2016.09.11.

   Az előző napi merengéses felütést követően ma valami másként indult. Kicsit aktívabban. És a végén nem a tipikus vasárnap este várt ránk. 

   A reggel a szokásos vasárnapi napirenddel kezdődött: korai vágta a pékségbe, némi reggeliért. Ezúttal nem sétáltam el kényelmesen eszegetve a tejfölös-szalonnás papucsot. Ezúttal sietni kellett.
   A fű szombat estére lenyírva, hűtő feltankolva: következzék hát a móka.
   Először is nézzük, hogy áll a fehér Octaviának a fekete csomag. Nem rossz, a méretes csomagtér könnyedén nyeli el a két kicsi és az egy nagy poggyászt. 
   Az asztalon egy tasak, benne kinyomtatva minden, ami ma kell. 

Mert ma nagyon kell...

A Skoda engedelmesen indult meg a Szabadság utca, majd Tata felé. Az irányt fejből tudtam, nem volt szükség GPS-re.
 - Mintha tegnap jártam volna erre - gondoltam, és valóban. És valóban! Épp előző nap vittem holland kollégámat ugyanebbe az irányba - Vecsés irányába.
   Holiday Parking - a lila jelzést kövessük - mondta kedvesem. És valóban, viszonylag higgadtan, a szokásos utazási láz nélkül, egy kellemes vasárnapi kirándulás hangulatában fordultunk be - a Liszt Ferenc (nekem Ferihegyi) Repülőtér egyik parkolójába. A kocsit leparkoltam, rutinszerűen ellenőriztem, minden a zsebemben van-e, ami kell - és elindultunk az Indulás / Departures táblák jelezte irányba.
  Az elindulás kissé viccesen nézhetett ki: én húztam a nagy, Teri a két kis bőröndöt, mely azért elég nagy volt: a Wizz által a fedélzetre felengedett legnagyobb méretű csomag volt nálunk. 
   Az úton egy nem kifejezetten sovány hölgy billegett előttünk olyan mozgással, hogy nem volt könnyű kikerülni. Tulajdonképp egy válogatott há
tvéd is tanulhatna tőle, ám én egy balos csellel kibillentve jobbról a guribörit elhúzva mellette méteres előnyre tettem szert, és már szabad is volt az út a kapu felé... Khm, lehet, hogy sokat néztem a foci EB-t..?
 - A hölgy vagy süket, vagy külföldi - morogtam hangosan.

Mind kiderült - külföldi.

- Elnézést, Várnába utaztok? - kérdezte udvariasan angolul, amikor a bejárati kapunál utolért minket.

- Igen - válaszoltuk kissé bizalmatlanul. Vajon honnan találhatta ki..? 
- A ruhátokból és a táskából gondoltam. Utazhatnánk együtt...
Az ötlet meglepő, különösen, hogy egy olyan járműről van szó, ahová külön sorokba beállva kell bejelentkezni, majd mindenkinek helyre szóló jegye van... Minden esetre megmutattuk neki, merre vannak a beszálló kapuk, és majd a gépnél találkozunk...
   Amikor az ember csomagokkal áll a Liszt Ferihegy csarnokában, akkor tör rá az érzés:

Utazunk - MOST!

És utaztunk!
De előtte jó magyar szokás szerint kiültünk a kávézó ter
aszára kávézni.
Itt ismét leckét kaptam a hagyományos Magyar Vendéglátás gyöngyszemeiből.
A pult mögött egy hölgy kezelte az Élet Forrását - a kávégépet. Mellette egy magas fiatalember idegen hangzású névvel a kitűzőjén a kasszát kezelte.
 - Elnézést, aki csak ezt az egy ásványvizet szeretné kifizetni, annak is ki kell várnia az előtte álló kávéját..?
Természetesen - ki.
 - Én csak a kasszát kezelem. Az árut a kolléganőmtől kell kérni - mutatott a srác a kávéskisasszonyra, aki várta, hogy a fekete kincs kezdjen csordogálni a csészébe. Így ketten ácsorogtak békességben, szemben a hosszú sorral. Az előttem álló úr és én magam is előre engedtük a hallhatóan amerikai hölgyet, akivel pár szót váltottunk is. Ekkor a mögöttem álló, dél-ázsiai férfi következett. Spanyol-angol keverék nyelvvel próbálkozott, én mondjuk levágtam, hogy három pikkolo (rövid) kávét kér.
 - Na, bazmeg, ehhez megint fordító kell - mondta a kávéosztó ember a vendég arcába.
Büszke voltam, nagyon büszke, de Hosszú Katinka vagy Szalai Ádám több büszkeséget okozott számomra. Vajon miért..?
   Ekkor írtam egy SMS-t három évvel ezelőtt megismert Meral barátunknak, a taxisofőrnek - ha már egyszer vitt minket a reptérre, ki tudna-e jönni értünk ismét?
 - Ott leszek - jött a válasz.

