2019.07.20.

  Ébredés egy hosszú, ám mégis rövid utazás után - egyben egy izgalmas nap elején. 
Hiszen útjaink tegnap hajnalban szétváltak, és ma újra összefutnak. Hiszen barátaink - Zsuzsi, Hanna, Abi és Tamás - ma érkeznek autós útjuk végén, nyilván fáradtan és torkukban az út porával.
   De most a saját reggeli ébredésünkkel voltunk elfoglalva, amely nem ment nehezen, köszönhetően a kellemes időnek, a fecskék, sarlósfecskék és sirályok zajos forgatagának, mivel a jómadarak nagyobb forgalmat és zajt keltettek, mint a gépmadarak Burgaszi repülőtér felé közelítve.

Higiénia.

  Első a kávé, hiszen dacára annak, hogy nem függök a kávétól sem, valahogy könnyebben indul a gépezet egy ilyen illatozó pohárral a kézben.
Azután pedig... Évek óta mondjuk, hogy fontos, s miközben ezeket a sorokat jegyzem le, épp fizetjük az árát a higiéniai hiányosságoknak. Ezúttal nem adtunk esélyt a sorsnak. S miután rövidesen hatan leszünk, és felelősséget érzünk barátaink egészségéért is, ezért már ma reggel is, preventív jelleggel...
 - Fogmosás!
 Kissé álmosan, kissé gyűrötten a Folyékony Napfény jóleső kortyaival kezdtünk, és örömmel állapítottuk meg, hogy a Vitorláshajós konyak (tudom, tudom, brandy) íze cseppet sem változott. Jó!

Reggeli és indulás

  Szófiától az út autópályán meglehetősen gyors, 400 kilométer autópályán, így sejtettük, hogy Tamásékra nem fog kelleni estébe nyúlóan várakozni akkor sem, ha kényelmes időben kelnek és indulnak el. 
Márpedig ezt tették, és üzeneteik alapján tudtuk, hogy egy óra körül fognak érkezni.
   Gyorsan megreggeliztünk hát, a gyümölcsre gyümölcsöt, a fentebb említett folyékony manna után kitűnő, édes görögdinnyét tett az én drágám az asztalra. 
   Aztán ideje összekapni magunkat, hiszen vár a tengerpart, ne várassuk hát!

Beköszönünk - és tényleg!

  A péküzletbe a parton hangos "Dobre utro"-val köszöntem be, és tavaly megismert pék-büfés (two in one) barátunk a rá jellemző visszafogottsággal köszöntött minket. Az idő az ittenieken nem fog, minden olyan, mint amikor tavaly hazamentünk, azért barátunk ruhatára és frizurája modernebb lett - és ha tavaly Olasz Focistaként emlegettük, akkor idén is - a klubja az új szezonra új szerelést vett, futballnyelven szólva. 
  Hogy aztán barátunk hogy emleget minket, azt nem tudom, de ha Bulgáriában adták volna a Szomszédok című teleregényt, hát sejtem, kire asszociált volna szerény személyünkben.

Szakítani a káros előítéletekkel - de mi az a boza?

    lényeges dolog, ám lehet, hogy én nem a legjobb utat választottam.

   Van egy eleme a bolgár gasztrokínálatnak, amely az én kedvesem számára a nemszeretem-kategória maradt sok sörgyártásban eltöltött év dacára is. Ennek a neve boza.  Amikor a partra érkezvén felvetettem, hogy meg kellene kóstolni, nem támogatta az ötletet.
 - Meg ne próbáld! Ha meglátom, rosszul vagyok - fejezte ki rosszallását.
   Én pedig a reggeli partonok beszerzésekor mint egy rendes alkesz a csaposnak, cinkosan odasúgtam Del Pieronak:
 - Egy bozát is kérek. De tedd bele egy papírzacskóba - mutattam a pékárukhoz lekészített kellékekre.
Eltelt hát pár pillanat - és megkönnyebültem, hogy nahát nem csak sört veszek én, a híró, ugye? 
És ott álltam az utcán, kezemben egy papírzacskóval, benne a rejtegetni kívánt palackkal, abban a Tiltott Gyümölcs -  hol is láttam már ilyet? Ja, az amerikai mozik tipikus jelenete: a fickó áll az utcán, papírzacskóval, és alig várja, hogy belehúzhasson.

  Hogy milyen ital a boza?

