2018.08.03

   Reggeli ébredés, éppúgy mint máskor.
Máskor? Máskor, mint az utóbbi egy hétben, amit itt töltünk, hisz' különleges, megfelezett nyaralásunk második félideje is véget ér.
   Igen, amikor átjöttünk Pomoriéból és barátaink haza indultak, vigasztalhattuk magunkat, hogy a nyaralás fele még hátravan. Ám - amit gyerekkorunkból és a Tavasz tizenhét pillanatából megtanulhattuk énekelve is - "Az idő soha-soha meg nem áll, Az órák róják szüntelen az útjukat"... Nekünk pedig elérkezett a '18-as nyár utolsó napja Albenán. 
   A napirend nemigen változott, legfeljebb sietősebbé vált, hiszen minél közelebb van valami jónak a vége, annál sietősebben szeretné az ember kiélvezni, ami még megadatik. 

   Ezért írom gyorsan soraimat,

"nincs idő gólörömre", nem részletem a kávézást, a reggelit, a kis szünetet a Dobrudja hotel előtti kis padon, élvezve a platánfák lombja között beszűrődő napsugarakat és a fák alatt lengedező már kora reggel is kellemesen lengedező szellő langyos fenyőgyanta-rozmaring és a frissen öntözött föld illat-keverékét. 
   Ere csak elkezdem kibontogatni, nahát... Hiába, az élet eme kedves semmittevő pillanataira jó visszagondolni.
   Szóval, amíg én beszívom a platánok alatt az illatokat, az én kedvesem meg elszívja az ő kedves cigarettáját, csak van idő elmélkedni ezeken a ma még hétköznapi dolgokon. A szomorú az, hogy holnaptól már nem hétköznapi lesz, hanem múltbéli, és csak elmékeimben fognak létezni - egészen a jövő évig, amikor is újra jövünk. Hiszen
 - Jövünk jövőre is, ugye..? - kérdeztem hangosan. 
 - Jönni jövünk. De hogy hová, melyik szállodába, azt még megbeszéljük - válaszolta Ő, és azt hiszem, egyetértettünk már akkor. Hiszen meg kell gondolni sok mindent. Ebben az idei (2018-as) nyár sok impulzust adott nekünk. 
Egy azonban biztosan nem volt kérdés: a

Tenger visszavár

- pontosabban mi várjuk vissza magunkat a tenger partjára. 
   Amint tegnap eldöntöttük, a mai napot - utolsóként - a strandon kívántuk eltölteni. 
   Rövid készülődés után elindultunk a "szokásos" (ááá, holnaptól nem lesz az...) utunkon, a legrövidebb úton Szergo strandi standja felé. Átvágtunk a TexMex faépülete előtt, egyenesen a Laguna Garden reggeli napfényben fürdő teraszához léptünk. 
   Letelepedtünk, és kértünk két kávét - és két rakiát, mint "folyékony fogkrémet". Hiszen ma még szabad...
Pár szót váltottunk az ismerős pincérekkel, majd indultunk tovább, hiszen a mai napot parton, lazítással kívánjuk tölteni.  
   Hogy máshogy? 
   Az utunkat a Sandy Beach és Laguna szállodák között folytattuk, végül a rózsakerten átvágva értük el a parti sétányt. 
   Itt két lovas rendőr poroszkált és szemlélte a "reggeli" forgalmat így késő délelőtt. Minket is megnéztek, de végül nem találtattunk kockázati tényezőknek, és azt is barátságosan vették tudomásul, hogy lefényképezem őket. 
A képen: Camilla és Réka, hátukon a rend őreivel...
   A parton a szokásos protokoll szerint már két Shumensko hűtötte a kezemet, mire letelepedtünk a kiválasztott (szokásos) napernyő alatt. 
   Miután előhűtöttük magunkat, ideje volt a vízben is megmártózni, hogy külsőleg is hűsüljünk.   

Magyar importmarha avagy intermezzo tüllben

  Aki szokott a tengerparton ejtőzni, az tudja milyen érzés kellemesen bambulni a fejből kifelé élvezve végtelenre állított optikákkal és alapjáraton duruzsoló agytekervényekkel a nap fényét és a tenger morajlását élvezve. 
  Egyszer csak eme tunya képernyővédő üzemmódból ízes hazai szavak és némi szürreális látvány rántott ki mindkettőnket.
 - Ez itt szar. - hallatszott a verdikt - És ez is, menjünk inkább... - és mondta, hová - és nem rezedaillatú magyar településnevek következtek, hanem P betűs szavak. Anyunak láthatóan és hallhatóan nem tetszett egyik vagy másik tökéletesen egyforma napernyő-asztal-ágy szett. 
 - Arra menyünk előre - mutatott a Főnökasszony, miközben apu 7 év körüli fiával és négy-ötéves forma kislánnyal igyekezett lépést tartani vele, és miután elvonultak előttünk, Apu a harmadik helyre próbált lepakolni. Nos, ez halovány próbálkozás volt, miután Anyu egy fészkelőhelyet kereső pingvintojó határozottságával fejét rázva jelezte:
 - Nem jó.  Az sem...
Végül megenyhült, és bólintott, és kimondta: "Áno". 

