2018.07.29

   Különös és kettős napra virradtunk a tegnapi majdnem eseménytelen, tényleg és kvázi-felhős  napot követően. 
   Szomorkás volt, hiszen letelt pomorijei mandátumunk, így indulni készültünk. Örömteli, hiszen ma van a nap, hogy kedvenc nyaralóhelyünkre, Albenára érkezzünk végre, egy év után. Szomorkás, hiszen Zsuzsiékkal ott csak szűk két napot tölthetünk el, másrészt eltölthetünk együtt még két napot, amit igencsak tartalmasnak terveztünk. 
 - Csak jó idő legyen - sóhajtottam, az idén nyáron délutánonként rendszeres égi áldásra gondolva.

Reggel, ébredés után

   Reggel hét óra. Kávéval a kézben nyugalomban élvezve a napfényt és a reggel hangjait, a bokorban keresgélő madarak énekét, a kora reggel portyára induló fecskék ficsegését. közben azon tűnődtem, ezek a jószágok milyen korán túl lehetnek a reggeli kávéjukon. 
  Aztán sebesen indulás még egyszer, idén utoljára a partra. Hiszen ha a fogmosás ezúttal a KRESZ által elfogadott ortodox módszerre korlátozódott is, enni attól még kell. Ha fogynék, elkerülnének a Greenpeace-aktivisták, akiket csak a nyakamban lógó fényképezőgép győzött meg, hogy mégsem kellene visszadobni a vízbe...
   De komolyan, hiszen ez az utolsó reggelünk itt, Pomorije napfényben fürdőző tengerpartján. 
   Ezúttal leérve a partra a Persia gyorsétterem - igazából utcai étkező pultjánál kértem egy hot-dogot. Közben abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán nyitva van-e ahely. Minden esetre kértem egyet a reggeli kipakolással sürgő-forgó fiatalok egyikétől, majd miután megkaptam, leültem az egyik padra, és komótosan fogyasztottam el a hagyományos, "bedugós" hot-dogot. A virsli végigérte a péksüteményt, és ki is töltötte rendesen - így nem a két harapás, aztán üres kiflit sózták rám az egyébként igencsak baráti áron. 
   Amint a reggeli beburkolásával végeztem, elindultam vissza a szállásunkra, ahol mindeközben az én Drágám a holmikat csomagolta be a bőröndökbe. Összekötöttük hát a kellemeset a hasznossal - a reggeli számomra kellemes volt, míg - állítólag - tudnék "láb alatt lenni" a pakolásnál. Tíz órára terveztük az indulást, indulnom kell hát. 

Pakolás

   Nyaralásaink történetében ez volt hát a második eset, amikor félidőben költöztünk, illetve nekem a harmadik, miután már 1981-ben is, de az még szüleimmel tettük -  2012-ben csak pár kilométerre vezetett az utunk, most azonban 120 kilométer volt a táv. Ennek megfelelően Tamással gondosan pakoltunk be autóinkba, miután Dimitar és felesége felajánlották, hogy az épület megkerülése helyett az ő lakrészükön keresztül hurcolkodjunk ki a hátsó udvarra. A lakrész tulajdonképpen egy kis irodát és egy raktárat jelentett, ami a tulajék munkahelyéül szolgált.
   Végül minden csomag elrendezve, s mi Tamással az útvonalat is átbeszéltük, készen álltak az indulásra. 
 - Lehet, hogy mi megállunk vásárolni egy-két dolgot, de menjetek előre, mi megyünk utánatok - beszéltük meg a nem túl bonyolult formációt, amit két jármű egy sávot használva abszolválhat. 
   Kezet ráztunk derék szállásadóinkkal, és orosz-angol keverék nyelven magyaráztuk nekik, hogy ha jövőre jövünk, feltétlenül őket fogjuk keresni szállás ügyében. Ezen ígéretünket pedig komolyan gondoltuk, hiszen az apartman stúdió kitűnő felszereltséggel, remek helyen baráti áron várt minket, nem utolsó sorban egy segítőkész, vendégszerető házigazdával  - ez olyan konstelláció, amely már most vonzott vissza minket, és nem mellesleg ennek fényében később komoly döntésekre jutottunk. 
 - Igen, jövőre visszatérünk.

De előbb el kell menni, hogy aztán visszatérhessünk.  