A feltöltődés után átmentünk a biztonsági ellenőrzésen (a 15. évfordulón...), majd rövid várakozás után - 

Beszállás!

- gondoltam naivan. De miután lementünk a lépcsőn, és beszálltunk a buszba (közben emlegetve a repülőtéri
buszoztatás ötletgazdáinak felmenőit) - nem történt semmi. 
   A busz állt a tűző napon tele utasokkal. Állt, beleértve a motorját is. Így aztán sem klíma, sem ventillátor, csak a hőség és a fojtogató légszomj. Ahogy az idő telt, egyre több utas kezdett levegőért kapkodni, és morgolódni. Egy negyed óra után leszálltam, és odaléptem a busz mellett várakozó banga fejű emberhez. 
 - Elnézést, nem lehetne klímát vagy szellőzést kapcsolni...? - kérdeztem.
A fiatalember elnézett mögöttem.
 - Nem. Műszaki hiba - hazudta Kalmár István gépkocsivezető körülbelül hatvan fizető utasnak.. 

Egyszer csak becsukódtak az ajtók - szerencse, hogy addig nyitva voltak - és a járművünk megindult. Csodák csodája - a klíma megjavult! Az ügyben már épp a Vatikánt akartam értesíteni, lévén a csodatétel az ő hatáskörük, de végül járművünk megállt a következő jármű mellett. 
   Véleményem szerint kevés szebb és tökéletesebb teremtmény létezik a repülőgépeknél - de a pálya betonján állva fölénk magasodó Airbus 320 különösen impozáns látvány volt. A kerozin illata, az utazás izgalma... 
Na, zizz... Vagy wizz...

A felhők felett

Gépünk némi nekifutást követően könnyedén emelkedett a levegőbe. 
 - Jövünk, Bulgária!!!
A felhők fehér paplanként területek el alattunk, felettük a sötétkékbe hajló égbolt néhány magaslégköri cirrusszal fedve - mesés látvány. Alattunk komótosan suhant a táj, én pedig próbáltam navigálni az útvonalat amíg fel lehetett ismerni a jellegzetes pontokat.
   Rövid idő után elértük az utazómagasságot, ettől fogva csak a kék-fehér égbolt volt látható.
Körömlakkozás - na, erre nem számítottam, de az Igazi Nő minden percet kihasznál... Az acetonszag miatt aggódtam kissé, így végül örültem, amikor Teri végzett és végre eltette a pemzlit - eszem ágában sem volt figyelmeztetni, hogy az egyik kezén még csak egy réteg került felhordásra...