Hogy én mindezt miért írtam le?

  Részint, hogy lássuk, magyar ajkú embertársaink Bogi Anyu óta is öregbítik hírünket - nota bene, az is az utolsó napunkon történt! - másrészt, ha gyalogolsz a tengerparti homokban, jusson eszedbe, hogy ha nedvesbe lépsz, az nem biztos, hogy a Kék Szalag tisztaságú víztől van.
  Harmadrészt pedig - hogy leírhassam azt is, milyen látványról maradtak le Tündérbogárék.

Csodalátás az árnyékban

   Történt pedig, hogy a valóságba visszatérve az ember elindul, hogy materiális szükségleteit is kiszolgálja. Hozunk sört, persze, hogy hozunk, de néha mást is kell... Van az úgy, hogy az embernek be kell húzódnia árnyékba, és nem is a tűző nap előli elbújást jelenti. Igaz, az árnyék a '70-es években a parton kinőtt "gombaházban" várt minket, ám inkább arról van szó, hogy nem gondolom, hogy a kislány után nekem is ki kellene próbálnom a vendégtársak toleranciáját... 
   Évekkel ezelőtt megfogadtuk, hogy mindig kell, hogy legyen nálunk kamerás fényképezőgép, csak mert sosem lehet tudni, mit hoz az Élet. 
   Örömmel láttuk, hogy a korábban leírt negatív fejlemények és pozitív árváltozások mellett üdítő színfoltként a nyilvános WC-k használata az eddigi 50 sztotinka (24 cent) helyett immáron ingyenes. A nénik udvarias mosollyal fogadják a belépő vendéget, nem különben az ezután már önkéntes alapon, esetleg megszokásból letett fél levás érmét. Aztán belépve a szentélybe, igen, a férfi és női szakosztályban egyaránt a képeken látható bioszféra fogad minket. Természetesen nem feltétlenül élők azok a virágok, de biztosan szívből jövők... 

Ebéd - kis bonyodalommal

   Ebéd gyanánt Julianát terveztük felkeresni a Bistro Kartelban, azonban némi hiba csúszott a gépezetbe. A Bazárban felállított pénznyerő automata kijelzőjén ugyanis a "Ne raboti" felirat hirdette, hogy momentán üzemen kívül van. B tervként kézenfekvő volt a szomszédos Paradise Blue előcsarnokában felinstallált automata, azonban itt is az előbbi üzenet fogadott. Márpedig ha egyik automata sem üzemel, amik ráadásul más-más bank eszközei, akkor valami központi hálózati probléma lehet. Ha pedig KP nincs nálunk, akkor olyan helyen kell ennünk, ahol a plasztikkártyával tudunk fizetni, ha már mosogatni nem szeretünk...
 - Nézzük meg itt, a Ti Amo-ban - jött az ötlet.
 - Kártyával tudok fizetni? - kérdeztem a pincért, amint beléptünk a kerthelyiségbe (előtte persze köszönünk, mert tudjuk az illemet).
 - No problem - felelt a személyzet, amit akkor félreérthettünk.
   Ebédünket az aznapi vacsoránkhoz illesztve rendeltük meg, hiszen tudtuk, hogy a búcsúestünket a La Bomba vendégszeretetében és ízvilágában fogjuk tölteni, ezért könnyed fogásként egy pizzát rendeltünk, természetesen a folyadékpótlásról is gondoskodva.
  - Még valami desszertet is kéne kóstolni... - lapozgattuk az itallapot.
 - Milyen lehet az a Minkov Testvérek-féle rakia? - kérdezte Teri.
   Úgy döntöttünk, hogy legegyszerűbb erről empirikus úton meggyőződni: a korábban megszokott Burgaszko vagy Trojan márkák után most ebből rendeltünk egy-egy kis adaggal. 
   Hogy milyen volt..? Elárulom, azóta Bulgáriában ezt a nevet keressük az itallapon, ha finom párlatot kóstolnánk...
  Namost, a fenti félreértés a fizetésnél kezdett materializálódni. Fizetéshez ugyanis a pincér felvonult a kis mappájával, benne egy kézzel írott blokkal, mire én kezemben a plasztiklappal vártam sok szeretettel. 
   Néz rá, mint egyszeri lány az üdülési csekkre, és hümmög, hogy készpénz lesz.
   Nézek vissza, hogy hát ez itt nem lesz, ezért kérdeztem a kártyás fizetést...
 - De hát nem mondta (!), hogy kártya lesz... 
Hát, látszott, hogy itt nem lesz egyszerű menet, még ha kemény szellemi erőfeszítés vár is rám, mint egy Fásy Mulatóban, pár dolog biztos:
 - Nálam cash nincs, így biztosan kártyával kell fizetni...
   Néztünk egymásra, mint Noé és a brontosaurus. "Ez mit akar tőlem..." "Ez mekkora marha..."
 - Akkor el kell menni az automatához - csillant meg a Nagy Ötlet barátunk fejében -, mert különben stornóznom kell a tranzakciót - vágta ki a megoldást fantasztikus vevőbarát megközelítéssel.
 - Naaa, akkor meg is van a megoldás - mondtuk, és mielőtt a jelentet a háttérben figyelő tulaj leosztotta volna derék emberét, duzzogva megnyomott a pénztárgépen pár gombot, és láss csodát... A föld újra forgott tovább...
   Azért a mappában hagyott borravalót tüntetően otthagyta nekünk...

