20017.08.08.-09

   Elállt az első nap viharos szele, és végre ránk köszöntött az az "ígért" két nap, amiről az érkezésünk napján beszéltünk. Az egész évben várt édes semmittevés!
   Mint minden nap, ma is az erkélyen, kávéval a kezemben köszönt a reggel. Először csak szemmel, majd felbuzdulva fényképezőgéppel a kezemben zoomolgatva nézem a sok kilométerre úszó hajókat, a reggeli napfényben fürdő épületeket.
    Ilyenkor az ember gondjait, mint egy kényelmetlen, ázott kabátot, lassan leveti magáról. Szinte érzem, ahogy azok csúsznak le a vállamról, már a hátam közepén járnak, és lassan magam mögött hagytam őket. 
    Ezek azok a percek, amikért érdemes tervezni, érdemes áldozatot hozni, és egyenesen muszáj nekiindulni, falni a kilométereket, hogy a menetszéllel együtt a város zaja, a mindennapok füstje, és a stressz mérge kiszellőzzön.
    És ott állok reggel az erkélyen, álmosan, beszíva a tenger felől lengedező párás levegő illatát.

 - Fogmosás!

- indítottuk a napot a szükséges higiénia zászlajára tűzve a szabis lazulást - egy korty Slanchev Brjag konyak (elnézést: brandy) lágy szőlőízű kortyával stimulálva gyomrunkat a közelgő reggelire. Igazából inkább tisztelegtünk az elődöknek, akik harmincöt éve már, hogy így indították a napot. Hiába, a jó neveltetés példaképekké érik...

   A reggeli merengés után ideje reggeli után nézni, hiszen a Dobrudja konyhája az eddig tapasztaltaknál jóval tovább, 10 óráig kínál reggelit, mi azonban ezzel arányosan lustultunk el. Fél tízkor tehát ideje szedelőzködnünk, hogy átadjuk magunkat a kulináris élvezeteknek. 
    A reggeli nagyjából a Dorostorban megszokott kínálatól állt, de minden nap tudtunk mást választani, hogy nem váljék túl egyhangúvá. Sült kolbász vagy virsli, némi szalonna, tojás - a tükörtojás frissen készül, néha bizony sorba kellett álli érte, mint ahogy a vele egy platnin sülő palacsintáért is. Azért felnőttként kicsit méltatlannak éreztem sorba állni, mint egy úttörőtáborban anno... De néha megtettem, ha senki sem látott (egy sorban, ugyebár, erre sok esély van...). 

Egy mennyei kávé

   Reggeli után egy kis séta, hisz a strandolás mellett jó látni, mit fejlődött előre, és mi vissza az elmúlt években.
   Elsőként a 17. emeleten működő kávézóba mentünk fel, a nyolcvanas évek propaganda reklám videóiban megjelenített panoráma-presszóba.
    Szó, mi szó, a belső elegáns, a bordó, mint domináns szín kellemes megjelenést ad, és nyilván szerepe van a színválasztásban annak, hogy a bolgár népművészet uralkodó színe a bordó. És itt nyoma sincs az idő vasfogának, mely a lentebbi szinteken otthagyta ugyan a nyomát, de ha minket akar elkedvetleníteni, hát bizonyosan belénk törik...
    A kilátás nagyon szép, Albena nagy része belátható ablakunkból, és a reggeli napfénnyel elárasztott szállodák mögött hívogatóan kéklik az aranysárga fövennyel szegélyezett Fekete-tenger. 

Lépcső... Fel? Le..?

   Sétánk során a Hegyre vezető lépcső mellett találkoztunk vendéglátóink egyik legmerészebb újításával, melyből - nyilván időhiány okán - amolyan Balkán-edition lett.
   A Hegy oldalában lévő szállodák vendégei eddig a shuttle buszok szolgáltatását vehették igénybe, vagy lépcsőzhettek. Idénre beérett az elhatározás, és - egy mozgólépcsőt építettek a domboldalba, a korábbi fő  lépcsősor tőszomszédságába. Ez sajnálatos módon az erdős hegyoldal egy 10 méter széles sávban történő letarolásával járt. De a mozgólépcső elkészült - legalábbis félig. Az időhiány miatt ugyanis csak a lépcső-párnak csupán az egyik tagját fejezték be. A helyiek - és ezt komoly előnynek érzem - sosem építkeznek a turistaszezon idején, ehelyett az egy elkészült lépcsőt osztották meg a közönséggel. A kifüggesztett tábla szerint 7:30-11:30 között fentről lefelé, 11:30-23 óra között pedig lentről felfelé szállít utasokat. Az ellenkező irányba igyekvőknek meg szedniük kell a lábukat, ha fel-le akarnak érni... Nem, az ő számukra az ortodox nem-mozgó lépcső áll rendellkezésre.

Következő nap egyedül jöttem erre fényképezőmmel vadászni - főleg fotózni való témákra, de ekkor sem vettem igénybe ezt a remek szolgáltatást.

A nap fő fogása természetesen - a strandolás.

   A víz reggelente kissé hűvös volt, ezért kénytelenek vagyunk akklimatizálódni hűvös folyadékkal...
Ezután a napozás - fürdőzés - frissítés aranyháromszögben mozogtunk.
Ilyenkor szoktam - elunván a punnyadást - fogni valamilyen kép rögzítő eszközt, és elindulni vagy a víz felé, vagy a zöld felé megörökíteni a látványt. Néha a halványt is...