A repülőgép hangja megváltozik, a hajtóművek fordulatszáma csökken és érezni, amikor közeledünk, már csak 150 kilométerre vagyunk a céltól. 
 - Megkezdtük az ereszkedést - mondtam.
 - Megkezdtük az ereszkedést - mondta a mikrofonba a légiutas-kísérő (légi-utaskísérő..? Sztyuardessz!).
Kinéztem az ablakon - és egy rég látott helyet láttam viszont. Alattunk a Duna szalagja csillogott a napfényben, mellette két oldalt két szomszéd város. Őket egy híd kötötte össze. 
 - Giurgiu, azaz Gyurgyevó, és Rusze...
   Az akkori több órás kispolszkizás helyett ezúttal röpke tíz percig tartott, amíg a tengerparti homokkő dombok között ereszkedve megközelítettük célpontunkat, Várnát. 
   A légörvények a szokottnál jobban dobálták a gépet, bár a személyzet tagjai még mosolyogtak.
 - Elegem volt, most már lefelé menjünk, ne előre - nyerte el egy utastársunk a napi IQ-bajnok büszke címét.
 - Mind meg fogunk halni - tódította.
   A Nap Kérdése: Milyen nemű volt az illető? Milyen színű haja volt? (DE!!!)
Nem akarom túlfeszíteni a szőke nő által felaljzott húrt - ám néhány nyilvánvaló jelből levonhatta a Nyájas Olvasó, hogy eme szomorú esemény nem következett be. Ehelyett, anélkül, hogy a Fekete-tengert egyszer is megpillantottuk volna, gépünk a fák szintjére ereszkedett, kilebegtetett, majd egyetlen nyikkanással leszállt a futópályán.

Várna Aeroport

   Itt voltunk! Ezután hipp-hopp, bebuszoztunk (igen, a klíma működött!) a terminálra, ahol a hatalmas fehér-zöld-piros lobogók alatt beléptünk Bulgáriába.
   Ekkor még egy kis előadást kellett tartanom a halálra készülő IQ-negatívnak a schengeni határ mibenlétéről
(nem, nem szivatásból kell itt most megállni, és deee, hazafelé menet is meg fog kelleni állni, neeeeem, amikor nem kellett, az Krétáról / Amszterdamból / Barcelonából hazafelé lehetett... OMG..!
   Kedves útitársnőnkkel egy baráti szót váltottunk - igen, Várna mellett egy villanegyedben laknak, tengerre néző panorámával, fotó - és már be is léptünk Bulgáriába - Pontosan 400 nap után!
   A kijáratnál Meral várt minket, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Mosolygott, a csomagokat bepakolta, és kigördültünk a reptér parkolójából, és száz méteren belül az autópályáról leágazó, általunk 2010 óta megannyiszor bejárt csomópont körforgalmán haladtunk - Albena felé.
   Innentől itthon voltunk. Minden bokor, tábla, ház, minden a korábbi utazások emlékét hozták fel. A házak, ahol évekkel korábban kellemes grill-illat köszöntött... Itt volt minden.
   Menet közben Meral megcsillantván technikai felkészültségét a dunai madárrezervátumról szóló videót vetített okos - nagyon okos - telefonján. 
   Végül kikanyarodtunk a főútra Kranevonál a Baltata felé - és megérkeztünk Albena bejáratához.

Itt voltunk - de hol is..?

   Autónk behajtott a Flamingo Grand Hotel előtti körforgalomba, majd megállt a szálloda bejáratánál. 
   Megjöttünk!

   Nem kicsit más... 

   Korábban a Dorostor Hotelben laktunk, olcsó ára és retró megjelenése miatt nagy örömömre.
Ezúttal 180 fokos fordulat következett be, ami a szállást illeti.
   Beértünk egy modern, csodaszép előtérve.
   A recepciós asztal (nem pult!) üveggel volt borítva, a lapja alatt besüllyesztve a monitor.
   Amint odaléptünk, a recepciós udvariasan kérte az adatainkat, eközben egy tálcán mindjárt egy-egy pohár pezsgővel kínáltak minket.
   Na, ez kicsit más volt, mint az eddig megszokottak.
   A regisztráció és a kulcsok átadását követően elindultunk a szobánk felé. Fel, a legfelső, kilencedik emeletre. 
   Egy londiner igyekezett csomagjainkat vinni, majd felérve megmutatta a szoba széfjét és egyéb fícsörjeit.
-  OK, OK - mondtam, rá sem figyelve. Ami a tekintetemet megragadta - az a látvány. 
A Nagy Kék Fekete-tenger látványa. 
Az ablakot fedő finom függönyön át. Azúrkék horizont, mely a környező fák, épületek felett körbeérte a panorámát. 

Itt voltunk...

Ezúttal egy ötcsillagos luxusban...


(Folytatjuk - itt ni!)