Ebéd után visszatértünk

hát a partra, és folytattuk a délelőtt megkezdett semmittevést. 
  Eközben - mikor, ha nem a nyaralás legvégén - régi ismerősökbe botlottunk. 
Andrea és Gerd, akik vagy 30 éve töltik minden nyaralásukat Albenán, ezúttal is feltűntek, és Gerd az általunk már 2010-ben is veteránként megcsodált saját fa nyugágyán süttette magát a napon. Örömmel ismert meg minket, és pár szót beszélgettünk a ma már többnyire csak a Star Wars-ból ismert kommunikációval: mindenki beszél a saját maga által beszélt nyelven, aztán valahogy megértettük egymást. Ő németül, mi - na jó, a magyarral nem próbálkoztunk, még annyit sem, hogy "Ás-Vány-Vííííz!", de az angolt elbírta Gerd. 
   Minderre már egy sör és egy koktél mellett került sor, a "Kalapos" teraszán. Persze, egyikünk sem itta Csubakkára magát, de megjegyzem, én már nyolc évesen sem értettem, hogy van ez, hogy a fantázia-filmben mindenki a saját nyelvén beszél, mégis megérti a másikat. De higgyük el, kipróbáltam: pár rakia és sör után tényleg működik, még orosz lányokkal is. Hogy oroszlányiakkal is, azt nem tudom...
Végül aztán ismét e-mail címet váltottunk, miután a tavaly felírt elveszett. De ezután isten bizony, hogy elküldöm neki a régi Albenai képeket... 

Hosszúra nyúlt strandolás volt a mai

   ám ebben azt hiszem, semmi meglepő nem volt. 
Fél nyolcat mutattak már az órák, és a Hegy árnyéka is javában ránk kúszott a partot elérve, jelezvén a közeledő estét, amikor végül feltápászkodtunk az utolsó olvasgatós-szunyókálós nap végén a műanyag ágyakról. Összeszedtük a törölközőket, felvettük az addig a napernyő bordáiról lógó ruhadarabjainkat. A napágyakat illendően irányba fordítottuk, a napernyőt végül lecsuktam... Minden nap végén így tettünk, de ma utoljára zártuk a strandolásunkat ebben az évben.
   Visszanéztem. A helyünk - holnaptól már más helye - megigazítva, mintha senki nem lett volna ott ma. Mögötte a már lecsukott ernyők sorakoztak a lemenő nap fényében fürödve a nagyrészt elnéptelenedett tengerparton. Csak az utolsó elszánt vendégek - nagyrészt kisgyerekes családok - ugrándoztak még a nap végére elcsendesedő tenger egyre sűrűbben érkező Fekete-tenger vizében.  
   Snejana és Sergo felé vettük az irányt, akiktől ismét elbúcsúztunk hát, kilencedik alkalommal - majd megindultunk a Dobrudja hotel magasságai felé.

Napnyugta - ha már a kelte elmaradt...

