezve az idő múlását: baj volt. Tegnap elfogyott a Slanchev Brjag konyakunk, így a reggeli fogmosást nem tudtuk a megszokott módon megejteni. Az idő pedig oly rövid volt a hazaindulásig, hogy úgy döntöttünk, már nincs értelme pótolni a kiürült palackot, még kisebb kiszerelésben sem. 
 - Nem fogyna már el - vettük tudomásul a számunkra is hihetetlen tényt. Azért tudtunk volna olyat, hogy elfogyjon, de hát mi nem italozni járunk a tengerhez, ugyebár.
 - De talán meg tudjuk oldani máshogy - és meg tudtuk oldani...

Reggeli, a megszokott

   idén utolsó előtti alkalommal - hiszen már csak két napunk maradt a nyaralásból. Gyorsan szedtünk a svédasztalos kínálatból, egymás után többféle ételt is az asztalunkhoz hordtunk, "még nézni is tereh" (volt).  Kényelmesen megreggeliztünk a kiürülő étteremben - a vendégek általában korábbi időpontban rohanták meg a pultokat fogyasztottak, némelyek inkább raboltak,  a személyzet pedig a reggeli idő végéig folyamatosan töltötte a tárolókat. Végül megfejtettük ennek okát: a reggeli végeztével, tíz órakor ültek le ők maguk étkezni - nyilván szeretik, ha a teljes szortimentből, főleg a finomabb falatokból

válogathatnak. 
   A képek nem a teljes választékot tükrözik, kolbászt, szalonnát, miegyebet is szedtem, de azt falánk módon megettem...
   Miután befejeztük az étkezést, kisétáltunk az épület elé egy cigarettát elszívni. Természetesen csak a kisétálásban vettem ki részemet, a füstölgést meghagytam Terinek. Az időjárás pedig láthatóan a bolondját járatta velünk, hiszen továbbra is zavartalan napsütés várt minket a grandiózus Zsivkov-barokk épület előtt. 
  S miután az időjárás végre igazi strandidőnek nézett ki, úgy döntöttünk, hogy a mára tervezett gyalogtúránk helyett

Irány a strand!

   S ha irány a strand, s annak rendje-módja szerint Szergóék sátránál jelentkeztünk, ahol Snejana hangos

jónapottal köszöntött minket, én pedig vigyorogva "dobro utro"-val jó reggelt kívántam neki.
 - Reggel..??? 11 óra van! Mi reggel kezdünk, de ti csak most jöttök! - nevetett.
 - Hát jó, nekünk ez még reggel... Egy napernyőt szeretnénk, meg két reggeli levest, Shumensko-t - vettem ki az üvegeket a hűtőből. 
 - És még... Khm... Szergónak szokott lenni rakiája... - mondtam. 
 - Van, igen - mosolygott Sneji - saját. 
 - Kétszer fél decit fogkrémet kérnék - mondtam neki.
 - Rendben! - azzal fogott két műanyag poharat, és hát töltött. Maradjunk annyiban, hogy a zárjegyen kívül hiteles mérce sem volt jó háziasszonyunk kezében, de a bolgár vendégszeretet vezette szemmértékkel megmérte a kitöltött italokat.  

Fogmosás!

 - rendhagyó módon a strandon, és lehet, hogy a meleg miatti hőtágulás okán dudorodott annyira a féldeci felszíne...  Egyébként íze alapján inkább vodka volt, mint gyümölcspárlat, de az egészség védelme a legfontosabb! A mai mottót egy pólón láttam, a kérdés jogos. Mi a TE szupererőd..?
   Az időjárás változása a két képen látható, nézzük csak a tegnapi és a mai tengerparti képek közötti eltérést... Az előtérben lévő látcsövek ne zavarjanak meg minket... 

Strand, napfény víz

 - nagyjából ebben a háromszögben mozogtunk. 
És közben megéreztem. Azt a visszatérő érzést, amint azt az előző évben fogalmaztam meg. Hogy egy-két nappal a hazaindulás előtt rámtör az érzés - hiszen még nem láttam mindent! Ahogy kissrácként már az érkezésünk estéjén elindultam felfedezni, most ez a nyaralás végére csúszott - de el nem múlt. 
   Fogtam hát magam és a fényképezőgépemet, és elindultam arra, amerre már oly sokszor jártam, de mégis,

minden évben más és más meglepetést tartogat. 
   Ragyogó napsütés, kék tenger, remek fényviszonyok.