   Négy perccel voltunk tíz előtt, amikor indultunk. Kihajtottunk hát a kapun, majd jobbra fordulva elhaladtunk a már jól ismert buszpályaudvar majd a Megamarket  mellett, és lassan elhagytuk a városközpontot, majd a lakótelepi épületeket is, és a körforgalomhoz érve elfordultunk északra, Napospart és Várna felé. 
   Aggódva néztem a gázpedált kezelő jobb lábamra, hiszen barátaink speciális sárga autója a második percben eltűnt mögöttünk. Szegények, mit láthattak belőlünk, mint a Millnium Falcont az üldözői a Star Wars-ban..? De nem, nem az eszeveszett sebesség volt az ok, hanem valószínűleg tényleg megálltak shoppingolni...
   Mi folytattuk utunkat, és alig húsz perc alatt értünk el a Neszabar felé vezető leágazásig. Itt haladtunk tovább egyenesen, hiszen ezúttal az úticélunk Albena volt - a korábbi évekből ezt a szakaszt már jól ismertük.

   Keresztülhajtottunk Naposparton, megcsodálhattuk ismét a tengerparttól két kilométerre álló szálláshelyekről a strandra, vagy a közelebbi akvaparkba tartó embereket - sok szerencsét hozzá, fiúk, mi inkább a tutiból megyünk a tutiba - és ez így is volt. Már 

egyenesben vagyunk Albena felé.

Egy azonban biztos: csak az idők változnak, meg az autók - az emberek, a tekintetek szinte semmit... 
Bár apám demizsonja már szinte biztosan nincs a modern utazók lábánál.
Egy kis dé-ja-vu - a friss és a harminchat éves emlék...

Szóval, egyenesen Albenára...

   Az egyenest pedig egy éles jobb kanyar jelentette, amely után folyamatosan kanyargós hegyi útszakasz következett, amely a tenger mentén a hegyoldalon futott azért, hogy a kissé odébb lévő Obzor településen érje el a tengerszintet, majd ismét felfelé...
   Végül 10:37-kor értük el a Várna-Burgasz közötti "demó" autópályát. Ez a szakasz az 1980-as években elkészült körülbelül 10 kilométeres szakasz, aztán visszaszűkül egy kanyargós, kétszer egy sávos ideg- és benzinölő útig, ahol lehet kanyarogni emelkedőkön lépésben araszoló buszok és teherautók között - éppúgy, mint ahogy lehetett 1982-ben az akkor vadonatúj szakaszon. Azért, hogy az autós ne keseredjen el, az akkori illetékesek megmutatták:
 - Látjátok, tudnánk autópályát is építeni, azon ilyen jól lehetne haladni. Mondjuk, ugyanez az érzésem Magyarországon az M0-n vezetve is.
   Most azonban szemből, Burgasz felől érkeztünk, ami azt az örömteli hírt jelentette, hogy megérkeztünk Várna kapujába, és gyakorlatilag már csak ezen a kikötővároson kell túljutni, hogy végre ihassunk egy hideg sört elfoglalhassuk szállásunkat Albenán. 
   Várnán gyorsan és akadálytalanul jutottunk át, közben meg tudtuk csodálni úgy a Zsivkov-barokk építészeti csodáit - nézzük csak a lakótelepi házakra talán utólag ráépített emeletek hajmeresztő panelmegoldásait, különösen az erkélyek elrendezését illetően (itt biztosan nem mernék kimenni egy cigire az erkélyre...), és a történelmi bolgár ortodox "Nagyboldogasszony" katedrálist - ezt egyszer közelről is látni kell. Mármint az utóbbit.
   Rövidesen elhaladunk a modern északi negyed iroda- és lakóházai mellett a Borisz Herceg sugárúton - és máris elértünk Aranyhomokig, ahol folytatjuk utunkat - Albena felé. 
   Dél elmúlt, mire a bejárattal szembeni nagy körforgalmon keresztül megálltunk a bejáratnál - és itt nekiálltunk kisilabizálni a tájékoztató táblán szereplő új parkolási rendet. 

