2018.07.31.
Első napunk virradt ránk Albenán, melyet az "eredeti" forgatókönyv szerint kettesben töltünk.
A "virradt" szót kéretik átvitt értelemben értelmezni, ugyanis a nap csendben, finoman, a tengerparti napkeltékkel megszokott hajnalpírtól a narancsszín ragyogáson át a napsugarak éles sárga fényéig tartó átmenettel jött fel - eme csendes vajúdásával tökéletesen alva hagyva minket - szemben a Dobrudja hotel kis gonosz tollas manóival, akik erkélyről erkélyre röppenve tollsuhogással és burrogással ébresztettek két embert: boldogot és boldogtalant.
Mi igyekszünk magunkat at előbbi csoportba sorolni, ám a bosszankodás ilyenkor cifra szavak kimondására, és, lássuk be, a mai magyar gasztronómiában mára nem megszokott galambleves elkészítésének kilátásba helyezésére sarkallt.
Felkelés után kávéillat tolul át a tengeri levegő hűs sós páráján - ekkor már én is nyújtózom, és elindulok kifelé.
Ezzel körülbelül bepozicionáltam magunkat aszerint, ki ébredt a galambokra, ki pedig a kávéillatra. Köszi :)
Kilátások
A reggelek mindig lenyűgözőek a bolgár tengerparton. Szemben a Fekete-tenger égszínkék szalagja, felette a felkelő nap korongja ragyog. A part és a tenger felé forduló épületek fürdenek a mézszínű, egyre ragyogóbb napsugarak fényében. A horizonton pedig, az eget a víztől elválasztó vonalon tengerjáró hajók sziluettje rajzolódik ki, emlékeztetve arra, hogy ahogy nekik, úgy nekünk is dolgunk van, a nyaralás nem csak henyélésből áll ám!
Azért mielőtt elindulunk reggelizni, valaki megmondhatná, mi a fene lehet az az óriási felépítmény azon a hajón, ami már napok óta itt látható Albena és Várna között valahol a tengeren.
Reggeli - a nap indítása
Régen tudott dolog, hogy a reggeli a nap megalapozása. Nos, mi ennek megfelelően ma is megalapoztuk a napunkat.
Nem sokkal ezután pedig már lent, a Dobrudja előtti park padján szívtuk magunkba a borókák és cserjék illatát, valamint a D******f G**d füstjét, ki-ki szokása szerint.
Séta délre
Séta, bizony, elsőként a parton indultunk meg, hogy egy kisebb utazást tegyünk az Arabellán túlra, a Fish-fish partjára. A parton sétálva szürreális látvány fogadott minket: a La Bomba mellett, az egykori Castle Pub - ahol Denis barátunkat megismertük - volt kerthelyisége all inclusive bárrá alakult. Eddig nem is volna különösebben érdekes, hanem az a tolongás, ami nyitáskor a bejáratnál zajlott... A sor hosszan kígyózott, nos, feltétlen szeretnék egy-hét (kétdecis műanyag)pohárnyi (megmelegedő) sörért sorba állni. Magunk részéről maradunk Szergo barátunk, vagy épp Del Piero csodálatosan megrakott hűtőszekrényénél, ahol egy-két leváért jéghideg felfrissülés vár. De a kedves olvasó korábbról is ismerheti véleményemet az all inclusive helyek élmény- és vendéglátás-romboló hatásairól.
Aztán magunk mögött hagytuk Albena all inclusive és összes többi vendéglátó helyét, és a hegyoldal és az egyre keskenyedő, kősziklákkal szegélyezett homokos föveny közé beszorított úton gyalogoltunk.
Utunk felemás volt: térben csupán kb. két kilométerre délre, ám időben harminchat évvel korábbra vezetett.
Az idők során így alakult: korábbi útjainkon is elcsendesedtem, amikor ott álltam AZON a helyen, ahol gyerekkoromban.. Hiszen ott éreztem Attila, a molaji Cousteau Kapitány, és édesapám, a nagy túraszervező ám jogosítvány híján sosem vezető szellemét. És tavaly óta sajnos édesanyám is a mennyei tengerparton sütteti magát a napon - egyre nagyobb szeretettel és tisztelettel lépek hát azokra a kövekre, melyekből anno apám tűzhelyet rakott, és érzem, hogy kicsit ma is itt vannak ők....