A kellemes íz részben - mondom, csak részben - kompenzálta a mi szemünknek furcsa megjelenést, mely valóban leginkább a sör főzésekor keletkezett törkölyre emlékeztetett. Legközelebb kitöltöm pohárba, és lefényképezem - legyen ez is fogadalmam a jelenlegi, koronavírus miatt sokesélyes 2020-as nyarunkra.
   A bal oldali kép az általam vett palack tesóját mutatja - elnézve az alatta lévőt, szerintem tényleg számít a tálalás...

   Ideje volt hát lemenni a partra, kezemben a kettő - idén utoljára ilyen kis számú - patron társaságában, mellettük a csörgő papírzacskóval, melyet magyarázhattam...
   Kellemes strandolás, meleg víz, simogató napfény - s közben követtük Tamás bejelentkezéseit, melyet hol maga, hol pedig Zsuzsi abszolvált - és láttuk, hogy ideje indulni a fogadásukra. Amikor ugyanis jött az üzenet, hogy "itt vagyunk az utolsó körforgalomnál" - akkor tudtuk, hogy már csak tíz perc...

Várakozás

 kicsit több lett. Felfelé menet vettünk ugyanis négy kis Shumensko sört, hiszen hosszú út után igen jól tud esni a por leöblítése ezzel a finom és jéghideg nedűvel. Meglepetésnek szántuk a várakozást, melynek során nejlonzacsinkban lapuló patronjainkkal álltunk Dimitar barátunk apartmanházának bejáratánál. 
   Nem jönnek.
OK, mindjárt... Közben volt időnk szemügyre venni a szomszédos sportpálya kerítésének kidőléstől végő frappáns vasalását.
   Ám ők csak nem jönnek...
Üzenet: "Hol jártok?" Válasz: "Mindjárt, dugó..."
ÉS! A városháza felől feltűnt a várva várt répaszínű Aveo... De aztán elkanyarodott jobbra. 
 - Nem ők voltak - véltem én, miután biztos voltam benne, hogy Tamás barátom nem véti el az utolsó kanyart - bár más nem jár errefelé ilyen egyedi színű autóval. 
 De újra jönnek! Nem, megint elkanyarodott, de ez már gyanús volt... Két ilyen autó egymás után, kizárt.
 Aztán, amikor harmadszor pillantottuk meg a jellegzetes autót, akkor felénk fordult, és immáron biztosak voltunk, hogy igen, ők azok - és végre befordultak a Studio udvarába. A derék járgány lassított mellettünk, és végre felpattantak az ajtók.

Kiszállás és viszontlátás

 Mert ennek kellett következnie. Ahogy szálltak ki barátaink az autóból, úgy nyomtunk mindenkinek a kezébe az életkoruknak megfelelő frissítőt - az egy év után kézbe kapott Shumensko partonok sikerét el lehet képzelni... :)
 - De miért amarra kanyarodtatok? - kérdeztem Tamást.
 - Miért, miért, hát mert egyirányú az utca! - világosított fel Tamás arról, amit eddig észre sem vettünk. És valóban, az utca végig volt rakva vadiúj behajtani tilos táblákkal, aminek pár nap múlva lesz egy kicsi jelentősége. Most nem nagyon volt, mert minden ötödik-hatodik autó magabiztosan hajtott a tilos irányba, köztünk barátom is, aki végül a kapuig vezető tizenöt métert retrográd irányban tette meg. Hogy miért, majd később én is meg fogom tapasztalni... 
   Elsőként fel kellett hurcolkodni a szobába, melyben igyekeztünk segíteni - akkoriban porcprobléma miatt nyilalló térdem dacára  is, mely okán nem kerestem az alkalmat a lépcsőzésre a harmadik emeletre. 
 - Ha-ha, a hegesztőtrafó marad, vagy jön az is? - kérdeztem Tamást célozva ezermester mivoltjára és ehhez rendszeresen telepakolt csomagtartójára. Aztán miután kikerültek a bőröndök, megláttam a szerszámos ládát... Hiába, szakmai ártalom lehet, avagy a szakmai elkötelezettség. 
   Koccintottunk hát, majd az utazókra tekintettel - szigorúan rájuk -

lesétáltunk, vissza a partra,

   és közösen csillapítottuk éhségünket. Én csak szolidaritásból, persze. Mert az ember megfárad a hosszú úton. Ideje volt megbirkózni egy sajtos-sonkás vagy épp édes palacsintával, egy hamburgerrel vagy épp bedugós hot-doggal - Biljana "Tyúkanyó" gyorséttermében örömmel estünk át ezen a rég várt eseményen. 
  A képen falatok, falatok... Ezt le kellett írnom, mielőtt valaki megvádolna azzal - alaptalanul persze! - hogy mi csak a bolgár sörök kedvéért járunk erre. Nem, enni is jó itt...