Fény és árnyék

   Bizony, az optika - de a szívemnek-lelkem számára is. 

  Fény...

A parton épült új és gyönyörűen felújított szállodák - nyilvánvalóan minden igényt kielégítenek. A part tiszta, talán tisztább is, mint a korábbi években. A Kék Zászló is ezt jelzi...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

   Árnyék a ragyogó napfényben... 

Kicsit odább a két móló... A 2016-ban - 2 éve -  felújított újabb stég

fémszerkezetét csámcsogva eszi a tengervíz - a majdnem profi módon elvégzett felújítás során a régi vázra felerősített felépítmény anyaga is rozsdásodik. Érdemes a képeket összevetni, milyen munkát végzett az oxigén két év alatt... A parti vége egyszerű csonkban végződik, a deszkák eltűntek. A régi móló, gyermekkorom akkor még egyetlen stége pedig összeomlóban. A vasszerkezet meggyengülve, kuszán, a hullámveréssel még éppen dacolva áll a tengerben. Nem kérdés, egyszer arra érünk oda, hogy nincsen egyik sem. 
   Kicsit továbbhaladva az egykori halászcsárda, a Ribarska Hizha, azaz Nomad Beach club.  Nyitva, igen, de valami hiányzik. Nagyon. Az étteremben, ahová a korábbi években előre kellett asztal foglalni, alig ül egy-két  vendég. 
   Szemben, az út túloldalán a látvány még szomorúbb. Albena egyik jelképét, az Arabella hajót szokatlanul nagy csend veszi körül. Az ablakok lefüggönyözve, közelebb lépve látszik, hogy a bejáratot a gaz veri fel. 
 - Ez bezárt - állapítom meg némi éleslátással... Felmentem a lépcsőn a bejáratig, és szívfacsaró látvány tárult elém. A hajó láthatóan előző év óta zárva volt, mint egy partra vetett cet, hatalmas teste megroggyanva várta sorsa jobbra fordulását - vagy beteljesülését. 
   Mellette a tábla évek óta jelzik: "Albena vége". Most kicsit más értelemben pillantottam oda.
   Érdemes a képekért ide kattintani... Vagy nem..? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

   De egy haszna mégis volt a látogatásomnak: 44 éve ismerem az Arabella hajót, és mindig úgy tudtam, hogy eleve parton épült attrakcióként. Nos, most megtudtam, hogy nem - 1972-es szárazra telepítése előtt valódi kereskedelmi hajóként szolgált a Fekete-tengeren. Ez még jobban megindított, de hogy mi fog történni októberben, ekkor még nem tudhattam. 
   Elindultam vissza a fény felé. Albena központja felé. Albena all-inclusive szállodái felé. Ennyi elég volt a hanyatlás képeiből.

 

Visszafelé megcsodálhattam a Paradise Blue építése óta valódi parkká érett környékét - szép, de... Én a Dorostort szerettem, a szocreál belsőjével, a furmányos takinénivel, Balabanov úrral, és a szuper barátságos személyzettel. És örülök, hogy ott voltunk, és még láthattuk. Ezt a szép modern izét meg Hajdúszoboszlótól a Maldív-szigetekig bárhol megkaphatjuk - és már nem drágábban, mint itt. 
   Kis sétámat és nagy időutazásomat a Bazárnál zártam le, ahol bizony már két éve felröppent a modernizálás híre - és errefelé a modernizálás újabban buldózerekkel érkezik. 

   Nos, ennyi séta után

megéheztem, és ideje volt visszatérni

a napágyainkhoz, ahol kedves nejem úgy vélte, ideje pár falatot enni van. Én pedig nem tiltakoztam. Hogy is tettem volna?
A tegnapi ebédünk sikerén felbuzdulva a "Győztes csapaton ne változtass" elvet követtük, és a La Bomba  saláta kínálatát vettük szemünk és szánk ügyébe.
   

A korábban látottak most is igazak voltak: az étlapon lévő látványfotók mellett a kihozott ételek simán megállták a helyüket - nem véletlen a visszatérő jellegünk...
   Aztán a kihozott, a hidegtől párás poharakon játszó optikai illúziót csodáltam meg - ahogy szoktam, majd kortyoltam bele a kitűnő italba - ahogy az úgynevezett "menők" szokták.
De hát... Forróság, gyöngyöző, párás csapolt sör...
Mi mást tehet az ember?
Egészségünkre!