Végül megálltunk. Megérkeztünk. Ezért vettük hát a rózsákat, melyeket letettünk a kövekre...
A tenger itt valamiért sokkal szebb, mint "amott", ahol a vendégek felkavarják a medrét. Lehet, hogy nem is csak az emlékek szépítik meg ezt a partszakaszt. Talán a leomló löszfal miatt elmaradó vendégek híján a természet kezdi visszavenni a Fekete-tenger eme partszakaszát, emiatt valóban szebb, mint a turisták által terheltebb szakaszok. A víz itt valahogy átlátszóbb, a kék kékebb, a zöld zöldebb...
Vízbenjárás
A meleg, és a fentebb említett smaragdzöld víz akkora vonzerőt jelentett, hogy visszafelé már nem a part betoncsíkján, hanem a vízbe belegázolva mentünk. Teri a partot követve, én bevállalósabban a parttal párhuzamos turzáson lépkedtem. Aztán néha megtréfáltak a hullámok építette homokpadok: szép lassan a tenger felé kanyarodtak, majd véget értek, hogy jópár méterrel beljebb újabb homoktöltés induljon. Ehhez viszont bele kellett menni a mélyülő vízbe - a kellemes, langyos tengervíz nekem jól esett, de ruháimmal, tárcámmal és fényképezőgépemmel a kézben óvatosnak kellett lenni.
Első Pihenő
- és az első sör a mai napon. Kéretik megjegyezni, hogy ma előbb érintkeztünk a tengervizével, mint a shumeni vagy a sztara zagorai sörgyár nedűivel, de ami késett, nem múlott.
Betértünk a Bistro Kartel-be Yulianához, Szükség is volt a hidratálásra, miután a hőmérséklet gyorsan ment felfelé. Dél volt, és már rendesen idő volt - még a tikkadt szöcskenyájak egyik példánya is betért - szerintem egy sörre a kopár szik után...
Smirnoff, a pincér, aki - megjegyzem - előző nap Stephan-ként mutatkozott be Tamáséknak, erősen izzadt, és mikor megkérdeztük, hogy bele szokott-e menni a vízbe, nevetve mondta:
- Neem, 25 éve dolgozom tengerparton, 5 év Spanyolország, 3 év Mallorca, de munkanapon soha. Inkább kivárom a szabadnapot, akkor reggeltől estig a strandon vagyok.
Vissza fel
Fel, bizony, a magasba - a stramdholmikat felmarékolni, hogy végre lejussunk Szergo strandjára, ám lefelé jövet a recepción megakadt a szemünk egy plakáton.
- Bolgár folklór est, néptánc - hirdette a felirat. Mégpedig nem is akárhol - nem ott hirdette, hanem hirdette, hogy ott lesz, teccikérteni - hanem a Green Forest, leánykori nevén Slaviyanski Kut étteremben. Időpont: ma este! És hogy legyen hab is a tortán: részvételi díj 30 leva (15 euró) fejenként, korlátlan étel- és italfogyasztással.
Nos, én nem tudom, ki a célközönség, de az biztos, hogy velünk nagyon mellényúltak... Kifizettük hát az összesen 60 leva részvételi díjat, gondosan feljegyezték a szobaszámunkat, s egy gyors telefonhívást követően kezünkben egy '80-as évek blokkjaira hajazó cédulával utunkra bocsájtottak minket. Illetve még egy tanácsot adott a recepciós lányka:
- A szervezők kérik, hogy a gyülekezőre (!) 19:45-20:00 között érkezzenek pontosan.
Hát, tudtam én, hogy a bolgár néptáncban szigorú a ritmus és a koreográfia, nade hogy ennyire..?
Strandon a becsomagolt viharfelhők nyomában
Igen, tegnap megkértük Zsuzsiékat, hogy a rossz időt csomagolják el és vigyék haza. Tény, hogy ez így történhetett, mert ma egész nap ragyogó jó időnk volt, és délután sem borult be az ég, és nem jött az eddig megszokott monszuneső.