A parkolás és az ő rendje

  változott Albenán, és erről még év közben e-mailt is kaptunk. 
Ebben megírták, hogy a menedzsment azt szeretné, hogy a parkolás ne mindenhol, a járdákon és a zöld területen történjék, hanem a központi parkolóban. Ehhez a behajtást követő 30 percet ingyenessé tették, ezután kék és zöld zónaként külön díjat kell fizetni, de ha kihajtunk, akkor. 
   Szuper terv, az eredmény pedig a képen látható.

Autók minden elképzelhető négyzetméteren - csak most a napi, illetve kihajtásonkénti (!) 5 leva helyett napi 10 illetve 20 levát szednek be az autósoktól. A járművek között heverő falevelek és a víztócsák pedig jelezték, hogy errefelé sem volt ritka vendég a zápor... De most süt a nap, és talán még fürödni is tudunk délután - gondoltam. 
   Ha ez hangoskönyv lenne, most alájátszott nevetést hallana a kedves olvasó...
   Leállítottam hát Fokkeremet közvetlenül a Dobrudja hotel bejáratánál. 
 - Bejelentkezünk, megnézzük a szobát, aztán felhurcolkodunk.
 Közben talán lesz parkolóhely is, ha másutt nem, a központi parkolóban. 

Bejelentkezés a Dobrudzsába

Kulcsainkat pillanatok alatt megkaptuk, és első utunk a tizenharmadik emeleti szobánkba vezetett. 
A Dobrudja hotelnek ezúttal a "hosszabbik" folyosóján indultunk el, és míg a nyugati oldalon a vakuló fóliázású alumínium keretes ablakokon át a fákkal borított hegyoldalra láttunk, addig a másik oldalon nyíltak a szobák. Legalábbis az, amelyikhez volt kulcsunk.
   Beléptünk, és azonnal a nem túl karbantartott - udvariasan fogalmazok - lakrészünk erkélyét kinyitottuk, hadd szellőzzön, aztán - indulás.   
   Most nem volt időnk ezen morfondírozni, hanem nagy lépésekkel elindultunk vissza a lift irányába - mivel az úton erősen megszomjaztunk, és egy falat is jól esne dél elmúltán...

Pihenő

   A Ti Amo pizzériáig mentünk, ami egy kb. 50 méteres sétát jelentett. Régi ismerőseink, első sorban Rosi, a pincérnő meglepődés nélkül köszöntöttek, majd felvette a rendelést - ami hideg legyen, és nagy... 
    Egészségünkre!
   Közben beborult az ég - már hiányzott - és én megkérdeztem az évek óta minket örömmel kiszolgáló pincért:
 - Milyen az idő idén?
 - Minden délután esik - mondta - borzasztó. Nincs hideg, csak szakad az eső. Monszun éghajlat... - mondta a nem túl örömteli híreket. 
Egy laza pizzát is kértünk, s miután felfrissültünk, mentünk a kocsihoz a csomagjainkat felvinni. Időközben a platánfák alatti árnyas parkolóban egy hely felszabadult, s míg én átálltam a kiszemelt helyre, Teri a testével fedezte azt az idegen helyfoglalóktól. 
   Felhurcolkodtunk, két fordulóval préseltük be magunkat a felvonóba csomagjainkkal. Felérve szobánkba, most volt pár perc körülnézni. Az előző évben közbejártuk és rácsodálkoztunk a '70-es, '80-as évek fordulóján épült, és végül 1983-ban megnyitott szálloda szocreál bájára, az viszont biztos, hogy a megnyitó ünnepségen az idő folyását megállították, és ma is minden az akkori modern állapotok szerint várják a vendéget. 
   Azaz nem egészen - a szállodát ugyanis vendégek használják, így a folyosók és a szobák berendezési tárgyait használják, így az akkori modern épület mára nem annyira modern - ennek viszont előnye is van: az utóbbi évek gyakorlata szerint a szállodákat modernizálják, átépítik, sőt, látva a Dorostor szálloda példáját, vissza is bontják, majd a régi helyén minden csili-vili luxust kínáló all inclusive hotel nyílik - megpecsételve a helyi éttermek és zenés szórakozóhelyek sorsát. A szállások ára pedig... Nos a látvány elragadó, de egy napra többe kerül egy szoba, mint előtte egy hétre. 