   Könnyű ebéd a Bistro Kartel vagy a La Bomba teraszán. Elsőként előbbi helyet látogattuk meg, Yuliannához immáron hét éve régi barátként térünk vissza.
   Örömmel látjuk a hely és az étlap foyamatos bővülését, fejlődését, és mi is igyekszünk majd hozzátenni a magunkét... De ezzel majd később, a nyaralás vége felé szeretnénk előrukkolni - ismerve vendéglátónk szívélyességét, tudjuk, hogy nem hagyná "válaszcsapás" nélkül - majd később meglátjuk :)

Indokolatlan néptáncosok

   Egy szálloda konferenciatermében valóban nem megszokott, legalábbis számunkra, azonban a Slaviyanski Kut megszűnése okán érzett csalódásunk mellett örömmel láttuk a plakátot szállodánk halljában, hirdetve, hogy itt a Dance of Wind, azaz a Szél Tánca című folklórműsort fogják előadni. Megváltottuk hát a belépőjegyet a két rendkívül csinos hölgynél - mint kiderült, a tánccsoport tagjai maguk értékesítették a belépőjegyeket, melyek ára nem volt magas, ellenben egy másfél órás, igazán tartalmas műsort kaptunk érte. 
   Férfi és női néptáncosok adtak elő csoportos, páros, és szóló számokat, táncokat és instrumentális darabokat vegyesen. Láttunk hagyományos és modern műsort, a több évszázados hagyományos hangszerektől az elektromos gitárig - azért az utóbbi egy tradicionális viseletbe öltözött lány kezében eléggé furcsa látványt nyújtott.
    A műsor egyetlen negatívuma a helyszín volt, A konferenciaterem maga kényelmes volt, de mi a hedonista környezethez voltunk szokva, a műsort ételekkel-italokkal megrakva, Lucullusi szemszögből nézve.
   Ez hiányzott, nagyon is. 

Az est fénypontja - maga az est

   Aki követi élményeinket, tudhatja, hogy az est fénypontja számunkra a vacsora, melyet igyekszünk nemcsak éhünket csillapítani, hanem szórakozni is. Ezért is hiányzott a fentebb említett hely, de mi kesergés helyett máshol vigasztalódtunk - és azt hiszem, nem jártunk rosszul a másodjára sikeresen bevett Nomad Beach grillnyársaival, vagy épp a második este a Stariya Dub sach-ával a hozzá dukáló fokhagymás kenyérrel, melyből bölcs előrelátással ketten egyet kértünk - és bár igyekeztünk, alig bírtuk végül leküzdeni. 
    A volt Halászcsárdáról már sokat értekeztem, a Stariya Dub-ról az utóbbi években keveset számolhattam be. Ellenben idén, úgy tűnik, a hely kezd erőre kapni, legalábbis ami a kiszolgálást és a konyhát illeti. Őszintén egy valami hiányzik: a közönség. 
     Rajtunk kívül egy-két asztaltársaság volt jelen, így a zenés műsorba simán belefért, hogy az énekesnőtől egy vendég, egy hatalmas termetű, ám nem kövér, hanem erős ember elkérje a mikrofont, és egy orosz katonadalt (Hам нужно одна победа - Győzelemre van szükségünk) a desszantos szászlóalj dicsőségéről elénekeljen - nem is rosszul.

   A vacsora szokás szerint jól esett hát, a vendéglátás rejtélyeiről beszélgettünk visszafelé andalogván a parti sétányon. A rejtély az, hogy miért van az egyik hely zsúfolásig tele, a reszort másik végén tök üres, amikor mindkettő hasonló színvonalon, kiváló konyhával, és műsorral várja a Nagyérdeműt. 
   Én magam a vendéglátásban csak vendégként vagyok érintett - na jó, látóként is - de más elméletem nincs, mint a vendégek öngerjesztő visszacsatolása: ahol többen vannak, oda megyünk, mert az "biztosan jobb hely" - hiszen itt vannak sokan. 

Itt járván gondolatmenetemben megtámadtak.

A ragadozó kipenderült elénk és - kaját vagy életet! - nyávogta. Na, valójában ennyire agresszív nem volt, de a szürke-fehér kandúr, jelezte, hogy szívesen venne némi ajándékot. A simogatást is szívesen vette, én pedig, az utcai lámpa fényénél gyanút fogtam.
 - Szívem, nem ismerős? Ő a tavaly a Flamingo-nál megismert cica!
 - Nem lehet, hogy csak olyan?
 - Nem az orrán a folt annyira jellegzetes... 
Ettől fogva ugrattam kedvesemet, hogy biztosan azért jött oda hozzánk olyan kedvesen, mert megismert - de őszintén szólva ezt magam sem hiszem. Hiszen arrafelé rengetegen simogatják és etetik a helyi macsekokat - így sikerült ilyen szépen és egészségben átvészelni a tavalyi telet. 
   
    Mielőtt felmentünk volna a szobánkba örvendezve az újabb régi ismerősnek, a Dobrudja komplexumánakföldszintjén működő szupermarket üvegfalára pillantottam, és elfogott a nevetés.
 Az üzlet tudja, mivel lehet becsalni a törzsközönséget... 

Napzárta napnyugta után

   Az erkélyre kiülve, a tenger felett ragyogó teliholdban és az ezüstös fényhídban gyönyörködni az egyik legkellemesebb elfoglaltság. 
    Mondtam már? :)
Egy pohárral - igen, vízzel -  a kézben megbeszéljük a következő nap programját, már ha tervezünk valamit. Most úgy döntöttünk, nem hagyunk mindent a végére, holnap elmegyünk... Hová is? 
Rövid tanakodás után ráböktünk becsukott szemmel a térképre kiválasztottuk úticélunkat: Kaliakra fok, visszafelé pedid megkeressük Margot az új Margo's Place-en, Balchikban.

Ezzel a Tervvel tértünk hát nyugovóra, nem sejtvén, hogy a kettő közül utóbbi lesz a nehezebb GPS-szel a kézben is :)