Jött helyette a Shumensko Szergo hűtőjéből, és mindjárt a belsőleges naptej jel a kezünkben foglaltuk el a kinézett napernyőt és az ő fészekalját, azaz a napágyakat.
Lassan ideje volt enni valamit, ezért az immár szomszédos Kaliopa szálloda étterméhez, illetve a teraszára indultunk. Itt sokadszor nem volt szerencsénk, ugyebár volt, hogy bolgár sörük nem volt, amióta régi ismerősünk, Vladimir oda igazolt, azóta meg gyakran hely nincs - lehet, hogy igaz a tézis, miszerint a rendes kiszolgáláson sok múlik a vendéglátásban... Ezúttal tehát üres asztal nem volt, ám mi nem estünk kétségbe - Bulgáriában ez egyébként sem szokásom, mivel ha itt nem, hát majd ott alapon a szomszédos Old House-ban lett hely. Itt aztán nem csak a ház az "old". Nem, az ételek-italok frissek, hidegek és forrók, minden aminek kell lennie, hanem a személyzet... A régi ismerős Jivko pincér, felismert bennünket, és megbeszéltük, hogy már gyerekkoromban is lehet, hogy kiszolgált minket.
- Ez a negyvenegyedik szezonom itt, Albenán.
- Na, akkor biztosan találkoztunk, csak akkor ekkora volram - mutattam egy akkora magasságot, ami körülbelül egy ülő német juhásznak felel meg.
Ebédre sheperd saláta - remek választás. Hideg Zagorka, forró kávé...
Könnyű ebéddel készültünk az all-inclusive vacsorára.
Strandolás után
Visszatértünk hát a Dobrudja ölelő emeletére. Fél héttől volt egy óránk, hogy összekészüljünk, ám közben volt pár perc megcsodálni az esti napfényben fürdőző partot. Végül is idén először láttunk ilyet - ilyenkor rendesen felhős-esős idő szokott lenni.
Aztán időben indultunk, hogy háromnegyed nyolc előtt érkezzünk régi kedvenc helyünkre, a Slaviyanski Kut-hoz, amit mi nem nagyon bírunk Zöld Erdőnek hívni, hiába érte el ezt a helyet is a kényszeres angolosítás.
Kár volt.
Nem angolosítani, hanem idő előtt érkezni. A bejárat ugyanis zárva volt, és két másik család téblábolt ott az első szúnyogokat csapkodva. Azért a személyzet jövés-menése, és az égő fa, a faszén, és a grill jellegzetes illata arról árulkodott, hogy itt valami lesz.
Aztán lett valami...
Amikor eljött a háromnegyed nyolc, kinyílt a bejárat kapuja, és bent bolgár szokás szerint sóval és kenyérrel, valamint az ott elhelyezett asztalon elhelyezett welcome drink - mégpedig rakia, azaz szőlőpálinka várt minket, melyeket népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel.
Leültünk egy jó kilátást ígérő asztalhoz, és elindultunk felderíteni a vacsorát.
A szemközti oldalon grillálványokon sültek húsok, fasírtok, kolbászok fűszeres-zsíros illatuk keveredett az alattuk parázsló faszén illatával, és igazán ínycsiklandó élményt ígértek. A fogások folyamatosan készültek, és a személyzet tagjai fáradhatatlanul töltötték a melegen tartó edényeket, amikből a vendégek svédasztalos vacsora lévén kedvükre válogathattak a hideg előételek, saláták és köretek mellett.
Emellett kitűnő csapolt Kamenitza sört kértünk, így igazán remek vacsora mellett várhattuk az ígért folklór műsort és a Tűztáncot.
Időközben a hely megtelt, és a Slaviyanski Kut legfényesebb napjait idéző módon indult a program. Talán csak az étlap böngészése és a pincérek tanácsának megvitatása hiányzott, ehelyett rögtön ki tudtuk szedni a tányérunkra a kiszemelt finomságot.
A személyzet ezzel együtt abszolút barátságos és engedékeny volt, így én faarccal odaléptem a Beengedékeny Lányhoz:
- Elnézést, vehetnék még egy welcome drink-et?