Rakodás és bevásárlás

   A reggeli szereposztás megismétlődött - míg Teri kirakodta a csomagjaink tartalmát, én lementem az épület földszintjén működő Aldo szupermarketbe venni ezt-azt. Tudjuk, tejet, kenyeret... Előtte a gomolygó felhők között ki-kibukkanó nap erejében bíztam, hogy megtöri a monszun-átkot. 
   Mire felértem a szobába, kezemben a csilingelő zacsikkal, addigra az eső elkezdett szakadni, tudomást sem véve arról a tényről, hogy pár perce még napos idő volt. Esetleg én töltöttem el túl sok időt az Aldoban? 
   Ekkor egy telefonos egyeztetés után - barátaink már várnak minket - ideje volt indulni.
   Szandál, rövidnadrág, jó, a hömpölygő esővízre tekintettel tengerész póló - ez volt rajtunk, amikor a zápor utáni (inkább köztes) párás melegben elindultunk a megbeszélt találkahely felé - a La Bomba, avagy a Kalapos felé. 

Beléptünk, és csupa ismerős arc fogadott minket. 
   Tamásékat tudtuk, hogy ott lesznek, azonban a személyzet tagjai közül is a főnökasszony, Margo, és Vessy, aki előző évben Neszebarban, a Music Box-ban tett egy kitérőt, idén viszont visszatért. Ebben csak bíztunk eddig...

Vacsora beltéren

   Itt rendeltünk hát vacsorát, ki  tintahalkarikát, ki pedig sach-ot, amit - valljuk be - az itteni, sajtos-tejszínes öntettel másutt nem kapjuk. És szerintem így a legfinomabb, amikor kihozzák sercegve, illatozva, közepén az elmaradhatatlan füstölt sajt-darabkával... De most mi Terivel a könnyedebb  falatkákat kértük, tekintettel a röviddel ezelőtt fogyasztott pizzára.  Arra nem nagyon emlékszem, mikor vacsoráztunk Albenán zárt helyen, talán az 1977-es nyaralásunkon a Dobrich étterem óta... De hát a szeles, esős időben nem vágytunk a kerthelyiségbe - mint ahogy más sem, az utak pedig üresek voltak, nem túl jó forgalmat jósolva ma estére 
   Volt mit megbeszélni, s míg Tamásékkal az ideút részleteit beszéltük, meg, helyi barátnéinkkal a nyaralás pár részletét, de volt még egy dolog, amit meg akartunk beszélni.  
 - Akkor ahogy megbeszéltük, Hanna - mondta neki Teri - ha jó idő lesz. De csak akkor... Szóval, ha jó idő lesz, akkor te is feljössz velünk az ernyővel, jó?
   Hannán látszott, hogy nem igazán tudja elképzelni, mi az, amit elvállalt, de bólintott.
 - OK, felmegyek!
   Tizedik évesen az ember egyszerre  félős és kalandvágyó - mi meg úgy véltük, hadd próbálja ki a parasailinget - idén talán több lesz a sailing, mint a para, szemben a tavalyi "viharos sikerű" ernyőzéssel...
    Azt nem tudtuk előre, hogy idén nem a levegőben jön a para, hanem a vízen...

Vacsora és vihar után

(a kettő nem egymásból következett, csak véletlen egybeesés) levezetésként sétálni indultunk. Kellemes, zápor utáni idő volt, a melegben gyorsan párolgott a leesett nedvesség, ezzel párássá téve a levegőt, és nem mellesleg újra táplálva a légnedvességet - holnap legyen miből esni - azonban örömmel láttuk, hogy eső ide, zivatar oda - a szpaszítyelek állásai felett zöld zászlók lobognak. 
   Van, aki pedig a kellemes időben, ha már nem fürdik, kombinálta a vízibiciklit és a horgászatot - gondolom, nem órára fizetve a vízieszközért...
   Utunk a Bistro Kartelbe vezetett.   
   Itt Yulianával találkoztunk, és koccintottunk egyet a viszontlátásra. Öröme nagy volt, azt pedig mondani sem kell, hogy emlékezett barátainkra és lánykáikra  - hiszen csak három éve, hogy itt jártak...  
   A kislányok már mintha kezdtek volna fáradni...

   Visszaúton szemügyre vettük az Arabella hajót és a szemközti butikokat... Hihetetlen, hogy egy év elhagyatottság után mennyire leromlott az állapotuk: ezek tavaly még várták a vendégeket, most meg az enyészet tenyészik. Mi lehet itt..? S hogy mi lesz pár hónap múlva, azt még nem is sejtettük.