Szállásfoglalás

 Miután frissen érkezett (just-arrived) barátaink képletesen szólva fészket kellett, hogy rakjanak kies szobájukban, ideje volt visszaindulni szállásunkra.
  A visszaút a szállásra immáron közösen egy kis kerülővel, a parton, gyönyörködve a tenger látványában és hallványában... És közben sztorik az útról. A szófiai szállásról, mely valóban jó helyen volt, csak épp egy diáknegyedben... A mi érkezésünkről... Az elmúlt hosszú másfél napról. 
   Viszont a mai nap fele még hátra volt, és némi készülődés után immár felfrissülten és üdén elindultunk, bele az estébe. 
   Fél hétkor indultunk neki utunknak, és ezúttal nem is kellett összebeszélni, hová tartunk. Előző évi helyünket, a Chichovtsi éttermet céloztuk meg, hiszen tavaly ezt beszéltük meg - és étlapjuk ezt messzemenőkig indokolja is. 

Séta Pomorién

  Kellemes időben sétáltunk hát, élvezve a lenyugodni készülő nap még mindig meleg sugarait, a tenger felől lengedező szellő hűsét, és a házfalakról sugárzó meleg maradékát. Aki járt már bármely mediterrán ország valamely kisvárosában, érezte már a vendéglátóhelyek felől lengedező fűszer-faszén-pecsenyeillatú grillfüst jellegzetes aromáját, mely a legfeltűnőbb neonreklámnál is jobban tudja a vendéget vonzani...
   Nos, minket az előző év emlékei is vonzottak a Chichovtsiba, amikor pedig megláttuk a nyitott oldalú teraszhelyiséget, a neonfeliratot (igen, az is van), és még az illatokat is megéreztük, a grillezett ételek mellett a tengeri fogások enyhe illatát is éreztük a szomszéd asztalokra éppen felszolgált hal- és feketekagyló csodás táljai felől... Hát, bevallom, izgatottan, mint kisgyerek a cukrászdába, szinte futva értünk oda az egyetlen, hívogató, talán valami rejtélyes erő által nekünk lefoglalt asztalhoz.   

Megérkeztünk.

  Talán most jött el a pillanat, amikor szusszantunk egyet, hiszen egy év után - megjöttünk. 
Ha valahol és valamikor a mai napon joggal emeltük a poharunkat, akkor ez volt a második a megérkezés után. 
Nem hiába volt az egy éves tervezés, készülődés. Itt voltunk ismét. Egészségben, barátságban, jókedvvel. 
Megcsináltuk, igen. 
  Ezek nagy pillanatok, azt hiszem. 
  De az emelkedettségbe beférkőzött valami, ami kicsit visszahúzott minket a földre. 
A fentebb írt illatok, a többi asztalhoz kihozott ínyencségek látványa - nos, megéheztünk. 

Vacsora rendelés kellemes zavarban

   A bőség zavara itt, a Chichovchiban - és Pomoriében számos másik helyen - valós, ám kellemes probléma.

   Számunkra a fogások felszolgálásának időzítése kisebb problémát jelentett, mert rendre közösen csipegettünk a kihozott étkekből - mikor pedig az utolsó adag is az asztalunkra került, hát nem siettünk. Hiszen ráérünk, időnk, mint a tenger. 

Vissza a Házba

az út igen rövid volt ezzel együtt. 
   S ha már alig kilenc után visszaértünk szálláshelyünkre, eljött az ideje, hogy kiüljünk a hatalmas teraszra együtt, hatan. Azt hiszem, ezért is jöttünk ide, együtt. 
   Lassan besötétedett, mi pedig a kerti székeken (tulajdonképpen teraszi székeken) jóllakottan és azt hiszem, elégedetten néztük az először mélykék, majd indigó, végül fekete színbe forduló égboltot, az égen még ebben a késői időpontban is vijjogva repdeső sarlósfecskéket, és az utcán egyre fogyó embereket. 
   Lassan elcsendesült Pomorie. 
    S mivel ma egy hosszú és fárasztó napon voltunk túl - ideje volt nyugovóra térni. 
 - Reggel megyünk foglalni..?
 - Megyünk.
 - Hánykor? 
 - Legyen nyolc. Aztán mire a lányok felkelnek, reggelit is veszünk. Aztán - irány a strand - beszéltünk meg a programot Tamásékkal. 
 - Akkor nyolckor találkozunk, és tudod, ugye mivel kezdünk..? 
 - Persze, a higiénia a fontos! - biztosítottuk egymást. 

(Folytatjuk)