Csak nevetett, én meg felvettem két kerámiapoharat, tele rakiával...
A műsor
szintén a megszokottnál instantabb volt: gyorsan lepörgették a néptáncos számokat, aztán a mikrofont egy bűbájos énekesnő ragadta magához. Nemcsak kedves volt, de remekül énekelt, viszont a várttal szemben nem jellegzetes bolgár dalokat, hanem nemzetközi számokat. Tulajdonképp jó volt, de az ember itt valami különlegesre vágyik, nem arra, amit az autórádiót bekapcsolva bárhol elérhetünk...
Elnézve a bájos kicsi nőt, és azt, hogy tulajdonképp olyan kicsi, hogy az emelvényen állva olyan magas, mint a vendégek a táncparketten... Eredetileg talán pincérnő szeretett volna lenni. Egyik lába itt, a másik ott... Aztán...
- Túl rövid lett a lába, akkor elment énekesnek....
De ez persze csak egy idétlen vicc, a műsor tetszett, kár, hogy hetente csak egy alkalommal adják elő. Örömteli viszont, hogy hetente egy alkalommal láthat ilyet a Nagyérdemű...
Én pedig ismét rámosolyogtam a Beengedő Lányra, felvettem két újabb rakiát, aztán az egyiket visszatettem, mert csorba volt a pohár pereme. Nahát, rend a lelke mindennek...
A Tűztánc
maradt a műsor végére, amikor is előadják azt a hagyomány szerint megtörtént esetet, amikor leégett egy bolgár ortodox templom, és a parázson át egy nő az oltár szentképét ki tudta menekíteni. A korábban megszokott, elnyújtott dudaszóval előadott zene mellett a parázson táncoló hagyomány szerint szűz koreográfiáját ezúttal feldobták tűzzel táncoló táncosokkal, a műsor végére így is a szentkép kimentése és a fej felett tartva történő körbemutatása maradt.
- Hány perc a hosszabbítás? - tört ki belőlem a viccesnek szánt kérdés, ám ekkor kiderült, miért nem láttam pirosan világító számokat, mint a stadionban szokás.
Nem volt ugyanis hosszabbítás: a villany felkapcsolódott, a műsorvezető udvariasan megköszönte a figyelmet, és kellemes jó éjszakát kívánt.
- Hohó, jóbarát, hát hiszen még tele a korsóm - mondtam.
Na jó, tele nem volt, de az is biztos, hogy a kb 250 vendéggel ez körülbelül 100 liter sört takarított meg a Háznak, szemben azzal, hogy ha bemondják, hogy "még egy utolsó kört"... 23 órakor tehát percre pontosan véget ért a show.
Ügyes, de nem tudok nem mosolyogva gondolni rájuk, hiszen tulajdonképpen minden rendben volt, kissé lehetett volna hosszabb. És hát lássuk be, aki három óra alatt nem bír a vacsorájával sem, annak kár lett volna a poharaiba még egy kör sör.
Sajnálom, én az ilyen embereket egyszerűen kártevőknek tartom. Amit megeszik, azért nem kár, de amit kidob, azért nagyon is.
Sétáltunk hát vissza
a langyos tengeri szellőben, a lehető leghosszabb úton, végig Albena tengerpartján, egészen a Paradise Blue-n, azaz a régi ütött-kopott-szeretett Dorostor szálloda egykori helyén túl.
A kis kitérő után fordultunk vissza a Dobrudja felé, ahol a meleg előtéren átvágva az estére kellemesen hűvös erkélyen foglaltunk helyet.
Szép este, amint a tengerparton, július kellemes, utolsó estéjén hallgattuk a tenger távoli moraját.
Felemás este volt: az esti program valóban tetszett, de éreztük, hogy ezek a korábban megszokott, hangulatos bolgár estek lassan átadják helyüket a multikultinak, amit a világ bármely pontján megkaphatunk.
Hát, reméljük, hogy Albena megmarad annak, ami 45 éven át volt, a 49. évére pedig kopik: a Fekete-tenger egyedi gyöngyszeme.
Meglátjuk...
Reméljük...
De mi volt az a torony éjjel is..?
(Folytatjuk)