   Szerencsére csak a megfigyelése - bizony, több alkalommal csodáltam már meg a nap felkeltét, melyhez meseszép keretet ad tenger a színátmenetes fényjátékhoz, és volt szerencsém csodálni a nap indítását a Fish-fish kilátódombjáról, a Dorostor tetejéről, a Flamingo grand-ból, és a Dobrudja szálloda erkélyéról is, mondhatnám hát, hogy már betéve tudom a műsort. Persze, megunni nem tudom, de a lustaság nagy úr...
   Ha pedig már némi lustaság okán idén nyáron nem mentem ki az erkélyre hajnalban, az utolsó este a természet adott egy kis kárpótlást. 
   Mire ugyanis visszaértünk a szállodába, és fellifteztünk a tizenharmadik emeletre, akkor jött el az idő, hogy a nap visszacsinálja a hajnali mutatványt, és nyugovóra térjen. Nem túl meglepő módon ezúttal ezt nem a tenger irányában óhajtotta megtenni, hanem ellenkezőleg, a Hegy mögötti horizontot választotta nyugvóhelyül csillagunk. 
   Amikor az előtérből kiléptünk hát a szobánk felé vezető folyosóra, a nyugati irányból aranyszínű napsugarak világítottak be a valaha pazar ablaktáblákon.
  Most az ablakok a megfakult fóliázás és a nemrégiben (azaz de...) tisztított üvegfelületek miatt meglehetősen kevéssé HD-minőségben láttatták az eseményeket, szerencsére az alumínium keretes ablakok zárja működött - és a szabad kilátás valóban szép színjátékot produkált - az égbolt aranyszíne rézvörösbe, majd bronzbarnába tűnt át, miközben a nap sugarai a kevés felhő jóvoltából árnyjátékot mutattak be.
   A következő naplemente talán már Szerbiában ér minket - rontottam el a saját kedvemet egy pillanatra. 

   Felkészülés - és vacsora...

 A szokásos erkélyen nézelődést évek óta bevett szokás számunkra, se annak alapvetően három oka van. 
Az egyik a látvány. A tenger illata. A lengedező kellemes levegő.
A másik prózaibb: a fürdőszoba már csak méreténél fogva is inkább egy ember készülődésére alkalmas.
A harmadik az szintén nem túl fennkölt dolog: az alternatív program hiánya. Az ember választat a nyugodt tenger felett a napnyugta által  lilára majd indigókékre színezett horizont látványa, és a helyi televíziócsatornák szigorúan hangalámondásos háborús film - szintifolklór zene univerzumában mozgó műsorkínálata között, na ugye, tudjuk, mit válasszunk...  
    De hogy hol vacsorázzunk ma este, az aligha kérdéses. 

  A La Bomba és az ő illatozó Sach-a

   Lesz az, amit megkívántunk. Nem véletlen, hiszen ez az az étel, amit másutt biztosan nem kapunk meg - pedig próbáltuk Bulgária több pontján. De ez a tejszínes változat tetején a füstöltsajt-karikával másutt nem szerepel az étlapon...  
   Vessy, akit a mosolyával együtt a korábbi évben nélkülöznünk kellett, most kihozta nekünk az óhajtott fogást, melyet aztán jó étvággyal fogyasztottunk el. 
   Beszélgettünk pár szót, sok időt a személyzet tagjai nem tudtak velük tölteni, hiszen szemüket folyamatosan a vendégeken kellett tartani.
   Koccintottunk hát, és ideje volt visszatérnünk az Elefántcsont-toronyba. 
De pár apróságot még vásároltunk a sétálóutcán, és betértünk a Szupermarketbe. Egy két és fél literes Bankia ásványvíz és pár sör még bekívánkozik a kocsiba.
   És ma még leülünk este az erkélyen - és akkor egy hideg Shumensko-t még kell bontanunk.  

   Erkély - jelenet

 Idén utoljára. 
 Ilyenkor az ember keveset beszélget, akkor is inkább a másnapi útról. 
 - Nem indulunk korán. Felesleges - mondta Teri, ami nyilvánvaló volt annak fényében, hogy a csomagolás holnapra maradt. 
 - Akkor lesz reggel időm menni egy kört - állapítottam meg, nem túlzottan meglepve, hiszen ez minden autós úton így történik. Nem úgy, mint amikor korán reggel rohanunk a repülőtérre - de ez nem az az év,.az később lesz.
    Most ráérősen néztünk az éjszakai tengert, a felszínén ringatózó hajók fényeivel. 
 - Tudod, mi a gáz az egészben..? - kérdeztem - Az, hogy mi holnap hazamegyünk, ezek meg itt maradnak, a Fekete-tengerrel, a parttal, a napfénnyel együtt. 
   Na igen, ha az ember újra át akarja élni, akkor ismét el kell jönni.
   Vagy vissza kell emlékezni itthon.

  (Folytatjuk)