Vissza a parkolóba és a múltba

   Tamásékat visszakísértük a parkolóba, hiszen ők a szomszédos Kranevoban szálltak meg.
 - Kérdeztem a taxist, mennyiért hozna be minket. Mondta az összeget, hát hülye ez? Ennyiért inkább vezetek pár kilométert.  
   Albena központi parkolója közvetlenül a Dobrudja hotellel szemben van, így percek alatt visszaértünk a szállodába. 
 - Kóstoljuk meg a vacsorát - erősködtem. s bár Teri nem lelkesedett az ötletért, végül lementünk az étterembe, ahol eddig csak reggelizni szoktunk. De hát idén csak félpanzióval tudtunk szobát foglalni, ami azzal járt, hogy a vacsora az árban foglaltatott. Ha pedig ki van fizetve, ki kell próbálni, ugyebár, még ha éhesek egyáltalán nem voltunk. 

Vacsora svéd - inkább orosz - asztallal

   Azt előre megbeszéltük, hogy svédasztalos vacsora ide vagy oda, mi a jól bevált éttermekben fogunk több alkalommal vacsorázni, az pedig már az első este eldőlt, hogy - lehet, minden alkalom az a "több" lesz. 
  A svédasztalos vacsoraként kínált fogások igazából sem túl ötletesek, sem ízletesek nem voltak, ami pedig jónak nézett ki, azt a tolongó volt szovjet sportoló-fiatalság egyből lerabolta. Nyilvánvalóan indokolt, hogy ők minden fogásból egy tányérnyit visznek - még mielőtt a szakács kitehette volna a pultra a tálcát.
   Mi nyaralni jöttünk ide, nem tülekedni, így a kóstolót leöblítettük egy korsó sörrel, melyet - amint kihozták, ki kellett fizetnünk. Nem, nem a szobaszámlához írták, hanem öt levát (2,50 euró) kápében csengettünk a szálloda éttermében. Két sörért nem volt sok, de ami sok, az sok... :)

Séta az Öreg Tölgyhöz

   A nehéz kezdet után, amikor is egyedül fogyasztottam reggelimet Pomorién, erős folytatás következett, és immáron a harmadik közös csipegetésen voltunk túl. Így aztán egy kellemes esti sétára szántuk el magunkat a langyos, tenger-illatú levegőben. 
   Miután délután az északi végekig eljutottunk, most a déli sarkvidékig, legalábbis Albena déli vége felé vettük utunkat. 
  Elhaladtunk a Baltata erdeje mellett, elértünk a Slavijanski Kut-hoz, ahol remek műsoros esteket láttunk, tavaly azonban esti program nélkül találtunk. Ezután a Stariya Dub faépületét közelítettük meg, egykori hatalmas vacsoráink helyszínét. 
 A tavalyi fejlemények fényében abban sem voltunk biztosak, nyitva van-e még - ahogy újulnak meg a szállodák, és "allinkluzívosodnak", úgy fogy a "fóka", azaz a vacsorázni betérő vendég. 
   Nos, mi betértünk. A hely nyitva volt, szép rend, tisztaság fogadott minket. Sok vendég ugyanis nem volt, aki rendetlenséget csinált volna... 
   Egyetlen asztalnál ültek, s mikor beléptünk, felrebbentek - a személyzet üldögélt, márva minket. 
   Csakis minket várhattak, mivel más nem érkezett. 
 Lehangoló volt, és csak bízhattunk benne, hogy szokott itt zenés műsor lenni, mint előző évben.

Napzárta

   Ezen gondolkodva beszélgettünk hazafelé sétálva,
Visszatérve a szállodába aztán az előtérben megmutattam Kedvesemnek a haladás jelét, ellenpontozandó a hanyatló vendéglátás okozta csalódást: a tavalyi évi ott-tartózkodásunkkor folyamatosan javítgatott járólap - valamikor a nyár végén vagy ősszel - ELKÉSZÜLT! Csak úgy ragyog!

  Napzárta a tizenharmadik emeleti erkélytől letekintve - azt hiszem, most is kitűnő levezetés, kézben egy finom hűsítővel... 
   Az ital jól esett - a hűsítő holnap jön, de ekkor még nem tudtuk...

(Folytatjuk)