Strandolás újra

Nem tudom, ki hogy van vele, de igen jó dolog, a fürdéssel-úszással, víz alatti felvételekkel, majd a napon

szárítkozással együtt, heverve a napágyon, félálomban hallgatva a sirályok vijjogását aláfestő tengerzúgást. 
Amikor a nap eléri az Albenát a szárazföldtől elválasztó Hegyet, és az árnyék rákúszik a plázsra - akkor szoktunk tábort bontani, összecsomagolni holmijainkat, és elindulni vissza szállásunk felé. 
   Kellemes lazsálással egybekötött lassú készülődés, mely közben az épp nem a fürdőszobában magát üdévé és illatossá varázsoló fél az erkélyen üldögélve gyönyörködhet a tenger és Albena meg nem unható látványában.
   Miközben az évek óta kedvelt kérdésen - de hol vacsorázzunk ma - gondolkodunk, szemem elé idézve minden étterem jellegzetes fogásait, fontolgatva, melyik lenne ma a kedvünkre való, belénk hasít a nyugtalanító gondolat, mely szertefoszlatja a képzeletbeli gasztrotúrát. 
 - Basszus, már csak két esténk maradt...
Így hát aszerint kell választani, hol nem voltunk még idén nyáron. 
Eszerint ma este az Öreg Házra esett a választás.
Még egy kicsit csodáltam a lemenő nap fényében narancs- majd rózsaszínen át indigóvá sötétülő égbolt alatt az esti fényekbe öltöző-rejtőző Albena és az ezúttal olvadt bronzként lassan hullámzó (most sem) Fekete-tenger látványát, miközben beszívtam a tengeri szél hozta sós illatot, melybe grillfűszerek és sültek jellegzetes illata vegyült. 

 - Na, asszem' ideje indulni... - mondtam.

Old house - azaz Stari Kashta

   Remek hely, nehéz vele mellényúlni.
Ezúttal sem csalódtunk. 
   A bőséges, és még Bulgária legdrágább reszortján is megfizethető árakon kínáló étlapról a kihagyhatatlan levesekkel indítottunk - kedvesem a tyúkhúslevest választotta, én a jól bevált paradicsomlevest preferáltam, majd grilltálat rendeltünk fokhagymás pitával. 
   A sülteket régi ismerősünk, Jivko készítette el egy mobil tűzhelyen mintegy látványkonyhát csinálva a kis étteremben. Jobb, ha a konyha látvány, mintha halvány lenne - sommáztam magamban, és nekiláttam a vacsorának, mielőtt valaki megijedne hogy csak fényképeztem... Fogyasztottam is, amint az látható, és most nem a fényképekre gondolok...

   Élő zene, jó ételek és italok, hozzá kedves, egy-két szót még magyarul tudó személyzet.  Derű, hozzáértés és minőség...
   Jivko, Jim, és korábban Milko - mint tudjuk, már a '70-es években itt boldogították honfitársainkat - könnyen lehet, hogy még engem is. Csak akkor mindannyian máshogy néztünk ki.
 - Lehet, hogy voltam itt '77-ben - mondtam nekik egyszer -, nem emlékeztek rám, úgy ekkora lehettem... - mutattam úgy derékmagasságban, és nevettünk.
   Persze, akkoriban százezrek keltek útra, hogy a bolgár tengerparton élvezzék a nyarat, és boldog vagyok, hogy apámék is ezt tették - velem. 

Ideje volt hát visszatérni

egy kis séta végén a Dobrudja egykori luxusába. 
 Aki már tartott velem virtuális túráinkon, tudja, hogy nem érhet véget a nap az utolsó esemény nélkül.
Ez pedig - az erkélyjelenet. 

Lehet, közhelyesen hangzik, de... Aki járt már ott, az érti. 
Leülsz... Töltesz egy sört... Nem, nem is a sörivás kedvéért, hanem hogy... Ki figyel ilyenkor a sörre..?
A vendéglátóhelyek bezártak, az emberek elcsendesednek, ilyenkor hallani...
   Szemben a Tenger.
   Ilyenkor szól hozzánk. 
   Hullámzik, sóhajt... Távolban hajók fényei ringanak a horizonton. A hold immáron fogyó korongja világít szemben, ezúttal ezüsthidat húzva a nyugodt, fekete (mégiscsak!) felszínre. A szél már meg se mozdul. Mintha megállt volna, mintha az idő is megállt volna. Bárcsak...
 - Holnap.. Holnap az utolsó nap.
 - Nem baj, holnap még a teljes napot ki fogjuk élvezni - nyugtatott kedves nejem.

Na, igen...

 (Folytatjuk)